Lenn ők, középen Kós Károly temploma, fenn a Jóisten, és a szeptemberi napsütésben kóstolgatták egymást.
Hármuk közül Szabóra jutott a legtöbb fény, ha nem is éppen égi, de majdnem az, mert innen nézve, Európa lefojtott, visszamaradt és folyamatosan lesajnált keleti részéből nézve Los Angeles, az angyalok városa már az ég előszobája. A filmesek szemében azon át jut az ember a mennybe, mint jutott Szabó 1982-ben, amikor az amerikai zsűri szerint a Mephisto lett a legjobb külföldi film, és a rendező hozhatta haza az arannyal befuttatott Oscart, ami nyilván ott áll nappalijának egyik jól látható pontján. Nem úgy, mint a csodálatos drámai szoprán, Takács Paula Kossuth-díja, melyet térdre ereszkedve kerestünk, s végül a sublót harmadik fiókjában, a pulóverek alatt találtuk meg – ezt ellenpontnak szántam, jelezve, hogy Szabóval nem történhet ilyesmi. Fotón láttam a lakását: rend, tisztaság, abszolút polgári berendezkedés, ott az Oscarnak biztosan jól látható helye van.
Hogy akkor mire véljük vitustáncát Brandauerrel a Los Angeles-i gálán? Talán a fölengedett zsilipnek, amely mögül a víz rászabadul az áramot, a meleget, a világosságot ígérő turbinákra, de jelenthette a szétszakított Monarchia pillanatnyi mámorát akár – és most itt vannak.
Budapest – Bécs – Los Angeles: kinézel az ablakon, és ott áll pár lépésre Klaus Maria Brandauer. Akit a dán bárónő, Karen Blixen könyvéből filmre írt moziban is kedveltünk. Az afrikai szafarikat vezető vadászt játszotta, aki pontosan céloz a nőkre is – Hemingway irigyen említi novellájában, és amire meglepve kaptam föl a fejem Bécsben: hatalmas molinó hirdette, hogy Márai regényét adta elő, de hát egy napra mentem csak, A gyertyák csonkig égnek amúgy se az esetem, nem váltottam rá jegyet.
S most itt van. Az idő rajta is fogott, elmúlt hetvenöt, de a jövőt illetően optimista: ötéves a kisfia. Stájerországból indult, Bad Ausseeben egy hegyi vezető mutatta a nyaralóját. Gyönyörű helyre épült, bár ami a tájat illeti – beleértve a Dunát, a visegrádi várat, vagy királyaink mítoszát – Zebegény is állja a sarat.
Egy este, amikor Koltai végül rendben találta a világítást, a szolgálatos stábember belesúgta egy titokzatos mikrofonba: „Kérjük a színészeket!”
Kinn álltam a házunk előtt, s lehetetlen volt nem észrevenni a civilek izgalmát. Jön Brandauer, adták tovább a hírt, és valóban: jött a kocsi, kiszállt, végigölelgette ismerőseit, majd vászonszékébe telepedett a házunkkal szemben. Feleségem akkor lépett az ablakhoz, és tekintete találkozott Brandauerével. A színész ablakunk előtt állt, a soros jelenetet próbálták. Felé fordult, kezét, ahogy a buddhisták szokták, összetette, és játékosan meghajolt.
Láttam kintről, mi történt, és átjárt az irigység. Visszamentem a házba, előkaptam egy noteszt, és már indultam is, hogy visszamegyek, de a kapun kilépni már nem tudtam. Brandauer állt ott, és ugyanazt a jelenetet próbálták. Tisztán hallottam Szabó hangját: „Bitte, Klaus!”, ám színész nem mozdult. Észrevette, hogy a kerítésen át felé nyúl egy kéz, benne az autogramkérők szokásos felszerelése: toll és notesz. Egyetlen villanás volt: belekanyarította a nevét, és úgy adta vissza, ahogy egy világsztár teszi, és belém villant, hogy ha szerencsésebb irányt vesz a történelem, akkor ma is van Monarchia, és mindketten a polgárai vagyunk.
A forgatás még három héten át tartott, de már nem mentünk oda, hogy lássuk, mi történt utóbb.
A mi Brandauer sztorink már megtörtént. Fokozni minek?
Borítókép: MTI/CP
