– Százéves a bolsevizmus. Erről nyílik kiállítás a Terror Háza Múzeumban. Mi a tárlat üzenete?
– Az egykori vicc után szabadon: az 1917-es orosz esemény nem volt nagy, nem októberben történt és nem volt forradalom. Először is ezzel a legendával kell leszámolni, a történeti valóság feltárása az egyik feladat. A másik missziónk, hogy bemutassuk a hamis ígéret végkimenetelét. A kommunizmus ugyanis nem más, mint világcsalás. A kommunizmussal kapcsolatban sokszor az a narratíva érvényesül, hogy „de hát végül is jót akartak”. Pedig nem, nem akartak jót. Eleve rosszat akartak, és azt is gonosz eszközökkel hajtották végre. A bolsevik puccs végkimenetele, vagyis a kommunizmus megvalósulása a Gulág. Ahogy a nemzetiszocializmus embertelensége Auschwitzban csúcsosodik ki, úgy a munkatáborrendszer a kommunizmus végső állomása. Ahol megvalósult az embermilliók munkaerejével való politikai gazdálkodás: az emberi élet puszta nyersanyagként kezelése. Ez a „történelmi materializmus” beteljesedése.
– A Terror Háza Múzeum missziója ennek bemutatása?
– A Schmidt Mária vezette, az idén 15 éves Terror Háza nem szokványos múzeum, s nemcsak azért, mivel hazánk legmodernebb múzeuma, és mert a múlt évben az ország leglátogatottabb mú-zeuma is lett. Hanem azért is, mert nemzeti emlékhely vagyunk. Ezt példázza, hogy október 24-re virradóan az épület Csengery utca felé eső oldalán lévő Pálinkás Antal-képre – amely az ’56-os Hősök Fala 228 portréjának egyike – egy horgolt rózsát akasztottak, a párkányon pedig virágok, mécsesek sorakoztak. Nemzeti ünnepeinken és gyásznapjainkon emlékezni járnak ide az emberek. Vendégkönyveink tele vannak magyar, angol, román, ukrán, török és koreai – s hosszan folytathatnám még – nyelven írott bejegyzésekkel, amelyek mind-mind azt fogalmazzák meg, hogy az áldozatok, a hősök, de a tettesek megnevezésére is egyaránt szükség van. Ezt a missziót látjuk el.
– Át kell írni a történelemtankönyveket?
– Olyan értelemben biztosan, hogy a kommunizmussal kapcsolatban még létező kulturális keretből ki kell lépnünk.
– De 27 évvel a rendszerváltoztatás után benne vagyunk még ebben a keretben?
– Elsősorban egy nyelvi keretben vagyunk benne. Bizonyos értelemben a Szovjetunió még mindig a nyelvünkben él, és szavaink a Párt foglyai. Itt van például a „Molotov–Ribbentrop-paktum” szókapcsolat! Vagy az „1917-es orosz kommunista forradalom” fogalma és az „1918/19-es forradalmak” kifejezés. Hogy a „reformkommunista értelmiség” konstrukciójáról már ne is beszéljünk. Ezek a szavak megbénítják gondolkodásunkat és csökkentik a totalitárius ideológiákkal szembeni ellenállásunk lehetőségét. Ezek annak az ideológiai fakenewsnak az építőkockái, amelyeket a Megtévesztő Szavak Múzeumába kellene száműznünk. Molotov–Ribbentrop-paktum helyett ugyanis Hitler–Sztálin-szövetségről van szó, 1917-es és ’19-es forradalmak helyett pedig bolsevik államcsínyekről. De feltehetjük azt a kérdést is, hogy 1956-ban a Petőfi körös értelmiség gyújtott fel a VIII–IX. kerületben húsz szovjet harckocsit, vagy a felkelő szabadságharcosok?
– Miért van az, hogy a kommunizmussal mégis megbocsátóbbak mind a mai napig? Amiatt van a kettős mérce, hogy „jót akart, csak rossz eszközökkel”?
– Ez ugyanolyan abszurditás, mintha azt mondanánk, hogy a nemzetiszocializmus meg rosszat akart jó eszközökkel – mindkettő bornírt gondolat, elfogadhatatlan kijelentés. Történelmi tény: 1939 és 1941 között, mintegy 22 hónapon keresztül, Hitler és Sztálin egymás katonai-politikai szövetségese volt, az előbbi ez idő alatt tíz, utóbbi hat országot foglalt el vagy támadott meg. Felosztották egymás között Kelet-Európát, s együtt semmisítették meg Lengyelországot. Ez a Janus-arcú totalitarizmus, a kétpetéjű ikerdiktatúra.
A kommunizmus keleti használatra szánt nyugati eszme. Marx művei a XIX. század második felében Londonban, a felemelkedő brit világbirodalom kulturális miliőjében íródtak. Azaz a Nyugat pénzügyi központjában született meg a kommunizmus gondolata, praxisa viszont Keleten alakult ki. Ez ám a történelmi dialektika! Az elmúlt száz-százötven évben a nyugati értelmiség egyenlősítő ideáit rendre a Kelet valósította meg, anélkül, hogy Marx Szentpétervárra, Sartre Kubába, az eurokommunisták Phenjanba költöztek volna. Lukács György a polgári kultúra minden áldását (korszerű lakás, kamarazene-hallgatás, akadémiai fogadások) élvezve írt „a forradalom szubjektumát hordozó párt” munkásosztálynak szóló parancsairól, ő maga nem egy csepeli szoba-konyha társbérletében élt.
