– Hány meccset láttak a foci-vb-n?
Szűcs Nelli: Túl sokat nem.
Trill Zsolt: Végig egyet sem.
– De hiszen nyári szünet van a színházakban. Jut idő a focira, nem?
Sz. N.: Jó is lenne a nyári szünet! Tegnap jöttünk haza Mikházáról, Erdélyből, ahol a Nemzeti Színház Fodrásznő előadását játszottuk az ottani csűrszínházban.
T. Zs.: Mindennap próbálunk vagy előadásunk van.
– Például egy szűk óra múlva is próbájuk kezdődik.
T. Zs.: Igen, a Rómeó és Júlia. A Szegedi Szabadtéri Játékokon lesz a bemutató.
MIRE JÓ A TELEVÍZIÓ
– Egyáltalán van már tévéjük, amelyen a meccseket nézhetnék, ha volna idejük?
Sz. N.: Tévénk van, de nincs hozzá antenna.
T. Zs.: Így nincs adás, de nincs is rá szükségünk.
Sz. N.: A fiunk, Bertalan nagyon ötletesen összekötötte a tévét a laptoppal, így nézte a focit. De tévére tényleg nincs szükség.
T. Zs.: Legfeljebb akkor, ha a gyerekek filmet akarnak nézni.
– Nyaralás helyett? Vagy végigasszisztálják önökkel a nyári játékokat?
Sz. N.: Nem, dehogy. A lányunk tizennyolc lesz, ő diákmunkát vállalt, utána a keresetéből utazik, nyelvet tanul.
T. Zs.: Maga választotta, nem mi erőltettük. Rá kell szokniuk a munkára. A fiúnak még nem igazán sikerült…
Sz. N.: Menne ő. Nagyon szeretett filmforgatásokra járni, ahol összebarátkozott a világosítókkal, azután tizenkét órán keresztül csinálta, amit mondtak neki.
– Akkor ő már megfertőződött a művészettel…
Sz. N.: Még csak tizennégy, majd meglátjuk.
T. Zs.: Válasszon normális szakmát… Csak vicceltem.
– Huszonöt éve nem kizárólag az életben, a pályán is együtt vannak. Rengetegszer játszottak, játszanak egy előadásban. A gyerekek külön tudják választani a családi vitát attól, ha otthon beszélik át a szerepeiket?
T. Zs.: Ahogy ők hazahozzák az iskolai dolgaikat, mi is megnyilvánulunk, akarva-akaratlanul.
Sz. N.: Nem a rosszat látják, hanem hogy mi a munkánkat is ugyanúgy szívvel-lélekkel csináljuk, ahogy a családi életünket éljük.
MI ZAJLIK KÁRPÁTALJÁN?
– A gyerekek kötődnek Kárpátaljához?
T. Zs.: Mindketten ott születtek. Helga óvodába is ott járt.
Sz. N.: Beregszászon is van lakásunk, azt szokták mondani: menjünk haza. Ott élnek a nagyszülők.
T. Zs.: Háromszázhúsz kilométer nem nagy távolság.
– Plusz hat óra várakozás a határon…
T. Zs.: Csak kinőnek egyszer ebből az ukránok.
Sz. N.: Azt akarják elérni, hogy ne legyen kedvünk hazamenni.
– Nem is eredménytelenül, lassan elnéptelenednek a magyar települések.
T. Zs.: Ha normálisan mennének a dolgok, akkor nem kellene mindenkinek külföldön munkát keresnie.
Sz. N.: Amikor vége lett a Szovjetuniónak, csak a férfiak mentek el, később a nagyobb fiúk, most már az anyák, sőt a nagymamák is. Felnőtt egy generáció, amelyik már nem élt teljes családban, mert valaki mindig hiányzott otthonról.
– Mennyiben volt más a Szovjetunióban magyarnak lenni? Erről itt semmit sem lehetett tudni.
T. Zs.: Az volt a kommunizmus egyik nagy bűne, hogy eltitkolt dolgokat. Se itt, se ott nem beszéltek nyilvánosan a kisebbségről. Még ma is kényelmetlen bizonyos emberek előtt, hogy mi honnan valók vagyunk.
Sz. N.: Gyerekként bele sem gondoltunk. Volt határ, ha valaki ment „Magyarba”, megrendeltük, mit hozzon. Édesanyám orosz. Én ukrán iskolába jártam, mégis magyarok voltunk. Ez sohasem volt kérdés. Amikor megnyíltak a határok, akkor hallottam először a kifejezést, hogy határon túli. Anyósom a mai napig nem beszél sem ukránul, sem oroszul.
– Zsolt sem…
T. Zs.: Ott is kötelező volt az oroszt tanulni a magyar iskolában, de nem éreztem szükségét, hogy megtanuljam. Én burokban nőttem fel. Az egész kárpátaljai létezésünk burok volt, hiszen tömbben élt a magyarság. Felülről megengedett burokban.
Sz. N.: Mivel a Szovjetunió sok nemzetből állt, hagyták működni az anyanyelvi iskolákat.
– Nem gondoltam volna, hogy ma rosszabb a helyzet. De hát ott a nyelvtörvény meg a cigánypogromok. Nem egy magyar nyelvű cigány közösségre támadtak erőszakkal az utóbbi hetekben.
T. Zs.: Ebből is látszik, mekkora a baj Ukrajnában. A valós gondokat meg sem próbálják megoldani, ürügyeket kreálnak, álproblémákat gyártanak. Az állammal iszonyatos nagy a baj.
