Óriási kihívás a BL-trófea

Címlap
Hetedik szezonját kezdi a Mol-Pick Szeged vezetőedzőjeként interjúalanyunk. Az 51 éves spanyol nyert már KEK-et, EHF-kupát, továbbá világbajnok lett hazája válogatottjával, de 25 éves profi edzői pályafutásának a koronája, a Bajnokok Ligája-trófea még hiányzik. A megfontolt szakember nap mint nap azért dolgozik, hogy az álom valóra váljon, a kézilabda szabályait azonban előtte még megváltoztatná.

JUAN CARLOS PASTOR |  

– Túl vannak egy szlovéniai edzőtáboron és két győztes hazai edzőmeccsen a Dabas és a Vác ellen. Lassan egy hónapja újra együtt dolgozik a csapattal. Nem volt nehéz a visszatérés Szegedre?

– Egyáltalán nem volt nehéz, mert nagyon szeretem a várost és a munkámat. Mindent előre megterveztem, tudom, mi a teendőm. A nyáron próbáltam a lehető legtöbb időt a két lányommal és a feleségemmel tölteni, sokat voltunk Valladolidban, de elutaztunk nyaralni Gandiába és Marrákesbe is. 

– Fiatalon focizni kezdett el, de gyorsan abbahagyta, s a kézilabdajátékos-karrierje sem tartott sokáig, ellenben már 27 évesen a Valladolid felnőttcsapatát irányította. Ez előny a többi edzővel szemben?

– Nem tudom, hogy ez előny-e vagy sem. Valóban, már fiatalon láttam, hogy játékosként nem sokra vihetem, és ezért lettem nagyon korán edző; már 14 évesen megtartottam az első edzésemet. A malmomra hajthatja a vizet, hogy több szezon van a hátam mögött, mások viszont játékosként szereztek sokkal több tapasztalatot. 

– Pályafutása 25. szezonját kezdi. Ez egy szép kerek szám. Belegondolt már ebbe?

– Ezen még nem gondolkodtam. Most, hogy mondja, tényleg ez lesz a 25. szezonom. Soknak hangzik, de különösképpen nem foglalkozom vele. Mindig egyik évről a másikra gondolkodtam, addig terveztem, és így van ez most is.  

– Tizennyolc évig volt a Valladolid vezetőedzője, és most a hetedik szezon következik Szegeden. Két csapat huszonöt esztendő alatt. (Ha a spanyol válogatottnál eltöltött három és fél éves időszakot is beleszámítjuk, akkor három együttes.) Ennyire hűséges típus, vagy csak így alakult?

– Mint már említettem, egy évre szoktam előre tervezni. Sem Valladolidban, sem Szegeden nem terveztem ennél hosszabb időszakra. Előbbi nagyvárosban a családdal együtt élhettem, ez nagyban közrejátszott abban, hogy olyan sokáig ott maradtam. Alapvetően, ha jól végzed a munkádat, akkor kapsz új szerződést, és csinálod tovább. A legfőbb szempont mindig az volt, hogy stabil helyen dolgozhassak, és hogy ne kelljen mással foglalkoznom, csak a kézilabdával. A spanyol válogatottnál kicsit más volt a helyzet: véget ért egy ciklus, és én nem akartam hosszabbítani. 

– Sokan az ön nevéhez kötik a mai, modern kézilabda alapjainak a lefektetését, s mester és tanítványaiként említik Roberto García Parrondóval, Davis Davisszel vagy éppen Raúl Gonzálezzel. Milyen érzés ez? 

– Nyilván jólesik, ha ilyeneket mondanak az emberről, és büszkeséggel tölt el, de nem foglalkozom azzal, hogy mi volt a múltban, s azzal sem, hogy mások mit csinálnak. A saját dolgaimmal törődöm, ebben hiszek. Mindig azon gondolkozom, mit tudnék jobban csinálni a következő edzésen, meccsen, a következő szezonban. Amikor elkezdtem Valladolidban, nem volt erős a játékoskeretem, ki kellett valamit találnom. Arra is kíváncsi voltam, mi történik, ha elkerülök egy jobb csapathoz, de ez a módszer működött a spanyol válogatottnál és most itt, Szegeden is. Van egy alaprendszerem, amely azért az évek alatt elég sokat változott, de arra lehet építeni.  

