Rajtam kívülálló okok miatt rossz irányba lapátoltam, de változtatásra mindig van mód. Arról van szó, hogy legutóbbi könyvem, a sikeresnek mondott Volt egyszer egy lovasnemzet című, vesztegzár alá került, és amennyiben egy bizonyos eljárás nem változik, ott áznak széjjel vagy semmisülnek meg a Kén utcai raktár mélyén. Ahogy nem lehetetlen az sem, hogy intelligens patkányok falják be őket, és ez bizony nem tréfa. A kételkedő lelkek olvassák el Sam Savage pompás opusát, a Firmint – már a benne lévő rajzokért is érdemes kinyitni a könyvet. Viszont van egy kiút.
Annak ötlete, hogy más irányt is vehetnek a dolgok, nem az enyém. Egy ortodox papé, aki görög útikönyvének egyik lapján arról számol be, mint talált rá egy haszontalan könyvre egy szaloniki antikváriumban, ha már arra kanyarodott a történet.
A részletekre rögtön rátérek, de hadd írjak előbb néhány sort a szaloniki sakkolimpiáról, amelynek – szerencsémre – tudósítója lehettem, de ezt a szerencsét csúnyán elbaltáztam.
A megnyitó napján érkeztem Szalonikibe, és már a repülőtéren kezembe nyomta az esti ünnepség meghívóját Afrodité, a csúnyácska, ám annál kedvesebb hostess. S minthogy addig még nem jártam ott, a szállodában letettem a borítékot az éjjeli szekrényre, és sétálni indultam a városba.
Ha tudtam volna – ó, én, tökfej – hogy a megnyitó sztárjaként Melina Mercouri énekel a színházban! De hát, hogy tudjam, ahhoz ki kellett volna nyitnom a borítékot a szállodában, ám én csak lelöktem.
A mulasztás hallatlanul megviselt. Attól fogva, hogy láttam a Phaedrát, olyan nőről álmodtam nappal is, mint Melina… Másnap három lemezét vásároltam meg egy zeneboltban, de az már nem volt ugyanaz.
És most vissza a pap használhatatlan könyvéhez… A Boszporuszról szólt. Leírta, hányféle szél fúj a szorosban, mi a nevük, hány villa és palota áll a partján, milyen halak élnek a vizében, merre vándorolnak, hová repülnek fölötte a madarak. Írt a szultánok kedvére tartott tűzijátékokról – vagyis csupa haszontalan dologról, de ami különösen tetszett a papnak, hogy a könyv szerzője nem akart semmit az olvasótól. Sem elszomorítani, sem felvidítani nem szerette volna, felzaklatni meg pláne nem.
Hogy mit akart egyáltalán? Tudtára adni az olvasónak, hogy úgy szereti a Boszporuszt, mint egy szerelmes lovag, és próbálja kilesni imádottjának titkait. A könyv kettejük könyve, ergo egy harmadik számára haszontalan. Valami intimitást mégis megoszt olvasójával. Fontos, már-már történelmi titkot, ami befolyásolta Törökország történelmét is. És ez a klíma.
Mert a Boszporusz klímája a szendergés bűbájával igézi meg az embert. Minél tovább maradsz, barátom, Isztambulban, e páratlan városban, annál inkább alvással itatódik át körülötted a levegő. Az emberek álmodókká és alvajárókká lesznek. A történészek némelyike azon az állásponton van, hogy a Boszporusz meleg, nedves, bágyasztó klímája hatással lehetett a világtörténelemre is. Az ottomán törökök keletről érkeztek: Isztambult tették meg fővárosuknak, de szép lassan, legyűrte őket a tikkasztó meleg. Egész addig, míg meg nem érkezett Szalonikiből Atatürk, hogy megalapítsa a Török Köztársaságot. Ő ugyanis mindenki számára váratlanul Anatóliába költöztette a fővárost. Ankara zordabb klímája így az ottomán múlttal való szakítást is jelentette.
Hogy ez elvette volna Isztambul rangját? Nem. A Boszporusznak maradt, amire mindig vágyott: az álmodás szabadsága. Nekem pedig az – mióta a pap könyve rádöbbentett arra, amit a lelkem mélyén mindig is tudtam – csak haszontalan könyveket érdemes írni. A szabadságnak e fajtáját csak azok tudják erősíteni. Minden sorukkal, minden bekezdésükkel.