– Ha már az eszménél tartunk. Mikor kerül egyenlőségjel az „egyenlőség” kifejezés és az „igazságosság” közé?
– Ez régóta kísérti az ember képzeletét. De az a gondolat, hogy az „méltó és igazságos, illő és üdvösséges”, ami e világian egyenlő, a felvilágosodás materia-lista szárnyának a terméke. E gondolat a vallás visszaszorulásával párhuzamosan terjedt, és az a tartalma, hogy a földi, vagyis anyagi egyenlőség a morálisan egyedül elfogadható állapot. Martin Luther King 1956. november 4-én úgy fogalmazott: „A kommunizmus erkölcsi relativizmuson és materializmuson alapul, amit keresztény ember nem fogadhat el.”
Az idén nemcsak a kommunizmus bolsevik puccsal történt megszületése 100 éves, hanem 150 éves A tőke első kötete, 170 éves a Kommunista kiáltvány megszövegezése, s Aczél György is száz éve született. Mind a négy eseményről konferenciákkal emlékeztek meg a baloldali kulturális intézmények. Úgyszólván evidenciában tartják ezeket. De akad más évforduló is: napra pontosan húsz éve jelent meg franciául A kommunizmus fekete könyve.
A kommunizmus a világ mostanáig érvényesülő legrégibb ideológiai brandje. Ez az „eszmei márka” az egyenlőséget és igazságosságot jelenti sokak számára, még akkor is, ha tudják, hogy ennek nevében szörnyűségeket követtek el. Az elmúlt száz évben évenként egymillió halottat írhatunk a számlájára. Korunk ironikus gesztusa, hogy egy képen Kim Kardashian látható vörös színű, kapucnis pulóverben, amelyet sarló-kalapács díszít, míg egy amerikai kiadó Business Classics című menedzsersorozatában forgalmazza Marx fő művének rövidített változatát. Vagyis a gyilkos eszme popkulturális termékké vált. A fogyasztói társadalom megemészti azt is, ami állítólag ellene jött létre. Más szavakkal: a kapitalizmus a kommunizmusból is üzletet csinál.
– Milyen politikai érdek fűződik ahhoz, hogy ez a brand fennmaradjon?
– Ezzel a branddel nyugtatta magát a nyugati értelmiség, hogy tud orvosságot ajánlani a perifériának, amelynek a nyomoráról hite szerint a centrum tehet. A nyugati (szélső)baloldali gondolkodók persze nem Koppenhágában szerettek volna kommunizmust, viszont a szovjet, kubai vagy a kínai kommunizmusra úgy tekintettek mint figyelemre méltó kísérletre – a modernizáció „nagy ugrására” a Távol-Keleten és a trópusokon. A XX. században a nyugati értelmiség nekünk is szánta a kommunizmust, és az, hogy még mindig képtelenek a nemzetközi kommunizmus és a nemzetiszocia-lizmus emberiség elleni bűntetteit azonos módon elítélni, egyfelől kulturális rasszizmusuk eredménye, hiszen lenézik a közép- és a kelet-európai népeket, másfelől ők – velünk ellentétben – nem tapasztalták meg, hogy milyen a kommunizmus a gyakorlatban. Akad azonban itt egy harmadik összefüggés is. Jean Sévilliát idézem: „Egy szocialista számára családjába tartozik a kommunista is, még ha rossz útra tévedt unokaöcsnek is tartja” – a konzervatív-kereszténydemokrata számára ellenben a náci távolról sem családtag.
Aztán itt van például a népszerű filozófus, a szlovén Slavoj Žižek, aki egyre hirdeti, hogy „a kommunizmus a jövő”. Ezzel egy kis lázadó vagányságra tud szert tenni abban a nyugati filozófiai diskurzusban, amelynek egyébként szerves része. Róla közismert egy kép, amelyen kényelmes ágyában, Sztálin képe alatt olvasgat. Hitler képe alatt – nagyon helyesen! – nem fotóztathatná magát világraszóló botrány nélkül egyetlen renitens jobboldali filozófus sem. De baloldaliként Sztálin portréja alatt lehetséges. Ez nem okoz morális problémát, inkább valami egzotikus ízlés kifejeződése, amellyel izgalmas szellemi kaland flörtölni.
– Ezek a primer politikai megjelenések. De melyek azok a rejtett formák, amelyekben ma is velünk él a kommunizmus?
