György Péter kissé megkésve maga is szükségét érezte a „Netanjahu antiszemita” című – mérsékelt érdeklődésre számot tartó – témakör feldolgozásának. A cikk „Az Izrael-tabu” címmel jelent meg a nómenklatúra-kommunisták utolsó menedékeként megmaradt Népszava című kiadványban. Maga a cikk rosszul, cirkalmasan, helyenként érthetetlen mondatokban elkövetett fogalmazvány, önmagában szóra sem érdemes. Ha jól értem olyasvalamiről szól, hogy Izraelben nem mindenki ortodox, Netanjahu gaz nacionalista és Orbán még inkább. A szerző szerint az ortodox zsidó tulajdonképpen csak népművészeti különlegesség, az igazi zsidó a Lipótvárosban lakik, azelőtt kommunista volt, most pedig liberális. Ja, és Netanjahunak fogalma sincs róla.
Sikerült, ezeken túlmenően, a műben a határon túli magyarokat a zsidó diaszpórához hasonlítani, mely hasonlat akkora magyarázóerővel bír, mint a Jupiter és a görögdinnye összehasonlítása azon az alapon, hogy mindkettő közel gömb alakú. A határon túli magyarokat honi libsijeink már mindenhez hasonlították. Migránshoz, buzikhoz, négerekhez és most a zsidókhoz. Szerintem meg kizárólag önmagukhoz hasonlítanak, oly különös és tragikus sorssal, mely megkülönbözteti őket mindenki mástól. Ezen kívül javaslom a professzor úrnak, hogy ebbéli véleményét még véletlenül sem fejtse ki valahol Csíkban egy kocsmában. Komoly egészségkárosodás lehet a vége.
Továbbá György Péter szerint – ez talán a legviccesebb megállapítása – Izrael multikulturális társadalom. Ezt annyiban tudom megerősíteni, hogy magam is olvastam az általa hivatkozott Kardos G. György Izraelben játszódó műveit, melyekben efféle csemegéket találunk: „Mondja meg az úr ennek a ganajnak, hogy azt a jó kibuci kurva anyját gúnyolja. Még nem ösmernek itt bennünket, szabolcsiakat. Mi odaát is megtanítottunk egy-két ségect. Minálunk a zsidók a csizmájukban hordták a bicskát.” (Kardos G. György: Hová tűntek a katonák) – mondja egyik zsidó a másiknak. E kis jelenet számomra meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar zsidók – de legalábbis a szabolcsiak – valóban új színt, ha tetszik multikulturalitást vittek az egyhangú zsidó hétköznapokba. A bicskázás szép szittya szokása, valamint az ahhoz szervesen hozzátartozó kurvaanyázás bizonyára addig nem szerepelt a Talmudban.
De nem erről akarok beszélni. A cikk egy része megemlíti a magyar-izraeli kapcsolatok néhány regényes korszakát. Ezek közül az egyik az az időszak, mikor a szovjet külpolitika igényei szerint az arab-izraeli konfliktusban az arabokat kellett szeretni. Az arabok ez idő tájt a szocializmus gondolatával kacérkodtak és értékesnek tűnő szövetségesei voltak a Szovjetuniónak. A szocialista országok sajtója ez idő tájt tele volt a gonosz izraeliek bűneivel, halomra gyilkolt palesztin kisgyerekek képeivel, lerombolt iskolákkal és kórházakkal. Egy dologról azonban gondosan hallgat György Péter, az emberekről, akik a hírek mögött álltak.
Az ő előadásában ez, mármint Izrael csepülése, a nagyhatalmi játszmák, morális elvek és szociografikus megfigyelések dolga volt. Pedig valójában emberek csinálták, elvből, pénzért, félelemből, vagy bármilyen más okokból. És azt kell gondolnom, hogy György Péter nem véletlenül állítja be a dolgot kizárólag a politika játékaként. Ő, aki magáról egyébként azt mondja: „Már régen formálom a szerepem, nyilvános zsidó vagyok, semmi más.” Nem szeretne szembesülni azzal, hogy akik anno oly vehemensen elítélték a zsidó államot jórészt maguk is zsidók voltak. Karinthy Ferenc így ír róluk: „Külön tanulmány a pesti zsidó újságírók, akiknek ugyan mindnek van rokona Tel-Avivban, de most olyan kéjjel gyalázzák Izraelt és a zsidókat, mint az őseredeti nyilasok….Ilyenkor én is antiszemita leszek, de nem az izraeli mesterkedésektől, hanem ezektől a pesti firkászoktól, akik mindig túlnyalnak.”
Azután a szerző szerint egy újabb idő következett, ekkor arra kellett figyelni az Izraellel kapcsolatos írásoknál, hogy a szerző „amit ír, azzal magát Izraelt támadja, azaz írása őt magát az antiszemitizmus gyanújába keverheti”. Nem teszi hozzá, hogy a klaviatúrák mögött ekkor ugyanazok a „pesti firkászok” ültek és antiszemitáztak nagyokat a zsidó állam kritikusain, akik előzőleg szapulták Izraelt. Márpedig, ha 2000-ben Izraelt gyalázni antiszemitizmus volt, akkor akik a '80-as években gyalázták azok – ők – is antiszemiták. Voltak. Azt pedig tudjuk, Izrael emlékezete hosszú. Erről bizonyos mohamedán terroristák sokat tudnának mesélni – már ha tudnának. Így legfeljebb spiritiszta szeánsz keretében lennének képesek beszámolni arról, hogy mi igaz az Allah kertjében vágyakozó szüzek történetéből. Nem kell csodálkozni hát, hogy egy izraeli miniszterelnök vajmi kevés empátiát érez a belvárosi zsidók, köztük György Péter iránt.
Lehet persze György Péter-i magasságból szemlélni a dolgokat. Úgy tenni, mintha az elefántcsonttorony megóvna bennünket a közvetlen részvétel minden mocskától és bűnétől. Csakhogy ez hazugság. A történelem nem történik, hanem csinálják. Csak – láthatóan – felelősséget nem hajlandóak vállalni érte.
A szerző filozófus
Borítókép: György Péter (fotó: kulter.hu)
