– Te, mondhatni, tősgyökeres fővárosi, sőt budai vagy, de nem Budapesten születtél. Hogy is van ez?
– A háború miatt nem voltak megfelelők az egészségügyi körülmények a budapesti szülészeteken, és mivel a papám MÁV-alkalmazott volt, választhatott a főváros, Sopron és Szombathely között. Ő a legnyugodtabb helynek az utóbbit ítélte, ezért születtem Szombathelyen. Mind a mai napig megvan a ház, ahová édesanyám hazavitt. Egyébként kötődöm Sopronhoz is, mert anyukám testvérei és a nagymamám ott éltek.
– De iskolába már a fővárosban kezdtél járni?
– Apám jogot végzett, a Közlekedési és Postaügyi Minisztériumba helyezték, így visszaköltöztünk Budapestre. A Krisztina körúton laktunk, illetve lakom ma is, oda jártam általános iskolába, majd középiskolába, a Petőfi Sándor Gimnáziumba. A gimiben több hangszeren is játszottam az iskola szimfonikus zenekarában. Megtanultam trombitálni, fuvolázni, mert helyettesíteni kellett a hiányzókat. Ez később jól jött az Omegában. A Déryné cukrászdában a Szabó trió, három testvér muzsikált, én odaülhettem a zongorista mellé és nézhettem. Amikor minden órában negyedórás szünetet tartottak a zenészek, akkor azt mondták: Lacika, játsszál. Ott szoktam hozzá a közönség előtti játékhoz.
– Miket játszott a törzsközönségnek egy gyerek?
– Mindent, amit tudtam. Sebestyén János orgonaművész anyukájától tanultam zongorázni. Irtó szigorú volt, ha leengedtem a bal kezemet, puff, rácsapott, hogy tessék figyelni.
– Aztán a Műegyetemen, ahol közlekedési mérnökként végeztél, megint csak hasznát láttad a trombitatudásodnak…
– A Benkó Dixielandből éppen kilépett a trombitás, és kellett valaki a helyére. Akkor már bejelentettem apámnak, hogy zenész szeretnék lenni. Rábólintott, de azért azt mondta, legyen egy rendes szakmám is.
– Az Omega is a Műszaki Egyetemhez köthető, hisz rendes hivatásra készülő egyetemisták alapították, többek közt te.
– A kezdet kezdetén a Szabad Európa Rádiót hallgattuk, és hallás után tanultuk a számokat. Mivel zavarták az adást, néha elment a hang. De nekünk kutya kötelességünk volt a szombati koncerteken eljátszani a külföldi slágerlista legújabb számát, ezért a magunk feje után menve töltöttük ki a lyukat. A következő héten más rész maradt ki az adásból, végül három-négy hét alatt állt össze a teljes nóta. A határt el lehetett aknásítani, de az éteren átjött a nyugati zene, az ideológia.
– A műfajban ti jutottatok a legmagasabbra nemzetközi szinten. Talán még a Loksi futott be komolyan induló karriert nyugaton.
