Mint annyi történet, Rousseau-val kezdődik ez is. A derék gondolkodó „ártalmatlannak és romantikusnak tűnő képzelgéseit jobban megvizsgálva”, mint arra Paul Johnson is rámutat Értelmiségiek című munkájában, „kitűnik, hogy Rousseau állama nem csupán autoriter, de totalitárius is”. A Társadalmi Szerződésben az egyén köteles lemondani önmagáról és minden jogáról a közösség javára. Olyan ez, mint a sunyi apró betűk egy banki hitelszerződésben. És Európa aláírta ezt a szerződést.
A félelmetes „szép, új világ” nem jöhetett volna létre néhány jómódú léhűtő képzelgései által. Saint-Simon – a „tönkrement arisztokrata és világutazó”, ahogy G. Duby nevezi A francia civilizáció ezer éve című művében – 1790 után már a kapitalizmus által megnyitott, új távlatokat vizsgálja. Arról képzeleg, hogy eljön „a barbár korszak vége, amikor a legmunkásabb és legbékésebb osztályra bízzák a közügyek irányítását”.
Louis Blanc szocialista politikus is Saint-Simon nyomán indult el. Még erősebb volt a 19. században a „félbolond Fourier” hatása; a falanszter társadalmának hagymázas álma Madáchnál is visszaköszön. Őt követte Proudhon, aki sohasem foglalta rendszerbe „ijesztő elképzeléseit”, radikális szocialista utópiáját, ám tanait kemény egyházellenességgel fűszerezte. III. Napóleon eleinte támogatja a klérust, ám századforduló francia értelmisége már erőteljesen antiklerikális. Ebben az időszakban szüntetik meg a parlamenti ülésszakok előtti imát és engedélyezik a válást. Mindez előkészíti a már ismert, teljes szekularizációt. Mint azt Duby is hangsúlyozza, „anarchista individualizmus jellemzi a politikát és a művészetet egyaránt”. Ez a mai napig érződik a legerősebb szakszervezeti mozgalom, a CGT megnyilvánulásaiban – a szervezet ekkoriban fogalmazza meg alapító chartáját.
A múlt század fő eszmeáramlataira komoly hatással volt például a „bigott materialista” és szabadgondolkodó Bertand Russel, aki szerint a „szervezett egyházak” mindig is „elleneztek és elleneznek minden egyes kis lépést, ami egy humánusabb világ megteremtése felé vezetne”. Russel műveit sorban adták ki abban a Kádár-rendszerben, ahol még Orwell Állatfarmja is indexen volt. Nem úgy a rocksztárokhoz mérhető népszerűséggel rendelkező Jean-Paul Sartre, aki 1954-es, Szovjetunió-beli látogatása kapcsán többek között kijelentette, hogy a szovjet polgárok teljes véleményszabadságot élveznek. Sartre valóságos ömlengéseket eresztett meg Mao Kínájáról és Castro Kubájáról, ahol szerinte megszületett a tiszta demokrácia. És ugyanezt a „tiszta demokráciát” látjuk visszaintegetni gulágos csontkezeivel korunk hátborzongató uniós ámokfutásai közben is.
Lehet, hogy idejében be kell szereznünk Orwell Állatfarmját. Mielőtt ismét betiltják.
