A felvétel mellett egy chat ablak is volt, amelyről hamar kiderült: ez nem rögzített anyag. Valójában egy élő közvetítés folyt. A képbe nemsokára egy maszkos figura sétált be, akinek azok a felhasználók, akik fizettek ezért, különféle utasításokat kezdtek adni. Ütlegelést, verést kértek, mígnem a monitoron végül előugrott az alábbi parancs: „Vágd ki a szemét!”
A net tele van efféle rémhistóriákkal. Többnyire egyetemisták számolnak be arról, hogy mit láttak a „net sötét oldalán”. Az ehhez hasonló anekdotáknak valószínűleg legalább a fele csak az íróik képzeletében történt meg, de ennek ellenére tény: az internetnek létezik egy szeglete, ahol jóformán szabad út nyílt az illegalitásnak.
De miről is van szó pontosan? Miután a neten valaki létrehoz egy új oldalt, alapesetben csak idő kérdése, amíg a honlap elérhetőségét megtalálják a Google, a Yahoo és a Bing keresőrobotjai (ezek az úgynevezett „crawlerek”). A „pókoknak” nevezett programok indexálják az oldalt, amelyet ezután egy egyszerű kereséssel már bárki könnyen megtalálhat. A becslések szerint több trilliónyi site van már hasonló eljárással azonosítva. Viszont vannak olyan oldalak, amelyeket a készítőik elrejtenek a keresőrobotok elől: ezek kerülnek a deep webbe. Ide tartoznak az egyetemi adatbázisok, a kormányzati oldalak nyilvánosság elől elzárt részei és a saját levelezésünk is. Egyes becslések szerint a Google motorja előtt a net több mint 99 százaléka láthatatlan. A legtöbben azonban a rejtőzködéssel csak bizalmas adatokat védenek.
A netnek azonban megvan az a sajátos tulajdonsága, hogy könnyen összehozza a hasonló gondolkodású embereket. A világhálón pedig sajnos nemcsak a kínai konyha, a varrás vagy a bélyeggyűjtés szerelmesei, hanem a bűnözők, a pszichopaták és az illegalitásban működő szervezetek is könnyen egymásra találnak. Ehhez pedig segítő mankót ad nekik a dark web. Itt olyan, bűnözőknek dedikált portálok is működnek, mint a mára már bezárt Silk Road („Selyemút”), amelyeken hamisított papírokat és drogot is lehetett adni-venni. A fizetés ilyenkor persze nem könnyen lekövethető banki átutalással, hanem virtuális pénzzel, például Bitcoinnak zajlik. A Selyemúthoz hasonló helyeket csak azok tudják meglátogatni, akik megkapták vagy rátaláltak –például egy gyűjtőoldalon vagy egy fórumon – az oldal pontos elérhetőségére. A dark weben a címek nem jól memorizálható szavakból, hanem bonyolult szám és betűsorokból állnak. Ráadásul az itteni site-ok felkeresése a széleskörben elterjedt böngészők (Internet Explorer, Firefox, Google Chrome stb.) hagyományos beállításaival lehetetlen. Ehhez inkább olyan speciális programokat szoktak használni, amelyeknél az online jelenlét titkosítása is könnyen beállítható.
Ha azt is eláruljuk, hogy az ilyen programokat két kattintással bárki szabadon letöltheti, akkor nyilván okkal merül fel az olvasóban a kérdés: miért nincsenek ezek betiltva?
A válaszhoz a ’90-es évek közepéig kell visszamennünk. A legnépszerűbb, anonimitást biztosító böngésző fejlesztését, a TOR-t (The Onion Router), ekkor indította el az amerikai hadsereg. A cél az állami kommunikáció titkosítása volt. A projekt több kézen is átfutott, végül 2006 magasságában a fejlesztést egy digitális jogokért küzdő nonprofit szervezet, az Electronic Frontier Foundation vette át, olyan támogatókkal az oldalán, mint a Cambridge-i Egyetem, az amerikai székhelyű Nemzetközi Műsorszolgáltatási Iroda és a Google. A cél az volt, hogy az elnyomó rezsimek üldözöttjei is hallathassák a hangjukat anélkül, hogy megtorlástól kéne félniük. Az anonimitás biztosításával azonban nem merül ki a szolgáltatások sora: mivel a TOR kikerül minden tartalomszűrést, így a diktatúrák lakosai is szabadon szörfölhetnek a neten.
