Erős dollár? Gyenge dollár?

Hírek
Valóban Amerika erejét szimbolizálja az erős árfolyam?

Amerika erős dollárt akar! – mintha Trump választási jelmondatát látnánk – Tegyük naggyá Amerikát! Az Egyesült Államok gazdasági prosperitása mindig is összekötődött az erős dollárral. Az más kérdés, hogy ez nem mindig volt jó neki. Trumpot is igencsak foglalkoztatja a kérdés, olyannyira hogy egy feburári éjszaka kellős közepén – éjjel 3-kor – felhívta telefonon Mike Flynn-t, a később távozni kényszerült nemzetbiztonsági tanácsadóját – legalábbis ezt szivárogtatták ki a Fehér Házhoz közeli források az amerikai Huffington Post portálnak. Hogy miért nem valamelyik a kormányba beemelt Wall Street-it bankárt, például Steven Mnuchin pénzügyminisztertől kérdezte ezt meg, aki ráadásul a fél életét a Goldman Sachsnál töltötte – nem tudni.

KINEK JÓ?

A lényeg az, hogy Trump kérdése aktuálisabb, mint valaha volt. Pontosan rávilágít ugyanis arra, ami gazdaságpolitikájának a kulcseleme: hogyan lehetne élénkíteni az amerikai ipari termelést? Felemelni a középosztályt? Első pillantásra azt gondolnánk, hogy az erősödő dollárral biztosan nem, hiszen az rontja az export jövedelmezőségét. Ugyanakkor az amerikai GDP kétharmadát a belső fogyasztás adja. A legtöbb amerikai dollárban kapja a fizetését, tehát a zöldhasú erősödése úgy általában jó Amerikának, hiszen olcsóbb lesz tőle az import. (Kivétel mondjuk az, amikor az erős dollár, például a magasabb dollárkamatok hatására tőke áramlik vissza a feltörekvő piacokról Amerikába, ami tőzsdei turbulenciákat okoz, s így visszahat az amerikai gazdaságra is. )

A devizákról érdemes tudni, hogy időnként árfolyamuk jókora kilengéseket produkál. Ebben persze nagy szerepe lehet az aktuális tőzsdei spekulációknak, a zajnak. De a tartós árfolyamváltozások általában valamilyen ok miatt történnek meg. Így célszerű megfordítani az eredeti kérdést: miért erősebb, vagy gyengébb a dollár?

TÚL- VAGY ALULÉRTÉKELT

Ha azért erősödik a zöldhasú, mert mondjuk az amerikai jegybank, a Federal Reserve rosszul ítéli meg a gazdaság állapotát, és úgy emeli a dollár kamatlábát, hogy ezzel megfojtja a gazdasági növekedést, akkor az nem lesz mindenkinek jó.  (Jó példa ilyesmire az, amire az 1920-as években, Nagy-Britanniában történt: a font túlértékeltté vált az aranyhoz kötött árfolyama miatt. A Bank of England védte az árfolyamot, majd a nagy gazdasági válság idején drasztikus leértékelésre kényszerült.) Ha a dollár azért drágul, mert mondjuk Amerika feltalált valami fantasztikusat, például az autók sorozatgyártását, vagy a számítógépet, vagy bármit amiből nem tud eleget termelni, akkor az kis túlzással szólva mindenkinek jó.

A kérdést ezek után úgy is feltehetjük, hogy a dollár túlértékelt, vagy alulértékelt. Ha túlértékelt, akkor gyengülése egészséges, a gazdaság tisztulása irányába mutató dolog. De hogy dönthetjük el azt, hogy egy fizetőeszköz túlértékelt, vagy alulértékelt? Erre a legegyszerűbb eszköz az, ha megnézzük az adott ország folyó fizetési mérlegét. Ha egy ország folyamatosan folyó fizetési mérleg többlettel rendelkezik, akkor a hüvelykujj szabály szerint devizája alulértékelt. Ha folyamatosan nagy hiánnyal küzd, akkor túlértékelt. Az Egyesült Államok mérleghiánya az 1980-as évek óta elég magas – ebből az következik, hogy a dollár túlértékelt, jót tenne a gazdaságnak egy gyengébb árfolyam.