– A modern kézilabdát leginkább a játék gyorsulása és a kapus játékba vétele jellemzi. Hová tud még fejlődni a sportág, lehet-e még korszerűbb a modern kézilabda, van-e még potenciál a játékban?

– A kapusok mindig nagyon fontosak voltak, csak régebben egy jó védekezés után nem született annyi könnyű gól, mint napjainkban. Most sokkal magasabb szinten van a sportág: rövidebbek a támadások és több a gól, ami kedvez a szurkolóknak. Úgy gondolom, van még fejlődési lehetőség, mert a játékosok egyre gyorsabbak, erősebbek, explozívabbak lesznek, és a csapatok védekezése is javul majd. A legfontosabb természetesen továbbra is a játéktudás, mert ha az nincs meg, lehetnek bármilyen adottságai egy kézilabdázónak. A két dolgot össze kell hangolni, az egyik nem működik a másik nélkül. Az edzések is változtak, sokkal inkább meccs jellegűek, így a játékosok úgy készülnek, mintha éles mérkőzést játszanának. A hét a hat elleni játék szerintem nem tett jót a kézilabdának, sokkal többet lehet tanulni hat a hat vagy hat az öt elleni szituációban. A játék fejlődéséhez elengedhetetlen a professzionális játékvezetői szemlélet elterjedése is. Vannak olyan szabályok, amelyeket szerintem meg kellene változtatni, mert akkor még jobban előre tudna lépni a kézilabda.

– Milyen szabálymódosításokat vezetne be?

– Mindenképpen lehetőséget biztosítanék több időkérésre, hiszen az edző akkor tud szakmai utasításokat adni, beleszólni a meccsbe, és a szurkoló is annyival több időt tölt a sportcsarnokban. Szerintem a passzív játéknál túl sok az engedélyezett hat passz, elég lenne négy. A kézilabda alapvetően jó úton van, mert nagyon attraktív, nem kell tehát új dolgokat kitalálni, apró finomításokra lenne csak szükség. 

– Sokat kritizálták a játékospolitikája miatt, de az élet önt igazolta. Mi a legfontosabb szempont a játékosválasztásnál? 

– Az első és legfontosabb, hogy egészséges legyen. Utána következik, hogy be tudjon illeszkedni abba a szisztémába, amelyet elképzeltem. Ne csak jó csapatjátékos, hanem jó ember is legyen. Ez utóbbit az öltözői hangulat miatt említem, mert ha jó a hangulat, akkor a munka is gördülékenyebben halad. A legjobb játékos az, aki támadni és védekezni is tud, mert akkor kevesebbet kell cserélni, sokkal dinamikusabb lesz a csapat ritmusa, ami nagyban segíti a szakmai stáb munkáját. Előre kell gondolkodni, figyelni szükséges a piacot, sokkal hamarabb észre kell venni a tehetséges játékosokat, és akkor lépéselőnybe lehet kerülni a riválisokkal szemben. 

– A közösségi média ereje egyre nagyobb. Kell egy edzőnek foglalkoznia az ott megfogalmazott kritikákkal? 

– Nekem nincs se Facebookom, se Instagramom vagy Twitterem. A WhatsAppot is csak azért töltöttem le, hogy tudjam tartani a kapcsolatot a családommal. Úgy gondolom, hogy olyannal, ami nem fontos (hiszen a közösségi médiába bárki írhat), azzal kár vesztegetni az időt, de ebbe a kategóriába tartozik a bulvársajtó is, azt sem olvasom. 

– Tavaly októberben, amikor a BL-csoportkör második fordulójában hazai pályán 30–28-ra legyőzték a Nantes-ot, azt mondta a mérkőzés után az öltözőben a játékosoknak, hogy „győzhetünk és kikaphatunk, de soha nem veszíthetjük el a meccset”. Ez a filozófiájának a része?

