– 2017 nem volt jó éve a magyar válogatottnak, hiszen a vb-kvalifikációt nem sikerült kivívni, ráadásul a csapat Andorrától és Luxemburgtól is vereséget szenvedett. Mire számítsunk ebben az évben, amikor szövetségi kapitányként az első mérkőzéseit vívja?
– Az előző évet lezártuk. Nem volt a legjobb, ezt el kell ismernünk. Itt az ideje dolgozni az újon. Három hónapja vagyok Magyarországon, leültem az NB I-es edzőkkel konzultálni. Nagyon érdekelt, miként látják az ország futballját, hogyan vélekednek az együttműködésről, s hogy szerintük mi módon tudjuk segíteni egymás munkáját. Elkezdtem a klubok és az akadémiák meglátogatását is, hogy lássam, mi történt a múltban, mit teszünk most, s mi az, amin a jövőben dolgoznunk szükséges. A szeptemberi tétmérkőzésekre kell felkészítenem a válogatottat. Mindjárt kisorsolják a Nemzetek Ligája csoportbeosztását, márciusban és júniusban két-két felkészülési találkozó vár ránk – a legfontosabb, hogy a pályán és a pályán kívül mindent megtegyünk a sikerért, a lehető legprofibb módon. A tavasszal és a nyáron elképzelhető, hogy pár új vagy eddig kevesebb lehetőséghez jutó játékost is kipróbálok, de szeptemberben már nem lehet próbálgatni. Változtatás szükséges néhány területen, de vannak jól működő dolgok – azért teszem hozzá ezt, mert egy rossz év után sokszor mindent negatívan látunk, ám ne öntsük ki a fürdővízzel együtt a gyereket is.
– A közvélemény is türelmetlenebb, kritikusabb.
– Ugyanakkor a szurkolók szenvedélye lenyűgöző. Magyarországot még mindig elbűvöli a futball. Ezért is nagy a felelősségünk, és ezt akarom megértetni a játékosaimmal is: minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy a holnap szebb legyen. A szebb holnap nem az égből pottyan elénk, hanem kizárólag kőkemény munka eredményeként. Úgy érzem, most az egyik legfontosabb teendőm, hogy segítsek a futballistáknak visszanyerni az önbizalmukat. Szeretném elérni, hogy otthon érezzék magukat a válogatottnál. De az otthonnal együtt jár a felelősség is.
– Hitet kell adni nekik?
– Ha nincs hited, akkor elbuksz. Ha nehézség áll előtted, attól még nem kell félned. Nem lesz könnyű. Nem vagyunk világklasszis szinten. Bármilyen dicső is a múlt, nem érdemes benne élnünk – a jelen ugyanis a legfontosabb, a holnap pedig nagyon közel van. Nekem a szeptember a holnap. Ott voltam Az év sportolója gálán, nagyon tetszett, jó volt látni a többi sportág képviselőit. Lefordították nekem Mészöly Kálmán beszédét, fantasztikus volt és megható, amilyen szenvedéllyel előadta. Rendkívüli tiszteletet kapott, márpedig a tisztelet nem magától születik, azt ki kell érdemelni. Ezt fogom átadni a játékosaimnak: ki kell érdemelniük a tiszteletet azzal, hogy mindent megtesznek. Ha belekezdenek valamibe, végezzék teljes erőbedobással. Szeretném azt látni, hogy a szurkolóink jól érzik magukat a válogatott mérkőzésein. Legyen öröm számukra a válogatott játéka.
– Mi kell ahhoz, hogy valaki vezéregyéniség legyen Georges Leekens csapatában? Mi az, amit keres a játékosokban?
