Vekerdy Tamás, hazánk és korunk első számú nevelési guruja egy jövőkutató fesztiválon osztotta meg gondolatait a nevelésről, vagy még inkább a nem nevelésről. Szerinte komoly probléma az, hogy a magyar gyerek soha nincs ott, ahol elvileg van. Az óvodában az iskolára készül, alsó tagozatban a felsőre, felsőben a gimnáziumra, azalatt pedig az egyetemre. "Ez a diktatúrák tipikus szerkezete: fent megmondják, hol mit várnak el".
Pardon?
Csak egy pillanatra akadjunk meg azon, hogy jön ide a diktatúrázás, milyen kellemetlenül manipulatív gondolat a hierarchiáról diktatúrát kiáltani. Nézzük inkább a tényeket. Ma az óvodákban mininálisan se folyik iskolaelőkészítés, legfeljebb nagycsoportban, de a gyerek eldöntheti, hogy részt vesz-e a foglalkozáson, vagy inkább legózik a sarokban. Első és második osztályban sem foglalkozik azzal senki, mi lesz ötödikben, van épp elég dolguk. Aki gimnáziumban szeretne továbbtanulni, igen, az készül a felvételire. Mi ezzel a probléma?
Esetleg fordítva ülünk a lovon?
Mi a baj azzal, hogy az életet egy folyamatnak és fejlődésnek tekintjük, amelynek vannak állomásai, megmérettetései? Ezek az állomások lehetnek célok is egyúttal, amelyek igen, teljesítményhez kötődnek. A teljesítményhez viszont valóban nem elég a kedv, oda már önfegyelmet is érdemes transzferálni, már ha ez nekünk fontos.
Ezt a liberális pedagógia nem szereti, a teljesítmény sérti az egyenlősítési törekvéseket, ördögtől való, ami komoly erőfeszítést igényel. Vekerdy azt mondja, a gyerekek nem tudnak egyszerre, egyformán teljesíteni, és belebetegszenek ebbe. A nyugati gyerekek valóban, tegyünk hozzá egy finom distinkciót. Pont azért, mert a szüleik elhitték Vekerdyéknek, hogy jó ötlet átgondolt és józan szabályok nélkül, szabadon, követelményekkel nem stresszelve is gyereket nevelni.
