A szitanyomat komoly hazai múlttal, hagyománnyal rendelkező műfaj – hogy került közeli kapcsolatba ezzel a médiummal?
A Virág Judit Galéria és Aukciósházban dolgoztam, ahol megkértek, hogy menjek el néhány festményért Fajó Jánoshoz, Zuglóba. A műterme – a belsőépítészeti megoldásaival, a bútoraival, az apró részleteivel – rögtön lenyűgözött. Elhatároztam, hogy szeretnék többet tudni erről a különleges emberről, a művészetéről, az életéről, ezért elkezdtem keresni a lehetőségét annak, hogy együtt dolgozhassunk. 2006-ban meg is találtam: egy művészettörténeti kutatóprogramba pályáztam a Pesti Műhely témájával. Ezt a művészekből álló csoportot a hetvenes években alapította Fajó János Bak Imrével, Nádler Istvánnal, Hencze Tamással, Keserű Ilonával. Mindannyian absztrakt, egyszerű geometriára épülő, élénk színvilággal dolgozó képzőművészek, és ebben a körben kifejezetten a szitanyomásra fókuszáltak. A munkásságukat kutatva ismerkedtem meg közelebbről ezzel a műfajjal, amely a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években a magyar képzőművészek számára nagyon fontos önkifejezési formát jelentett. A technikát több célra is alkalmazták. Például forma- és színkísérleteket végeztek vele, a nagyobb méretű festményeikhez előzetes vázlatot állítottak össze ennek segítségével, vagy a Vasarely-elv szerint cselekedve, limitált példányszámban, de sokszorosították a műveiket azért, hogy minél több otthonba eljuthasson a művészet.
Később mégis kikopott ez a technika a képzőművészet területéről, elfeledték alkalmazni a művészek is?
Sajnos, igen. Aukciókon sem lehetett sokáig ezekkel a művekkel találkozni, az antikváriumok fiókjaiba szorultak. A Heart & Cherry Limited Editions nevű projekttel az a célom, hogy visszacsempésszem a képzőművészek mindennapi gyakorlatába, és ápoljam azt a hagyományt, amit a magyar képzőművészeten belül képvisel. Emellett idős mesterek már meglévő munkáit is összegyűjtöm, és tematikus kiállításokba rendezem. Nagyon fontosnak tartom a kurátori munkát, hiszen ennek a médiumnak a magas művészi értéke csak akkor adható vissza, ha a megfelelő érzékenységgel nyúlunk hozzá. Magyarországon nincs másik olyan galéria, amely egy műfajra fókuszál, hiszen kereskedelemi szempontból nyilván sokkal jobban megéri, ha minél sokszínűbb egy ház kínálata, és a multiplika nem is olyan profitábilis, mint az egyedi munka. Ez egy köztes műfaj, de nekem a benne rejlő nehézségi faktor (is) keltette fel az érdeklődésemet.
Ma már a BÁV és a Virág Judit Galéria is tart külön grafikai aukciót – ráérzett egy trendre?
Mindenképp felfutóban van a műfaj, ebben az is közre játszhat, hogy a hazai nagy mestereknek lassan elfogynak a festményei, ezért piacra kell vinni a papírmunkáikat is. A Sotheby’s-nek és a Christie’s-nek egyaránt külön grafikai osztálya működik, miközben itthon ez még két éve is tűrt kategóriának számított. A technikáról is keveset tudnak az emberek, és az sem köztudott, hogy ez ugyanolyan fontos szerepet töltött be a művészek munkásságában, mint a fő médiumaik. Egyenértékű színvonalú munka akkor is, ha nem egyedülálló alkotás. A galériámban most megnyitott Soós Tamás-kiállításon szereplő, a kilencvenes évekből származó litográfiák közül van, amelyikből csak öt példány készült, és Magyarországon még korábban még nem kerültek bemutatásra ezek a lapok. Ezt megelőzően Bak Imrének volt tárlata nálam, és olyan szitanyomatait is kiállítottam, amelyek unikálisak, tehát csak egy van belőlük, mert színvariációkként készültek egy-egy motívumhoz. A legtöbb hatvanas-hetvenes években készült litográfia, grafikai lap, szitanyomat már magángyűjteményekben találhatók, egyre kevesebb kerül piacra, úgyhogy sietnie kell annak, akinek tetszik a műfaj, és ezeken a munkákon keresztül fogna gyűjtésbe.
Azért, hogy a mai művészek praxisába visszahozza a műfajt, négy fiatal alkotót, Barabás Zsófit, Moizer Zsuzsát, Csató Józsefet és Nemes Mártont kérte meg, hogy készítsenek szitanyomatokat és litográfiákat a projektje számára. Miért pont őket?
Velük már régóta kapcsolatban álltam, és szerencsére nyitottak voltak arra, hogy kipróbálják magukat ezen a területen. Most tervezem a második szériát. Szeretném, hogy húsz év múlva visszatekintve a Heart & Cherry Limited Editions ugyanúgy leképezze egy kor művészetét, ahogy a Pesti vagy a Pécsi Műhely alkotásai a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveket. Hogy unikális maradjon, kifejezetten alacsonyan – harminc példány alatt – tartom a nyomatok számát a fiatalokkal való kollaborációban. Ezek ára 450-550 euró körül mozog. Az idős mesterek munkáinál az árazás változó, méret- és példányszámfüggő, tájékozódásképp a nagyobb aukciós házak és a művész galériájának árait érdemes alapul venni.
Ezeket is hamisítják?
Előfordulhat, de aki ismeri a művészek főbb motívumkészletét, szignóját, az felismeri a hamis nyomatokat.
Mitől jó egy szitanyomat?
Aláírt, számozott, datált – ezek kötelező érvényű jelölések. A hibátlanság a szitanyomatok esetében a passzerpontosságot jelenti. Az az izgalmas és nagyon nehéz is a technikában, hogy a színek egyesével kerülnek fel ugyanarra a papírra. Emiatt rendkívül pontosan kell illeszteni, hogy egy millimétert se mozduljon el a következő húzásnál, és a minta tökéletes maradjon.
Mit adnak a papírmunkák a gyűjtőknek?
Kezdő gyűjtőknek remek választás, mert a szitanyomatok demokratizálják a képzőművészetet. A kedvezőbb ár miatt jó kísérleti terep arra, hogy kiderítsük, milyen műalkotással tudunk együtt élni. Mi az, ami hosszú idő után is mond nekünk valamit – és ezután tovább léphetünk adott alkotók egyedi munkái felé. De ismerek olyan gyűjtőket is, akik kifejezetten a grafikákra specializálódtak. Akikkel én dolgozom, olyan magas színvonalú alkotók, akik a legfontosabb intézményekben, galériákban állítanak ki, muzeális és magángyűjteményekben szerepelnek, így az ő műveik tökéletesek első műtárgybefektetésnek.
A teljes interjú a Figyelő hetilap 12-es számában olvasható!
(Borítókép: Kőhalmi Péter)