– Az indulás közös volt, Omega Red Star néven. Több olyasminek kellett összejönnie, ami ritkán esik meg. Volt egy Gombos Zoli bácsi nevű ember, ő több magyar nyelvű újságot működtetett az USA-ban. Zoli bácsi rendszeresen hazalátogatott naprakész információkért. A Vörösmarty téren álló üvegpalotában működött az ORI, az Országos Rendező Iroda, a lemezgyár, az Interkoncert, amelyik a külföldi fellépéseket szervezte. A büfében operisták, balett-táncosok, zenészek gyűltek össze, a belügy itt adta át az útleveleket. Olyan emberek dolgoztak ott, akik nyelveket beszéltek, ráadásul megfigyelték a művészeket. Na, ide ment be Zoli bácsi. Megkérdezte, mit szólnánk egy próbaúthoz. Mit mondtunk volna, el sem tudtuk képzelni, hogy kiengednek. Nem sokkal előtte rendeltek haza Palma de Mallorcáról, ahol a Barbarella fesztiválon irgalmatlan sikert arattunk, harmadik díjat nyertünk és meghívtak Párizsba lemezt készíteni. A spanyol tévében élőben mentek a fesztiváldalok, aztán meg egész nyáron a tengerparti strandokon. Felhívtuk az Interkoncertet, hogy bejelentsük, éppen Monte-Carlóban vagyunk és indulunk Párizsba. Ijedt hangon közölte a nemrég kinevezett igazgató, hogy amikor elutaztunk, aláírtuk a szerződést, miszerint szombaton Makón kell játszanunk. Ott is játszottunk. Monte-Carlóban összeültünk és megbeszéltük, mi legyen: hazamegyünk, vagy Párizsba? Mi lesz a családtagjainkkal, ha nem megyünk haza? Végül titkos szavazással a visszajövetel mellett döntöttünk.
– És mi volt Zoli bácsival?
– Zoli bácsi trükkje az volt, hogy kultúratámogatás címén több adót igényelt vissza, mint amennyit ránk költött volna. De végül nem mentünk, mert szétvált a banda, megalakult az LGT.
– Nem csak ti nem mehettetek nyugatra, hozzánk se nagyon járhattak nyugati zenekarok fellépni.
– Persze, mert a hidegháborúban úgy nézett ki a térkép, hogy Ausztria keleti határán túl véget ér Európa. Dzsesszzenészeket hoztak, a rockra azt mondták, hogy felforgató. A Népstadionban felléphetett Louis
Armstrong, azonkívül színész-újságíró focirangadókat tartottak ott, és a Kisstadion lehetett a rockkoncertek helyszíne.
– Ami nektek amolyan házi színpadotok lett.
– Megtölthettük volna a Népstadiont is, de nem engedték, sokáig nem engedtek fellépni. Hogy ne legyen valaki nagy sztár, működött a Táncdal- és Sanzonbizottság. Igaz, hogy se táncdalt, se sanzont nem játszottunk, de a szövegeinket tüzetesen cenzúrázták. Szerencsénkre a testület elnöke, rímhányó Romhányi Józsi bácsi csak a tényleg egyértelmű dolgokat húzta ki, a többin mosolygott maga elé. A többi bizottsági tagnak fogalma sem volt róla, hogy mi már napokkal előbb, Józsi bácsi lakásán átbeszéltük a szövegeket. Az is a taktika része volt, hogy két-három számmal – amelyekről biztosan tudtuk, hogy fennakadnak a szűrőn – többet adtunk le, így Romhányi az előre egyeztetetteket hagyatta ki a lemezről.
– A politika nem csak a szocializmusban, a közelmúltban is utolért benneteket, gondolok itt a Pancho Arénára.
– Az is egy olyan konfliktus volt, amelyben a zenekar tagjai másként gondolkodtak. Szabad-e megcsinálni, vagy nem? Egyfelől ott volt az érv, hogy ha fellépünk, akkor a Népstadionban soha többet nem rendeznek Omega-koncertet, mert a nimbuszt, amelyre szert tettünk, elveszítjük. Másfelől a Panchóban minden technikai eszközt biztosítottak. Azt nem tudtuk, a közönséget hogyan lehet majd kivinni, lesz-e kedve utazni. Akkor még nem ismertük fel, hogy a publikum például nyugaton mindenhová követi a bandákat. A rockturizmus már komoly biznisz a világban.
– Miért éppen te lettél a legtöbbet nyilatkozó?