– A kommunizmus eszméje szublimálódott, hamis ígérete olyan absztrakt elvárássá vált, amit nehéz nyomon követni a mai globális kultúrában. De a leninizmus light verziója napjainkban is megjelenik. A központi egyenlősítési programnak vannak olyan új formái, amelyek működési mechanizmusukat tekintve rokonságban állnak a kommunista programmal, hiszen azokat a kitalálóik – mint a bolsevik párt saját magát – a történelem szavának tekintik. Ilyen a Szilícium-völgy totális egyenlőséget ígérő ideológiája is, amely a virtuális világ egalitarizmusát kínálja. Persze az új Párt, vagyis a digitális nagyvállalatok jótékony ellenőrzésének a segítségével.
– A Facebook akkor a „Nagy Testvér”?
– Az Apple 1984-ben – Orwell világhírű művére és az abból készült filmre reflektálva – kiadott egy reklámspotot. Ebben a céget megjelenítő, sortba öltözött kalapácsvető nő összetöri a „nagy kékséget”, vagyis az IBM-et. Ma a hozzá hasonló globális nagyvállalatok, amelyek egyben életmódgyárak és jövőtervezők is – mint a Facebook, a Google vagy az Amazon –, maguk lettek a „nagy testvérek”. Ez a totális ellenőrzés birodalma, ahol mindannyian a cybertariátus része vagyunk azzal, hogy kattintunk, posztolunk, rendelünk, lájkolunk.
A kommunista pártelit felfogása szerint ha a munkásosztály nem ismerte fel „a történelem objektív valóságát” (azaz nem követte a párt szavát, ami sokszor előfordult), akkor a pártértelmiség dolga volt elmagyarázni neki. Ez a működési mechanizmus is rímel egy napjainkban előforduló helyzetre! Csak itt és most a pártértelmiség a globális média, a tudatlan munkásosztály pedig a közvélemény – ennek átgyúrását tapasztaljuk kampányok sokaságával. Manapság leginkább azt igyekeznek a fejünkbe verni, hogy mindenki elnyomott, mindenki áldozat. Ha az emberek „nem ébrednek rá a történelmi szükségszerűség tudatára”, akkor a kozmopolita médiaértelmiség elmagyarázza nekik, hogy márpedig „te is áldozat vagy”. Ennek legszenzitívebb része a szexuális zaklatás, ahol egyenlőségjelet tesznek a brutális nemi erőszak gyalázatos esetei és a hollywoodi filmvilág pletykái közé. Ha a globális nagyvállalatok totális ellenőrzésével kapcsolatban Jaron Lanier – a virtuális valóság egykori megálmodója – azt mondja, hogy ez „digitális maoizmus”, akkor utóbbi a „metoo-kommunizmus”. Ami azt jelenti, hogy mindenkit egyaránt elnyomott, áldozati pozícióba kell helyezni. De ha mindenki – reflektálatlanul, azonos arányban – áldozat, akkor végső soron mindannyian potenciális tettesek is vagyunk, hősök pedig nincsenek.
– A „lázadás éve” van. A kommunizmus ellen lázad valaki?
– Adam Michnik mondta, hogy a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik. Ezt mi, magyarok pontosan tudjuk: 1989/90-től 2010-ig posztkommunista korszakban éltünk. Akkor nem tudtuk a nemzeti szuverenitást kellően biztosítani Magyarország számára, mert velünk voltak azok az alvadt struktúrák és a kulturális hegemóniát élvező értelmiség, ami ezt ellehetetlenítette. 2010 óta a posztkommunizmus lebontásán túl vagyunk, most végre a magyar nemzet – ugyanúgy, mint ’56-ban – lehetőséget kap, hogy saját kezébe vegye a sorsát. Tehát sem keleti pártközpontok, sem nyugati technokra-bürokratikus hivatalok, azaz egyaránt antidemokratikus, ellenőrizhetetlen struktúrák nem mondják meg, hogy merre van az előre.
Ami ellen ma lázadni kell, az nem egy jól látható világhatalom, hanem egy gondolkodásmód. Tankokat fel lehet gyújtani, ahogyan a „pesti srácok” és lányok tették hatvan éve, a hamis legendákkal viszont csak szívós kulturális munkával tudjuk felvenni a harcot. Ez hosszú küzdelem lesz. Dolgozunk rajta.
Névjegy
Szombathelyen született 1983-ban, Budapesten él
2006-ban szerezte történész, 2008-ban politológus diplomáját az ELTE BTK-n, illetve TÁTK-n. 2012 óta a történettudományok doktora
2005 és 2009 között a Vasi Szemle szerkesztője, 2008 és 2014 között a HírTV munkatársa, történelmi magazinműsorainak felelős szerkesztője volt
2010 és 2014 között a Jobbklikk internetes portált szerkesztette, 2012 óta pedig a Kommentár szerkesztőségi főmunkatársa
2014 óta a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója
Eddig öt önálló kötete jelent meg (A becsület politikája, Amerikai neo-kon-zer-va-ti-viz-mus, A hagyomány forradalma, Az utolsó felkelés), négyet szerkesztett (például Szabadság/harcosok), további két könyvet (Kilencvenizmus, Ki!) társszerzőként jegyez. Legutóbbi könyve 2017-ben jelent meg Gerillaháború – A fegyveres felkelés elmélete és gyakorlata címmel