Azok a nyugati cégvezetők, akik Japánba mennek üzletelni, jószerivel mind tudják, hogy köszönésnél meg kell hajolni, vicceket nem illik mesélni, a névjegykártyákat pedig két kézzel kell elvenni, majd zsebre rakás előtt el is kell őket olvasni. A kulturális eltérések azonban még a gondos előkészületek mellett is tudnak meglepetéseket okozni. Egy osztrák marketinges egy kinti tárgyalás után például csodálkozva látta, hogy újdonsült japán ismerősei nem egy céges közösségi oldalon, például a LinkedInen, hanem a Facebookon jelölték be ismerősnek. „Keverni az üzletet a magánélettel nem túl profi hozzáállás” – az első reakciója minderre ez a lesajnáló ítélet volt. Csak később tudta meg, hogy mivel Japánban sok alkalmazott egy életen át ugyanannál a cégnél akar dolgozni, a LinkedInhez hasonló oldalak használata meglehetősen tapintatlan. Úgy tűnhet, mintha új állást keresnének. Emellett nyugati társaikkal szemben nem szeretnek a karrierjük során elért eredményeikről nyíltan beszélni, viszont az üzlettársakkal bizalmas viszonyt ápolnának, amibe a személyes információk megosztása is belefér. Erre pedig tökéletes felületet ad a Facebook.
Könnyű ehhez hasonló történetekre bukkanni: az üzleti életet felszabdaló kulturális különbségeknek óriási irodalma van. A Google keresőjével csak a kézfogás régiónként változó fajtáiról is veretes elemzéseket lehet találni. A szakértők szerint például Franciaországban a férfi elsőként nem nyújthatja a kezét egy nőnek, az olaszok jó viszony esetén a másik könyökét is megfogják, a németeknél egy gyors rázás után azonnal elengedik egymás tenyerét, nem úgy mint az amerikaiak, akik a kézfogásokkal szívesen elidőznek.
A végnélküli tiltó és ajánló listákat olvasva azonban okkal merülhet fel a kérdés: most, amikor korunk latinját, az angolt tárgyalótermek túlnyomó részében beszélik, és az internetnek hála a világ túlfele is másodpercek alatt elérhető, tényleg ekkora jelentősége lenne annak, hogy egy tárgyaláson, melyik fél hol született?
Julie Cogin, az UNSW Business School egyik vezetője szerint egyértelműen nem a válasz. Sőt, az ausztrál szakember úgy véli, hogy a különbségek olyan ütemben szivárognak el az üzleti életből, hogy 20 év múlva valamennyi, a különbségekre koncentráló lista végleg okafogyottá válik.
Szerinte már most is probléma, hogy túl sok idejétmúlt etikett szabály forog közszájon. Ilyen például az, hogy Kínában az üzleti partnernek kötelező ajándékot venni. Ez a távol-keleti ország jó részén már nem hogy nem divat, de sok helyen egyenesen udvariatlanságnak számít.
Cogin emellett azt mondja: kutatásai szerint a fiatalok az üzleti életben könnyen alkalmazkodnak, és már nem ragaszkodnak bizonyos gesztusokhoz. A digitális megoldások pedig ezt az új, rugalmas generációt folyamatosan egy közös, univerzális üzleti kultúra felé terelik.
Erin Meyer, az Insead nevű francia üzleti iskola vezetője ezzel az állásponttal ugyan nem vitatkozik, viszont szerinte a még létező akadályokat nem lehet félvállról venni. Meyer úgy látja, hogy az üzleti világban pusztán az eltérő háttér miatt még egy európai és egy amerikai is könnyen félreérti egymást. Már csak azért is, mert míg egy kínai kollégánál egy elsőre furcsának tűnő reakciót betudnak az eltérő kulturális alapoknak, addig egymás között a nyugatiak már kevésbé megértőek. Az amerikaiak például az e-mailezésben nem szeretik a fölösleges köröket: a megszólítást rendre elhagyják, van hogy a levélbe nem írnak semmit csak minden fontos információt betesznek a „tárgy”-ba. Az öreg kontinensen viszont mivel nem tudnak róla, hogy a tengerentúlon ez a szokás, gorombának vagy lekezelőnek érzik az ilyen e-maileket.
Meyer emellett felhívja rá a figyelmet: nem csak a köszönés és az általános viselkedés szabályaira kell figyelni, hisz egyes kultúrákban gyakran még a társalgások menete is egészen másként zajlik. A Távol-Keleten például a hallgatás fontos része a beszélgetéseknek. Az ázsiai üzletemberek épp ezért gyakran kivárnak egy kicsit, ha választ kell adniuk. Ez náluk a fokozott figyelmet jelzi. A túl gyors reakció azt mutatná, hogy nem veszik elég komolyan a beszélgetést. A néma csendet viszont a nyugat-európaiak kifejezetten rosszul viselik, az ilyen pauzák sokszor feszengős, kínos pillanatokat okoznak.
Az sem mindegy, hogy a nemzetközi egyeztetéseken ki miképpen mond nemet: a franciák és a németek nem szeretik a köntörfalazást, a brazilok viszont rossz néven veszik, ha javaslatukat egyértelműen, mindenféle kedveskedő gesztus nélkül elutasítják.
