– Milyen érzés több mint három év után ismét a Hír TV-ben dolgozni?
– Összetett. Egy olyan céghez hívtak vissza, amely ellen jogerősen pert nyertem. A hírhedt G-nap után morális és szakmai okok miatt azonnali hatállyal távoztam, ám ezután a Simicska Lajos tulajdonolta tévé szinte rögtön beperelt. Másodfokon már közel nyolcmillió forintot követeltek. Komoly tét volt, elhúzódó jogi vita. De a Hír TV-nél történtek nem csak az én igazságérzetemet sértették. Ezért azzal, hogy a bíróság kimondta: Simicska Lajos tulajdonosként valóban befolyásolta a televízió irányultságát, és hogy a szakmai hitelességem megőrzése érdekében jogosan mondtam fel, még korántsem kerültek helyükre a dolgok. A tényleges rehabilitáció 2018. augusztus 1-jén kezdődött meg. Tudom, milyen érzés megszenvedni és megküzdeni az igazunkért, ezért aznap este örömmel adtam vissza minden egykori Hír TV-snek és a konzervatív gondolkodású tábornak a becsületét. Hálával tartozom azoknak akik ezt a háttérből lehetővé tették.
– És a hangulat is jó a csatornánál?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy túl vagyunk a nehezén. De mi vagyunk ott, egyedül mi vagyunk a felelősek azért, hogy milyen a hangulat. Én a legtöbb emberrel megtalálom a közös hangot, erről is szól a munkám…
– Az elmúlt három év akkor csak egy „átmeneti időszak” volt az életében?
– Igen, én úgy tekintek rá, mint egy kényszerű intermezzóra. Tudom, hogy közhelyesen hangzik, de tényleg sok emberi és szakmai tapasztalattal gazdagodtam ebben az időszakban, úgyhogy utólag azt mondhatom: bár nem így terveztem, ennek mégiscsak így kellett lennie.
– Nem volt nehéz mindent elölről kezdeni a Hír TV-nél?
– Ezen a pályán a legnagyobb veszélyt a kiégés jelenti, amikor az ember elveszíti az érdeklődését, vagy már nem olyan erőteljes a motivációja. Ugyan a 2015 utáni események kényszerű váltások voltak az életemben, ezeknek köszönhetően mindig új feladatokat kaptam, új csapatba kellett beilleszkednem, s részben új nézőtáborhoz kellett szólnom. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a társasjátékban újra és újra visszakerül a bábud a startmezőre. Megint produkálnod kell. Ez engem rendkívüli módon motivál.
– Ha jól tudom, a pályája elején nem is gondolta volna, hogy újságíró lesz. Miként került mégis a Hír TV-hez?
– Eredetileg művészeti pályára készültem, azonban mindig is jó íráskészségem volt. Abszolút kezdőként kerültem a csatornához, ahol végigjártam a szakmai ranglétrát: híradós riportok készítésével kezdtem, majd oknyomozó riportokat is forgattam a Célponttal, voltam hírolvasó, majd vezettem stúdióbeszélgetéseket. Azt gondolom, hogy ezt az utat mindenkinek végig kellene járnia ahhoz, hogy megalapozott szakmai háttere legyen. Sokunkat, akik ma a képernyőn szerepelünk estéről estére, Szikszai Péter (a Hír TV akkori hírigazgatója, ma vezérigazgató-helyettese) választott ki több mint tíz éve erre a feladatra. Bennem, Szabó Anett kolléganőmben, a célpontos csapatban, Kisléghi-Nagy Rudiban – aki ma már fogalom a bűnügyi újságírásban –, Maráczi Tamásban már akkor látott valamit, amit még mi sem hittünk el magunkról.
– Ellenzéki oldalról sokszor még az újságíró mivoltukat is megkérdőjelezik a jobboldali kollégáknak. Mit szól mindehhez, hogyan éli meg az ilyen jellegű támadásokat?