– A kezdőpont az edző: ki kell alakítani a felelősség légkörét. Ez a felelősség a stáb összes tagjára vonatkozik. Persze kellenek azok a vezérek a pályán, akik húzzák a többieket. Ugyanakkor nem minden futballista teszi ezt hangosan. Mondok egy példát: Kádár Tamás egy kicsit zárkózott, csendes személyiség, ugyanakkor nagyon profi és komolyan veszi a hivatását. Nagyon fontos az ambíció. Azért dolgozunk, hogy minél jobbak legyünk, és amikor azt hisszük, készen állunk – nos, akkor kell még többet dolgozni. Keménynek kell lennünk magunkkal szemben. Szükséges az önkritika. Nekem is fel kellett tennem kérdéseket. Miért volt ilyen rossz évünk? Miért nincsenek csapataink a Bajnokok Ligájában vagy az Európa-ligában? Mik a gondjaink? Mik az erősségeink? Hogyan tudjuk ezeket beépíteni a válogatott játékába? Nincs tíz Messink, ezzel tisztában kell lennünk. A kluboknak is erősödniük szükséges: minél jobbak, annál jobbak leszünk mi is. Amikor először dolgozunk a kerettel, az mindig nagyon nehéz, hisz a válogatott nem olyan, mint egy klubcsapat, nincsenek automatizmusok. Ráadásul olyan tapasztalt játékosokat vesztettünk el, mint Király Gábor vagy Juhász Roland. Az év végi mérkőzéseken sokan sérültek voltak, érdekes volt figyelni azokat, akik a helyükön játszottak. Kikaptak Luxemburgban, és azt mondta mindenki: elbuktak. Nem! Még akkor sem, ha erősen negatív volt, amit mutattak, rettenetes volt a mérkőzés.
– Sokkolta, amit látott?
– Olyan régen vagyok a futballban, hogy már semmi sem sokkol. Amikor aláírtam a szerződésemet, tudtam, hogy rengeteg teendő vár rám. Nyilván mindannyian csalódottak voltunk. Ha egy ilyen meccs után valaki nem csalódott, akkor baj van. Egy-két játékosnak megmondtam – neveket nem árulok el –, hogy nem tetszett, amit tapasztaltam. A mérkőzés után könnyes szemmel ültek az öltözőben, de előtte a pályán meg buta hibákat követtek el. Ha egy csapat nem követ el ilyeneket, akkor rossz játékkal is tud nyerni.
– Viszont a tálcán kínált lehetőségeket akár Luxemburg is kihasználja.
– A válogatottfutballban azonnal megfizetsz a hibákért, az igazán jó csapatok pedig mindegyiket kihasználják. Ezt a saját bőrükön tapasztalhatták a játékosok az Eb-n Belgium ellen. Utóbbi nem játszott igazán jól, de rendkívüli kvalitás van a csapatban. A magyar válogatott jól szerepelt a mérkőzés nagy részében, de amikor kinyíltak, akkor puff, egyből lecsaptak a lehetőségekre: 4-0. A Luxemburg elleni vereséget ki kell elemezni. De analizálni szükséges a győztes meccseken elkövetett hibákat is, mert a siker elvakíthat. Kritikusnak kell lennünk magunkkal ilyenkor is. Nem mondhatom, hogy jó élményt nyújtott, de számomra nagyon hasznos volt az a hét, amit a csapattal töltöttem. A Costa Rica elleni meccsen a fiatal szurkolók nagyon lelkesek voltak, pedig az sem volt egy jó mérkőzés. Ez számomra nagyon pozitív élmény, mondtam is, hogy hangsúlyozzuk ki a támogatást. Azt érzem, hogy a játékosok nem elég erősek mentálisan, nagyon érzékenyek. Ó, de még mennyire érzékenyek! Mintha félnének, pláne, ha kritikát kapnak. Bezárkóznak.
– Ha összehasonlítja a magyar játékosokat más országok futballistáival, akikkel dolga volt – ők is ennyire érzékenyek voltak?
– Tunéziában, Algériában is hasonlók voltak, sőt, először Belgiumban is, de ők aztán megváltoztak. Tunéziában olyasmit láttam, mint Magyarországon: ha kudarcélmény éri a játékost, nagyon érzékenyen reagál, s oda az önbizalma. Azt mondták: „De nekünk sosincs szerencsénk.” Ha nincs szerencsénk, akkor valamit el is rontottunk! Nem hiszek a szerencsében. El kell érni, hogy a játékosok le tudják dobni magukról ezt a terhet. El kell engednünk a múltat is. Tisztelnünk kell Puskás, Kubala vagy Nyilasi örökségét, hiszen fantasztikus játékosok voltak, de nem hozzájuk kell hasonlítanunk magunkat! Lehet, hogy nem jutunk el ugyanarra a szintre, mint az egykori nagyok, de mindent meg kell tennünk azért, hogy a legtöbbet hozzuk ki magunkból. Ne bújjunk el a saját felelősségünk elől. Higgyünk abban, hogy jobbat építhetünk! Nem kérek csodákat, csak megfelelő mentalitást és hozzáállást.
