Kizárólag az EU-támogatásoknak köszönhetjük a magyar gazdaság növekedését – ha pedig elakadnak a közösségi pénzek, akkor lőttek a hazai növekedésnek: évek óta uralja a közbeszédet ez a téma, valamint az is: mi lesz 2020 után, mikor is véget ér a mostani költségvetési periódus.
Kétségtelen, hogy számottevő dinamikát biztosít a GDP-gyarapodásnak az évente átlagosan 1500-2000 milliárd forintos EU-dotáció, s nehéz érvet találni ellene, hogy ne költsünk el minden ide érkező, illetve nekünk járó centet. Még akkor is, ha betonba öntjük a pénzt: kerékpárutakba, ravatalozókba vagy éppen díszkutakba. Az előző, hét évre rúgó költségvetési ciklusnak, s a mostaninak is bőséggel akad negatív példája. Egy-egy a sajtóban tálalt eset kapcsán nehéz indokolni, hogy a feleslegesen megépült létesítményeknek a gazdaságra hosszú távon is hatást gyakorolnak. A második-, és harmadik Orbán-kormány célja, hogy az EU-pénzek 60 százaléka a vállalkozásokhoz áramoljon, s ott forduljon termőre – látva a magánberuházások alakulását, ez a terv nagyon is dicsérendő, ám mérleget csak pár év múltán lehet vonni.
Addig is tény, hogy a Magyarországra áramló közösségi pénzek segítik hazánk devizapozíciójának alakulását, jól jöttek a devizahitelek forintosításakor, s pozitívan bejátszottak felminősítésünk kapcsán. Elvileg persze a devizát be lehetne szerezni a piacról is, de amennyiben gyorsan és nagy mennyiségben van szükség rá, akkor fennáll a veszély, hogy nem találunk eladót, vagy csak olyan áron, ami a forint durva leértékelődését okozza. Az EU-s transzferek az elmúlt években jelentősen növelték a devizatartalékot, és ahogy a lehívások egyre intenzívebbé váltak, úgy lett ez a jelenség egyre karakteresebb.
Nem hipotetikus felvetés, hogy lényegesen kisebb lenne a GDP-növekedés uniós dotáció nélkül: a 2016-os esztendő megmutatta, mire vagyunk képesek nélküle, hozzávetőleg két százalékos gyarapodásra – békeidőben.
Azonban hátulütője is van az ezermilliárdokban mérhető pénzesőnek. A piaci szereplők, vagyis a hazai vállalkozások, illetve a multik is, rákaptak az olcsó forrásokra, amely elkényelmesíti a gazdaság aktorait a piaci mechanizmusoktól. Ha bejön az a teoretika, hogy 2020 után nagyságrendekkel kisebb money jön Brüsszelből, ismét vissza kell találni a normális pénz- és tőkepiaci metodikához: a bankhitelekhez, és a tőzsdéhez, valamint a külföldi működőtőke becsalogatásához. Miután hazánk pénzpiaci oldalról nézve szegény gazdaság, s a központi költségvetésnek kötöttek a keretei – az EU maximalizálja az államháztartási deficit mértékét -, addig kellene megerősödni. Vagyis 2020-ig minden olyan fejlesztést – elsősorban infrastrukturálist (vasút, közút, közlétesítmények)- tető alá szükséges hozni, amelyet utána saját forrásból aligha leszünk képesek kivitelezni.
Végezetül tehát: tény, hogy mérsékeltebb bővülést produkált volna Magyarország az elmúlt években az európai uniós támogatások nélkül. Nem pusztán a nemzetgazdasági beruházások lennének diszkrétebbek, hanem felzárkózásunk is megtorpant volna. Miközben van még időnk javítani, s megerősödni, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy azok a dél-nyugat-európai uniós tagállamok, melyek erre alapozták fejlődésüket, az elapadó forrásözön után vagy visszaestek, vagy jobb esetben stagnálnak.
Óvnék mindenkit a kizárólagosságtól.