– Márai írja: a szuverén ember nem fél és nem sértődik meg semmitől. Ez rám vetítve mit jelent? Szabad akaratú emberként egyedül a lelkiismeretemtől félek, attól nem, ha valaki kritizál. Ez tartást ad, egészséges önbecsülést. Nem szakterületem a pszichológia, de alapvetően ezen „támadások”, az ellenséges attitűd mögött én valami feltáratlan komplexust gyanítok. Mondjuk megértem, hogy nagyobb kihívás a másként gondolkodókkal elveinket ütköztetni, velük vitába szállni, mint egyszerűen megkérdőjelezni a létjogosultságukat. Két nagyon fontos dolgot kell tisztába tennünk. Az első a kettős mérce. Ha elkerülhetetlen – mert úgy tűnik, az –, hogy jelzőkkel, címkékkel lássuk el az egyes sajtóorgánumokat és azok munkatársait, akkor legyünk pontosak és következetesek, tegyük meg ezt jobb- és baloldalon egyaránt. Elkeserítő látni azt az hihetetlen és kétségbeesett erőfeszítést, amellyel súlyos elfogultságuk ellenére továbbra is a pártatlanság és az objektivitás látszatát igyekeznek fenntartani egyesek a szakmán belül. Ezek az újságírók az archívummal, saját munkásságukkal állnak konfliktusban. Itt az ideje, hogy leszámoljunk a független kontra kormánypárti sajtóműhelyek látszatával, a fősodor versus propaganda hazugsággal. Ahogy a CNN vállaltan demokrata, a Fox News pedig nem titkoltan republikánus. Sokáig megdönthetetlen alapvetés volt, hogy nálunk a sajtó balliberális műfaj. Erre egyesek – tévesen – abból a hazai sajátosságból következtethettek, hogy korábban valóban balliberális hegemónia jellemezte a tulajdonviszonyokat. De annak a korszaknak vége, az alapállítás pedig korábban sem volt igaz. Rengeteg jó tollú, felkészült mester taposta ki előttünk az utat. Az ő írásaikon nőttünk fel, övék volt a mélyszántás. Sokakat sajnos már elvesztettünk közülük. De már itt a második, harmadik generáció, amely mind felkészültségben, mind szakmai tudásban abszolút versenyképes a hazai médiamezőnyben. Mindenki tudja, hogy amióta újságíróként dolgozom, mindig is konzervatív értékrendet képviseltem. Ezen nincs mit szégyellni vagy takargatni, én erre büszke vagyok. Itt vagyunk és helyet követelünk magunknak. Ha kell vagy igény mutatkozik rá, mi leszünk az új fősodor.
– És mi a másik tisztázandó dolog?
– A hitelesség és megint a szuverenitás kérdése. Csak szőlőből lehet jó bort csinálni. Hadat kell üzennünk a „fake news” gyáraknak és a politikailag korrekt beszédmodornak. A világnézeti konfliktusoknak, a nézetkülönbségnek igenis helye van a sajtóban is, ahogy az élet minden egyéb területén. Egyvalamivel nem állhatunk soha konfliktusban: a valósággal. Manapság sokat hallani arról, hogy a nyugat-európai országokban miként torzítják vagy éppen hallgatják el az információkat a hírközlő szervek. Ez öngyilkos magatartás. De itt van a szuverenitás kérdése. A hírgyártás folyamatos kényszere következtében komoly kihívást jelent az információk ellenőrzése, ezzel a korábbinál jóval nagyobb tér nyílik a hamis híreknek és híreszteléseknek. Sajnos meg kell állapítanunk, hogy éppen az információk és azok forrásának beazonosíthatatlansága teszi lehetővé a befolyásolást a médiában is. Olyan rendszerek épültek be vagy olyan rendszereket építettek ki, amelyek háttere ismeretlen. Ez egy jóval súlyosabb kérdés annál, mint hogy egy újságíró vagy egy orgánum egy adott állam politikai jobb- vagy baloldalához áll-e közelebb világnézetileg. Egy olyan műhely, amelyet eleve másodszándékkal alapítanak, ahol a közérdek sokadrangú, ahol nem a nemzeti, hanem a „nemzetközi” érdekek mentén szerkesztik a híreket, nos, nem szuverén. Bármilyen furcsán hangzik, ez rendkívül fontos még a tömegtájékoztatásban is. A világméretű kihívást jelentő globalizmussal – amely a határok és a nemzetek eltörlésére törekszik, s egy központosított irányítást akar bevezetni – szemben több szempontból is felértékelődik az, hogy tudunk-e az egyes személyekre lebontva tenni ez ellen.