Sz. N.: Elhitetik a néppel, hogy értük vannak. Pedig egyáltalán nem. Elmennek meghalni a háborúba, miközben Porosenkónak virágzó üzletei vannak külföldön.
A SZÉGYENLETES NÉPSZAVAZÁS
– Volt idő, hogy itt is megbolondítottak embereket, gondolok itt a szégyenletes 2004. december 5-i népszavazásra. Hogy élték meg?
Sz. N.: Több barátunk hívott minket Magyarországról, hogy ne haragudjunk, bocsássunk meg, ők igennel szavaztak. Zsolti mindig azt mondja: az ő nagyapjának is van egy téglája a Parlament épületében. Ki tehet arról, hogy elcsatolt országrészben született? Nemrég jártunk a Nemzeti Színházzal Ivano-Frankivszkba játszani, s elfacsarodott a szívem, amikor megláttam a régi magyar vasúti vonalat. Aki akkor nem ment el szavazni, talán fel sem fogja, mit veszített egykor Magyarország.
– Nálunk azóta politikai változás történt. Az ukránoknak is változniuk kell, ha az unióhoz akarnak csatlakozni.
T. Zs.: Nem vagyok EU-ellenes, de Ukrajna nem érdek nélkül kell az uniónak.
Sz. N.: Nemrég volt a Fedák Sári előadásom Kijevben. Meglepődve láttam, mennyire virágzik a város, olyan a kínálat, akár Budapesten. Az ott élők nem értik, nem is látják, mi megy körülöttük. A határszéleken kavarják a bajt.
T. Zs.: A vezetőik vadították egymás ellen a két népet, az oroszt és az ukránt. A Nyugatnak beadták, hogy Oroszországban nincs demokrácia, hogy elvették a Krímet. Az oroszok pedig hiába hajtogatják, hogy provokálják őket az ukránok.
SZÍNHÁZI BUROKBAN
– Burokban nőttek fel az egyetemen is, hiszen Kijevben magyar osztályba jártak, ugyanakkor beleszagolhattak a világhírű orosz színjátszásba.
T. Zs.: Én az egyetemen találkoztam először az orosz kultúrával.
Sz. N.: Én édesanyámmal oroszul beszéltem, ő megtanult magyarul, nemcsak beszélni, de főzni is. Színházat nem nagyon láttunk, csak tévén keresztül.
T. Zs.: Profi színházat én sem.
Sz. N.: Szűzen mentünk az egyetemre. Annyit megtanultunk az orosz színházból, hogy tiszta szív és lélek, nem a szót játsszuk.
– Pont mint Vidnyánszky Attila teátrumában…
Sz. N.: Pedig Magyarországon sem volt ismeretlen Sztanyiszlavszkij, ami a régi színészek játékán meg is látszik. Nem játszanak: léteznek egy miliőben. Ez a lényeg: létezni és nem megjátszani. Hiába szép a szó, hogy színjátszás. Néhány szemesztert a budapesti főiskolán végeztünk, itt is tanultunk, például zenés mesterséget Szinetár Miklóstól. Ezzel is bővült a kis hátizsákunk. Manapság mintha kihagynának lépcsőfokokat a színésszé válás útján. Úgy pedig nem lehet. Egy gyerek is először csúszik-mászik, csak aztán kezd el járni.
– Talán ez is egy burok. Vidnyánszky Attiláé volt önök körül, hiszen együtt kezdték, együtt hozták létre a beregszászi színházat.
Sz. N.: Októberben ünnepeljük a társulat huszonötödik születésnapját. Sose gondoltunk bele a helyzetünkbe. Nem volt semmink, nem kaptunk fizetést, csak megígértek mindent: színházat, lakást. De csináltuk. Iskolákba kéredzkedtünk be próbálni.
T. Zs.: Nincs mit beszélni erről, csinálni kell. Akkor is vagy összejön vagy nem.
– Önöknek összejött. Ráadásul öt esztendeje a Nemzeti Színház művészei, jó nagy távolságra a beregszászi tantermektől.
T. Zs.: Mások a keretek, most ezek között kell megtalálni a saját szabadságunkat, érdeklődési pontjainkat.
Sz. N.: Azoknak, akik a színházat csinálják, akár Beregszászott, akár a Nemzetiben, annyira kell szeretniük azt a kockát, amit színpadnak hívunk, hogy mindenkinek az legyen a legfontosabb. Nem kell puszipajtáskodni a kulisszák mögött, de csak úgy tudunk gólt rúgni, ha csapatként működünk. Nem produkálhatja valaki önmagát, nem törődve a többiekkel. Egyformák vagyunk. A néző pontosan látja, ki mit képvisel. Nekünk egy bukszába kell dobnunk a forintjainkat, és az a buksza meg fog telni egyszer. Nem szabad egymásra féltékenykedni. Senki sem tarthatja túl fontosnak önmagát. Nem kell megsértődni, ha tanácsot kap az ember.
– Zsolt is kapott tanácsot Vidnyánszky Attilától, még a kezdet kezdetén, amikor meghallgatta a felvételire készülve. Azt mondta: nem érdemes felvételiznie.
T. Zs.: Jó, hogy nem hallgattam rá. (Nevet.)
Sz. N.: A Jóisten keze terelt bennünket. Mivel faluban éltünk, mi nem voltunk hozzászokva a színházhoz. Tizenhét évesen, teljesen zöldfülűként kerültünk az egyetemre. Ott azt csináltak velünk, amit akartak. Hála istennek, jó dolgokat tápláltak belénk.
Borítófotó: Fűrjes Viktória
