Gaztettei mellett öccse, Major Tamás miatt őrzi az emlékezet. Itt jegyezzük meg, Major elvtárs színházi működése nem kevés kételyt hagyott az utókorra. Azonban, mivel megannyi tanítványa kiváló mesterként emlékszik rá, az elfogulatlan jellemzés, az életpálya pártatlan feldolgozása várat magára. Emlékezetes kísérletnek számít Koltai Tamás: Major Tamás – A mester monológja című kötete, amelyben Major halálos ágyán készült interjút közöl, bőséges lábjegyzettel, elsőként megkérdőjelezve a megkérdőjelezhetetlent.
De kanyarodjunk vissza a bátyóhoz. 1927-től szolgált katonaként, s szerzett a szegedi egyetemen jogi doktorátust, majd tett hadbírói vizsgát. Nemesi előneveit, tasnádi Major-Maróthy nem használta. Ennek dacára, ha a második világháború után, a szovjet megszálláskor meghurcolják az egykori horthysta tisztet, nem csodálkoznánk. Ezzel szemben 1946-ban a Magyar Néphadsereg tartalékos hadbíró vezérőrnagya. Nem lefelé, felfelé bukott. Kellett a tapasztalat az új rezsimnek, s Major elvtárs bizonyított: nevéhez köthető az első népbírósági ítélet és az azt követő oktogoni nyilvános akasztás, ő küldte bitóra Bárdossy László és Imrédy Béla, egykori miniszterelnököket.
Major Ákos '56-ban már ügyvéd – amely bírósági szereplő, politikai perekben akkoriban tromfolt az ügyészre. Védte többek között Göncz Árpádot. A későbbi köztársasági elnök erre így emlékezett: „Nagyon számítottam az ügyvédemre, de Major Ákos rögtön az első ügyvédi beszélőn támadni kezdett. Elmondott mindennek, egyfolytában hajtogatta, hogy a történelem szemétdombjára kerülünk. Az első negyedórában teljesen paff voltam, mondtam, ezt talán bízzuk a történelemre. Ezt mondta Szálasi is, felelte Major. Mire életem legnagyobb hülyeségét kérdeztem tőle: Ön védte Szálasit is? Elvörösödött, és azt mondta, én ítéltem halálra, kérem.”
Ennyi talán elég lesz az emlékezésből.