– Ehhez kell az értékek közvetítése.
– Pontosan, ez a mi feladatunk. Ha olyan társadalomban élünk, ahol minden egyes embernek stabil világnézete van, szuverén, szabad döntéssel felruházott, akkor ott a globalista eszmék nem tudnak eluralkodni. Ebben nekünk, a média világában dolgozóknak nagyon fontos szerepünk van. Nem véletlenül került éppen a keresztény eszmeiség a globalisták célkeresztjébe. A Helsinki Bizottság „beteg demokráciákról” szóló hatvanoldalas elemzését gyakran szoktam példaként említeni; ebben konkrétan leírják, hogy a nőkre, a szexuális kisebbségekre és számos más társadalmi csoportra a legnagyobb veszélyt a keresztény eszmeiség jelenti. Ez nem véletlen, hiszen ez az, ami ezen globalista törekvések ellen hat. Ugyanez a tanulmány azt is kiemeli, hogy mivel erre nem fordítottak elég figyelmet a különböző NGO-k, emiatt például Horvátországban „aggasztóan nagy” a vallásos fiatalok száma. Tehát mint „aggasztó” jelenségre tekintenek a kereszténységre ezek a globalista csoportok.
– Ez mindenképpen egy másfajta szerepfelfogása a sajtónak, mint amit hosszú évtizedeken keresztül megszokhattunk. A balliberális oldal például gyakran önálló hatalmi ágként tekint a médiára. Erről mi a véleménye?
– Hatalom, de a szónak nem abban az értelmében, hogy túlterjeszkedhetne a saját hatáskörén. Ha ez a sajtó részéről mégis bekövetkezik, akkor politikai aktorként, ellenőrző szervként, nyomozó hatóságként vagy akár rögtönítélő bíróságként funkcionál. Ez is egy fajtája az identitászavarnak. Félreértés ne essék, nem hiszek a l’art pour l’art újságírásban. De akkor, amikor a hatalmi tényezők nem tanúsítanak önmérsékletet a tekintetben, hogy mire és hogyan használják a nyilvánosság és a meggyőzés eszközét, fontos, hogy legalább a média képviselői tisztában legyenek a szerepükkel és a feladatukkal. Jó lenne visszatérni az eredeti küldetéshez. Szerintem nagyon lényeges ebben a szakmában a tiszta motiváció. Az előbb azt kérdezte, mi a véleményem a minket, jobboldali újságírókat érő minőségi kifogásokról. Én nem ismerek még a véleményműfajok körében sem olyan kategóriát, amelybe ez belefér. Persze ott van a kritika, melynek tárgya lehet televíziós vagy rádiós műsor is akár. De egy valódi bírálat szaktudományos, esztétikai szempontok mentén íródik, amelyben a szerző a véleményét érvekkel támasztja alá. És a közérdek itt sem elhanyagolható szempont. Mennyiben tarthat igényt a köz érdeklődésére, hogy nekünk, újságíróknak mi a véleményünk egymásról? Nagyjából semennyire, de ahogy a saját véleményünknek nem szolgáltathatjuk ki kényünkre-kedvünkre az olvasóinkat, nézőinket, úgy más hatalmi érdekeknek sem.
– Magyarországon néha olyan, mintha ciki lenne a győztes oldalhoz tartozni. Az újságírói szakmában tipikusan lenézik emiatt a jobboldaliakat. Lehet ebben változást elérni?
– Lehet, de nekünk kell elérni ezt a változást. Én nem tudom, hogy ez miért van, miért ciki a győztes oldalhoz tartozni. Számomra például teljesen mindegy, hogy a polgári értékeket valló politikai tábor éppen hatalmon van vagy sem, rajtam ez sokat nem változtat. 2005-ben kerültem a Hír TV-hez. Mindig is büszke voltam arra, hogy egy konzervatív orgánumnál dolgozhatok. Nekem nem ciki a győztes oldalhoz tartozni, ahogyan a veszteshez sem volt az. Ha nem vagyunk büszkék a saját értékrendünkre, ha elhazudjuk vagy eltitkoljuk, az egyben azt is jelenti, hogy saját magunkat sem vesszük komolyan. Hogyan vehetnének akkor mások komolyan minket?