– Mi változott a belga futballban, ami ezt a mentális fejlődést előidézte?
– Azt hiszem, nem követeltünk eleget magunktól, talán kicsit puhák voltunk. Aztán a kis csendes belga játékosokban megjelent az ambíció. Elkezdtek arra törekedni, hogy kifacsarják a legjobbat magukból, minél jobb helyre szerződjenek. Mindig elmondom a fiataloknak: dolgozzanak keményen, a karrierjüket építsék, és ne a pénzzel, a fizetéssel foglalkozzanak. Ezt elmondom itt is az utánpótlás-válogatottak játékosainak, valamint az edzőiknek. A munkánk része, hogy tudatosítsuk ezt. A legnagyobb futballisták mindig a fejlődésükkel, az egy-re nagyobb szakmai célok kitűzésével és azok elérésével vannak elfoglalva. A belga válogatottnál a játékosok beszélgettek a pályafutásukról, taktikáról, közösségről, de nem a pénzről, s ez nagyon fontos. A lényeg a karrier, és nem a pénz. Eden Hazard nagyon fiatalon Franciaország legjobb futballistája volt. Azt mondtam neki, de persze vicceltem egy kicsit: és mégis hol van a francia bajnokság a világ futballjában? Ott maradhatott volna. Mondjuk eligazol Párizsba. Gyönyörű város, sok pénz, remek élet, kényelem. De elment inkább a Chelsea-hez, Londonba, úgy, hogy egy mukkot sem beszélt angolul. Megvolt benne a bátorság, hogy átlépje az árnyékát.
– A magyar játékosok jó része akkor találkozik a legmagasabb szintű futballal, amikor bekerül a válogatottba, hiszen a klubok nem jutnak el a nemzetközi kupák csoportköréig, a topligákban pedig nagyon kevesen játszanak. Ez okoz problémákat?
– Persze, erre nagy szükségünk lenne! Az is fontos, hogy akik elindulnak külföldre, ne csüggedjenek el, ha úgy érzik, megrekedtek. Mondok példákat. A legjobb talán Romelu Lukakué. Belga gólkirály volt az Anderlechtben, a Chelsea-hez szerződött, José Mourinho meg nem játszatta. Azt mondtam neki: barátom, szerintem kedveli a játékodat, de most még nem elég a számára, amit nyújtasz. Elment a West Bromwich Albionba, majd az Evertonba, visszalépett kettőt, hogy aztán hármat előreugorjon. És mi történt? Mourinho megvette a Manchester Unitedbe! Vagy ott van Kevin De Bruyne. Elment a Chelsea-be a Genkből, amely egy jó átlagos szintű csapat. Nem játszott. Továbbállt a Werder Bremenbe, átigazolt a Wolfsburgba, onnan a Manchester Citybe, most a világ egyik legjobbja. Ehhez kell a sikeréhség és az elhivatottság, meg az önkritika. Ahhoz, hogy felismerjük: nem elbuktunk, hanem abban az adott pillanatban nem teljesítettünk elég jól. Néha kicsit vissza kell lépni ahhoz, hogy utána előrelépjünk: mint amikor nekifut az ember egy ugrásnak.
– Mi az, ami elfogadhatatlan az ön számára edzőként?
– Az egoizmus. Ha egoista vagy, keress egy másik sportot, mondjuk a teniszt. Nagyon tisztelem a teniszezőket, remek sport, de az individualistáknak való. A zenéből tudjuk: nem biztos, hogy a legjobb muzsikusokból áll össze a legjobb zenekar, és ez a futballra is igaz. Az nem elég egy jó zenekarhoz, hogy jó muzsikusokból áll. Ugyanazt a dalt is kell játszaniuk, és akkor összeáll valami gyönyörűvé. Futballistának lenni nem rossz dolog ám. Együtt játszom a társaimmal, mindenki fontos szerepet kap, mindnyájunkban megvan a lehetőség, hogy jobbá tegyük a csapatot.