A TARTALÉK TARTALÉKA

Ez mind rendben, mondhatjuk, de akkor hogyan fordulhat elő az, hogy a dollár immár csaknem 40 éve túlértékelt? Miért nem korrigált, gyengült az árfolyam, hogy engedelmeskedjen a közgazdaságtan törvényszerűségeinek? Ez az igazán nagy kérdés. A dollár azért tud folyamatosan túlértékelt maradni, az Egyesült Államok azért képes évtizedeken át nagy folyó fizetési mérleg hiánnyal üzemelni, mert a dollár tartalék deviza. Nem pusztán egy a sok közül, hanem a legfontosabb tartalékdeviza.

Hogy miért alakult  ez így, annak több oka van. Egyrészt a 2. világháború utáni pénzügyi rendszerben, az úgynevezett Bretton Woods-i rendszerben a dollár volt a viszonyítási pont szerepét betöltő fizetőeszköz. Így a világ számos gazdaságában jelentős dollár készleteket halmoztak fel, hogy képesek legyenek tartani a dollárhoz rögzített árfolyamot. Ebből az is következik, hogy sokan egyszerűbbnek tartották, hogy dollárban számolják el kereskedelmi ügyleteiket. Tartalék-deviza a dollár azért is, mert más ország nem volt képes arra, hogy ilyen pozícióra szert tegyen. Az Egyesült Államok gazdasága domináns a globális gazdaságban, gazdag és – legalábbis a többiekhez képest – stabil. Katonailag, diplomáciájában, pénzpiacaiban szintén dominálja a világot.

PAKTUM A VILÁGGAL?

A dolog úgy néz ki, mintha az amerikaiak paktumot kötöttek volna  a fél világgal. Az Egyesült Államok képes nagy mennyiségű dollárt, továbbá hosszú lejáratú, biztonságosnak ítélt államkötvényeket kínálni, amelyek krízisek idején is viszonylag  értékállóak maradnak.  Ha beüt a válság – mint például 2008-ban -, akkor meg öntik a dollár likviditást a piacra, hogy csökkentsék a károkat. A kereslet a dollár iránt így óriási. Ez teszi lehetővé az amerikaiaknak azt, hogy többet vásároljanak, mint amennyit megtermelnek, vagyis a folyó fizetési mérleg hiányt. Első pillantásra mindez egy win-win szituációnak látszik, ahol mindenki nyer. A dollár, mint tartalék deviza olajozza a világ tőkepiacainak és gazdaságainak működését. Cserébe az amerikaiak többet vásárolhatnak, mint amennyit megtermelnek.

KÜLFÖLDÖN OLCSÓBB

A valóság persze korántsem ilyen rózsás. A túlértékelt valuta és a mínuszos fizetési mérleg lehet szép az amerikai fogyasztóknak, de az amerikai termelőknek meglehetősen fájdalmas. A folyó fizetési mérleg negatív egyenlege azt jelenti, hogy egy ország többet importál, mint amennyit exportál. Mindez azt is jelenti, hogy az exportáló iparágak nem képesek elegendő munkahelyet kínálni, hisz a termékeket a versenyképesebb külföldi termelők állítják elő. Vámok bevezetése – lásd Trump elnöki programját – nem segít ezen a problémán. Az import megadóztatása nem segítené az amerikai termékek exportját és a belföldi fogyasztást is megdrágítaná.

A tartós fizetési mérleg hiány azt jelenti, hogy külföldön olcsóbb termelni, onnan importálni mint Amerikában. Ez vezetett oda, hogy meggyengült, lecsúszott az amerikai középosztály. A gazdagabb rétegek viszont az erős dolláron alapuló befektetéseik révén még gazdagabbá váltak. Ez visszavetette a költekezési hajlandóságot, hiszen aki gazdagabb az kisebb valószínűséggel költ el egy extra-dollárt, mint aki szegényebb. Így meggyengült a kereslet és nőtt a belföldi fogyasztási hitel állomány. Ez utóbbi egyébként egyszerűen fogalmazva annyit jelent, hogy a gazdagabbak, akik képesek megtakarítani kölcsönadják azoknak, akik nem képesek megtakarítani. Mindebből az a tanulság, hogy Amerika nagyságát nem az erős vagy a gyenge dollár hozza el újra. Amíg Washingtonnak és a világnak az az érdeke, hogy a dollár tartalék deviza legyen, az árfolyam alapvetően erősödésre van ítélve.

 

Ezek is érdekelhetnek

További híreink