„Kegyelmes uram, Mélységesen tisztában vagyunk azzal, hogy köztünk mostan háború vagyon, mindazonáltal kérlek, ne feledkezzél el az esedékes tokaji borszállítmányokról”
Részlet a galíciai lengyel határvároska, Muszyna polgármesterének Bártfa polgármesteréhez intézett leveléből Mátyás király idejéből.
„A minap jutott eszembe, miközben a lengyelek függetlenségi ünnepét kísérő, jobbára kritikátlanul lelkes tudósításokat figyeltem, hogy mennyire sokan elfeledkeznek arról az egyszerű tényről, miszerint ők abban a leosztásban lettek nagyok, amiben mi kicsik” – írta Trombitás Kristóf a Mandineren. Mivel én is egy kritikátlanul lelkes tudósítója voltam a függetlenség ünnepének, megszólítva éreztem magam.
Először is leszögezném, hogy nem vagyok történész. Ebből két dolog következik: 1. Véletlenül sem kívánok történészi vitába bocsátkozni Trombitás Kristóffal, csupán szeretném megvilágítani a dolgot egy másik nézőpontból, ami egy, a krakkói felvonuláson résztvevő magyar benyomásait tükrözi 2. Képtelen voltam kritikus tudósítást írni az ottani élményeimről, ugyanis egy negatív tapasztalat nincs köztük, a történészi igazságkeresést pedig, amely forrásokra és szakirodalomra épül, egy ilyen témában inkább meghagytam az ahhoz jobban értőknek.
Ámde, ha a lengyel-magyar barátságot akarjuk megérteni, nem feltétlenül a történelemre, a történetírásra kell csupán hagyatkoznunk. Hiszen pont Trombitás sorolja fel, mi mindenért haragudhatnánk egymásra. Mégsem tesszük. Valami van a két nép lelkében, ami ezt megakadályozza. És én úgy gondolom, hogy pont ennek egy szeletét ismertem meg, éltem át nemrég Krakkóban. Ez persze még nem azt jelenti, hogy meg is értettem az ezer éves jóbarátság legendájának miértjeit, vagy megtaláltam annak eredőjét. De talán valahol itt kell kezdeni: a tapasztalással. A lengyelek felénk irányuló szeretetének befogadásával.
Trombitás felveti, hogy sokat háborúztunk a történelem során a lengyelekkel, valamint, hogy ők is területeket kaptak tőlünk Trianonban. Majdnem 600 négyzetkilométert, ami nem sok a többi országhoz csatolt részekhez képest. Ráadásul ezek a területek jócskán az etnikai határ fölött voltak, de ennél többet már nem kontárkodok bele a történelembe. „A barátságról nekem más elképzeléseim vannak, és ezen a téren az sem változtat, hogy »keveset« vettek el. A barátom rablása kis értékben is jobban fáj, mint egy idegen nagy értékű bűncselekménye ellenem” – írja Trombitás. Érthető álláspont. Lenne…de mégis: se a magyarok, se a lengyelek nem a múltbéli sérelmeikkel foglalkoznak egymás viszonyát tekintve. És itt van a lényeg. Ezer évig lehetetlen úgy egymás mellett élni, hogy ne legyenek kisebb, vagy nagyobb csetepaték, bajusz összeakasztások. A lengyel-magyar kapcsolatok a – térségben egyedülálló módon – mégsem erről szólnak.
Hiába van benne a történelemkönyvekben, hogy a lengyelek nyertek Trianonon a mi kárunkra, ha a magyar nép emlékezetében ez egy nem létező dolog, vagy ha a többi, lengyelekkel kapcsolatos pozitív asszociáció elnyomja. Ahogy valószínűleg a lengyelek sem fortyognak azon, hogy Hunyadi Mátyás anno lepofozta őket. Annak sem látom sok értelmét, hogy ezt a természetes rokonszenvet ilyen, a magyar nép emlékezetének nem szerves részét képező sérelmekre hivatkozva kilúgozzuk az emberek lelkéből. Márpedig egyszerre nem lehet a jelenlegi jó lengyel-magyar kapcsolatokat üdvözölni, és közben az ezt megalapozó legendáriumot lefaragni.
Nyilván túlzás, hogy ezer éve töretlenül barátságban és békében élünk, de ez csak egy olyan felnagyítás, ami általában a legendák és tradíciók velejárója. Ettől még a valóság az, hogy a lengyel-magyar barátság létezik. Önmagától értetődő, természetes dolog, és nem csak amiatt, mert egyszerre kaptuk a nyakunkba a 7-es cikkely mizériát, vagy mert hasonlóan értékkonzervatív, nemzeti kormányaink vannak. Ezek az érzelmek ennél sokkal mélyebbről erednek. Ezt pedig bárki megtapasztalhatja, aki fogja az útibatyuját, és elmegy Lengyelországba.