– Igen, mert nem szabad, hogy az ellenfél a mi hibáinkból nyerje meg a mérkőzést. Ha valamelyik csapat jobb, akkor legyen győztes, de ne mi veszítsük el. Azokon a meccseken, amikor kevés ki nem kényszerített hibát követtünk el, rendszerint győzni is tudtunk. A nagy csapatok ellen nem lehet mindig száz százalékot produkálni, ezért kell törekedni a ki nem kényszerített hibák számának a csökkentésére. 

– Szinte mindent megnyert, amit csak lehetett, már csak a Bajnokok Ligája-trófea hiányzik. Mekkora a realitása ennek Szegeden, ahol eddig háromszor sikerült eljutni a negyeddöntőig? 

– A Valladoliddal 2007-ben az elődöntőben kaptunk ki a Flensburgtól. Akkor még nem létezett a Final Four, két meccsen egy góllal maradtunk alul. Akkor jártam a legközelebb a döntőhöz és az esetleges győzelemhez. Nyilván ez egy óriási kihívás, és természetesen ez az álmom. Ezért dolgozom nap mint nap.  

– A magyar férfikézilabda-válogatottnak az utóbbi hat évben két spanyol szövetségi kapitánya is volt, Talant Dujsebajev és Xavier Sabaté. Az idei vb-n a csapat csak a középdöntőig jutott. Csoknyai Istvántól és Vladan Matićtól el is köszöntek, és a helyüket Gulyás István vette át. Ön szerint hogyan lehetne jobb a nemzeti együttes?

– A leglényegesebb, hogy létre kell hozni egy tervet, amelyet követni kell, amelynek alapján dolgozni kell. Mostanában elég sokat változott a szövetségi kapitány személye, és egyiknek sem volt annyi ideje, hogy megfelelően felkészítse a játékosokat. Az én véleményem szerint hagyni kell az edzőket dolgozni, és akkor lesz eredmény. 

– A beszélgetés közben láttam, hogy fél szemmel a lányok edzését követte, akik a fiúk után tréningeznek. Megfordult már a fejében, hogy nőkkel dolgozzon? 

– Egyszer tartottam egy előadást Spanyolországban, és amiről beszéltem, azt egy női csapat mutatta be a pályán. Nagyon megmaradt bennem, mert a lányok fenomenálisan hajtották végre a gyakorlatokat, mindent megcsináltak, amit kértem. Kézilabdaedző vagyok és nem férfi- vagy nőikézilabda-edző, kicsit nehezen tudom magam elképzelni abban a szerepben, de nem tudhatjuk, mit hoz a jövő.

 

NÉVJEGY

Az 51 éves szakember soha nem arról volt híres, hogy sűrűn váltogatta volna a csapatait. Első klubjánál, a Valladolidnál 1995 és 2013 között volt vezetőedző. 

Szülővárosának együttesét 2003-ban Copa Asobal-győzelemig vezette. 2009-ben megnyerték a KEK-et, s kétszer (2005-ben és 2006-ban) a spanyol kupát is sikerült elhódítani. 

2004 és 2008 között párhuzamosan a spanyol válogatott szövetségi kapitányi posztját is ellátta. 

A nemzeti csapattal szintén sikert sikerre halmozott: 2005-ben világbajnoki címet ünnepelhetett, 2006-ban Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett, 2008-ban pedig olimpiai bronzérmet akasztottak a nyakába. 

Szegeden 2013 óta tevékenykedik, és már rögtön az első évben EHF-kupát nyert, amely a szegedi együttes első nemzetközi trófeáját jelentette. 

A Bajnokok Ligájában háromszor (2015-ben, 2017-ben és 2019-ben) jutott el a negyeddöntőig, 2018-ban pedig magyar bajnoki győzelmet ért el, amellyel 11 év után taszította le a trónról az ősi rivális Telekom Veszprémet.