– Az utánpótlást miként látja a nemzeti oldalon? Jönnek a fiatalok?
– Egy időben nagyon divatos volt a kommunikáció szak, jóval többen jelentkeztek és végeztek, mint amennyit ez a piac fel tudott szívni. Nem a számossággal van a baj. A mi felelősségünk az, hogy kezdünk-e ezekkel a fiatalokkal valamit.
– Ön is hivatásának tartja az ifjú tehetségek kinevelését?
– Az elődök mindig, minden tekintetben felelősök az utódokért, legyen szó családról vagy szakmáról. Nagyon fontos, hogy legyen valaki, aki eligazítja őket ebben a mostani morális káoszban, amelyben élünk. Kellenek példaképek az utánunk jövő generációnak, ezért is tartom lényegesnek, hogy mentoráljak sok pályája elején járó újságírót. Nem sok, de annál fontosabb, amit tőlem kapnak: az alázat e terület iránt. Lényeges, hogy legyenek szorgalmasak és dolgozzanak sokat. Ha mindez megvan, akkor lehet érvényesülni ebben a szakmában. A tökéletességre törekvés az újságírók, műsorvezetők esetében alapkövetelmény kell, hogy legyen. Nem csak szakmai, morális értelemben is. Az újságíró legnagyobb kihívása – egyben fejlődésének, értékteremtő munkásságának záloga –, hogy ne csak másokat ellenőrizzen, hanem magát is, ne csak interjúalanyait legyen képes szembesíteni a hiányosságaikkal, hanem önmagát is, és ne csak kérdései, határozott válaszai is legyenek az élet alapvető kérdéseivel kapcsolatban. Egy életen át farkasszemet nézünk a kamerával, tudva, hogy sokakhoz szólunk. Az optika tisztaságára kínosan ügyelünk, hogy a közvetített kép valósághű, éles legyen. Ha igaz – s igaz –, hogy az emberek egy része rajtunk keresztül értesül a világról, akkor mi sem vagyunk más vagy több, mint a bennünket felvevő kamera optikája. Miért ne ügyelnénk hát saját lelkiismeretünkre, hogy az általunk alkotott kép is tiszta legyen?
– Miként látja a hírtelevíziózás jövőjét, és hogyan értékeli a mostani médiapiaci helyzetet?
– A 2015 utáni sajtóiparági átalakulások a piac méretéhez viszonyítva jelentősnek mondhatók. Nem tudom, hogy a jelenlegi viszonyok véglegesek-e, de az mindenképp kijelenthető, hogy a stabilizálódás hosszú távon jót tenne a szakmának. Jelentős történelmi folyamatok szemtanúi vagyunk. Ránk, a hír műfajában alkotókra a modern kori krónikások szerepe jutott. A lehetőségeink korlátlanok, a felelősségünk óriási. Így látom a jövőt.
NÉVJEGY
42 éves, egy gyermek, Rebeka (21) édesanyja, férje Földi László titkosszolgálati szakértő
2005-ben a Hír TV-nél kezdett dolgozni. Híradós, később oknyomozó riporter, a képernyőn hírolvasóként debütált, majd főműsoridős politikai és közéleti műsorok állandó vezetője lett
2015–17 között az MTVA Ma este című műsorát vezette, majd az Echo Tv-hez szerződött, a Napi Aktuális című műsor arca lett
2018 augusztusától ismét a Hír TV műsorvezetője
Szakmai díjak, elismerések:
2008 – Közönségdíj az első Közép-európai Rövid Dokumentumfilm Fesztiválon (a Célpontban bemutatott „Segély-kérők” című oknyomozó riportjáért)
2015 – Csengery Antal-díj
2016 – Mikszáth Kálmán-díj