– Mivel a belvárosban laktam, ezért mindig engem hívtak be a rádió éjszakai műsoraiba, mondták, vigyek lemezeket, így állandóan szólt az Omega. Aztán én kezdtem intézni a zenekari ügyeket. Ehhez napi pontossággal kellett tudni, mi történik a világban. Ha valamiből kimaradtál, akkor lemaradtál. A rádió Pagodájában meg a tévé Aulájában lehetett találkozni a korunkbeli és az idősebb színészekkel. Beszélgettünk, mindenki tudott mindenkiről: ki mit játszik, hol lép fel. Ma már ezért vagy száz kilométert kellene megtenni.
– Ott az internet…
– Az nem olyan személyes. Közösség volt, mindenki biztatta a másikat.
– Még próbáltok?
– Persze.
– Miért?
– Hogy biztosak legyünk a dolgunkban. A hatást, amelyet a közönségre gyakorolsz, minden pillanatban pontosan kell hoznod. Én is kérdeztem Sinkovits Imrét: minek annyit próbálni, mikor több százszor játszotta már az adott szerepet? Azt mondta: „Lacika, ez úgy van, hogy én szorongok, mielőtt fölmegyek a színpadra, de amikor meglátom az első sorban ülőket, akkor kimegy belőlem, és csak az érdekel, ami ott történik. Elmondom az első mondatot, attól kezdve minden megy magától. Akiben ez nincs benne, az vagy amatőr, vagy szélhámos.”
– Otthon gyakorolsz?
– Persze. Minden korombéli muzsikus rengeteget gyakorolt.
– Most, az új felállásban fiatal zenészek erősítik az Omegát. Gömöry Zsolt, az Edda billentyűse és Szekeres Tamás gitárvirtuóz már régebb óta, de a basszusgitáros, Szöllősi Kati az oratóriumturnétól.
– Azért jó ez, mert ők a gondolkodásukat, a világhoz való viszonyukat másként interpretálják. Az elképzeléseiket úgy vesszük át a próbán, akár egy iskolai tanórán. Annak idején így bámultuk, hogyan játszanak világhírű bandák, akikkel felléphettünk, és akiket addig csak lemezen hallottunk. Oldalról nézhettem például a Queent. Ott láttam, milyen technikát használtak a technikusok, hogy Freddie Mercury egyszerre több szólamban énekelhessen. Az ilyen helyzetekből merítettünk ötleteket és próbáltuk megvalósítani azokat. Akkoriban jöttem rá, hogy három-négy nagylemezt kell azonos stílusban „játszani”, addig megy veled a közönség, addig szeretik.
– Hihetetlen sok bulit játszottatok az elmúlt két esztendőben külföldön. Milyen tapasztalataid vannak a bevándorlásról?
– Az egyik turné utolsó állomásán Bázelben léptünk fel. A svájci–német–francia hármas határon, mikor kiszálltunk a kocsiból, valamelyikünk megkérdezte: jó helyen vagyunk? Mintha Delhiben lennénk. Alig voltunk páran fehér emberek. Arányaiban, az ott lakókhoz mérten igazi tömeg volt. Hogy fogják ezt rendezni? Hová vezet ez a kísérlet? Nem merem megmondani.
– A betegséged nem gátol a munkában?
– Nagy a riadalom bennem, el kell ismerjem. Furcsa lelkiállapotban vagyok, nem tudom, meddig tart, mikor lesz vége. Ha egészségileg rendbe jövök, akkor megnyugszom majd, és boldogabb, felszabadultabb leszek. Amikor valaki rákos, akkor gondolatban hozzátesszük, hogy vége. A beteg is keveset beszél róla, azt gondolja, akkor könnyebben megússza. Ha megúszta, azért nem beszél róla.
NÉVJEGY
74 éves, nős, két gyermek apja
Kossuth-díjas, Liszt Ferenc-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével kitüntett magyar zenész, billentyűs, zeneszerző, az Omega tagja
Középiskolásként kezdett zenélni
Az Omegának a kezdetektől, 1962-től tagja
Borítófotó: 1987, Huszonöt éves az omega. Régi csibészek (Kollányi Péter/MTI)