– Mi a tapasztalata a magyarországi körülményekről?
– Az infrastruktúra igen jó, láttam a kész vagy épülő pályákat, s ez egy olyan dolog, amivel Belgiumban például problémák vannak. Nincs a belga válogatottnak nemzeti stadionja! Ami azt illeti, ez elég nagy szégyen. Hosszú távon a stadionok, az infrastruktúra, az akadémiák, amelyek Magyarországon felépültek, a segítségünkre lesznek.
– Hogyan látja a közeget?
– Futballőrültek az emberek, még azok is, akik kritikusak a csapattal szemben. Láttam a felvételeket arról, amikor száz-ezren kint voltak a Nagykörúton, vagy azt, hogy negyvenezren drukkoltak Franciaországban. Annyit mondhatok: nem vagyunk halottak. Újraindítjuk a gépezetet ebben az évben, de ezt a legnagyobbaknak is meg kell tenniük minden szezonban. Keményebben szükséges dolgoznunk, jóval hatékonyabbá kell válnunk. A közös célunk a 2020-as Európa-bajnokság. Ez kell lebegjen mindenki szeme előtt. Én is magyar szurkoló leszek, drukkolok a kézilabdázóknak, a vízilabdázóknak, kimegyek mérkőzésekre. Bennünk kell, hogy legyen a nemzeti büszkeség. Több rivalizálást szeretnék a csapatban, minden posztra két-három játékost, hogy senki se kényelmesedhessen el. Nem jutottál ki a világbajnokságra? Akkor is nézd a meccseket! Hátha motivál, hogy talán ott legyél a következő, katari vb-n. Nekünk is néznünk kell, hátha látunk új trendeket, tudunk tanulni valami újításból.
– Ennyire fontos a folyamatos tanulás?
– A futball evolúciója egyre gyorsul, teljesen más a játék, mint amikor én játszottam vagy amilyen tíz éve volt. Nem indulhatunk ki abból, hogy bezzeg az én időmben; nyitott szemmel kell járnunk. Ez egy csodálatos játék, és nagyon büszke vagyok, ha olyan játékosokat vagy csapatokat nézek, akikkel/amelyekkel együtt dolgoztam. Nemcsak az én munkám van bennük, hanem mindannyiunké: olyan embereké, akik meg szerettek volna változni. Minden egyes napot ki kell használnunk arra, hogy fejlődjünk. Sokszor egészen apró dolgok hoznak változást. És néha ezen múlik az, hogy egy kulcsfontosságú pillanatban gólt érünk el, vagy akár egy centivel, de lemaradunk a labdáról.
NÉVJEGY
Georges Leekens (Meeuwen, 1949. május 18.) belga labdarúgóedző. A világfutball nagy vándorai közé tartozik: 1984 óta edzősködik, a hazáján kívül dolgozott Hollandiában, Törökországban, Algériában, Szaúd-Arábiában és Tunéziában. 2017. október 30-án nevezték ki a magyar válogatott szakvezetőjének.
Játékosként a Club Brugge alapembere volt a hetvenes években, kőkemény védő. Belga bajnok, kupagyőztes és szuperkupagyőztes, BEK- és UEFA-kupa-döntős volt futballistakarrierje alatt. Életében a Club Brugge képviseli az állandóságot: olyannyira rajongója a kék-fekete mezes csapatnak, hogy a belga válogatott kispadját is otthagyta az egyesület kedvéért. Trénerként belga bajnok, kupagyőztes, szuperkupagyőztes, 1990-ben az év edzője volt a hazájában.
Szövetségi kapitányként szerepelt világbajnokságon Belgium, az afrikai nemzetek kupáján Tunézia és Algéria szakvezetőjeként. Két könyvnek is társszerzője. Nős, nevelt lánya teniszező volt. Négy nyelven beszél.
Fotó: Pictorial Collective
