Hatalom és szeretet

Címlap
A nemek harcának még mindig nincs vége, furcsa lázadás indult az anyaság ellen. Pedig a családból fakadó erő a nemzet megmaradását is segíti - mondta Bagdy Emőke.

Azzal kezdtük a beszélgetést a pszichológussal, hogy megkérdeztük: mi lehet a különös jelenség hátterében? Innen indultunk, ám az összefüggések feltárásával a mai kor számos égető kérdése is kirajzolódott.

– Miért ilyen nehéz ez a 21. századi anyaság? 


– Manapság – döntő módon – más a közgondolkodás az anyaságról, ám a gondolkodási sémák változásának mindig van előzménye. A hölgyek munkába állása magával hozta a klasszikus női szerepek erodálását is. Nők „dolgozó férfiként”, lebecsülve a nemük miatt – nem túl jól viselhető szituáció, ráadásul az eredendő szerepkövetelményeknek is alá vannak vetve. Az anyaság már nem az életadásra képes nő küldetése, a megbecsültsége pedig egyre csökken. Az emancipációs törekvések egykor még csak a választójogért való küzdelemről szóltak, később a hölgyek – teljes joggal – a társadalmi szerepek egyforma elismerésére is igényt tartottak. S olyan dolgokra, amelyek korábban a férfiak privilégiumai voltak. Egy rendkívül kártékony értéktorzulás alakult ki, amely a társadalmi nemi (gender-) egyenlőség jegyében végül a biológiai nem primátusát is tagadta. Minden nagy átalakulás krízist jelent: vajúdó században élünk, a nemek forradalmának a korszakában. Hihetetlenül megváltoztak a szerepek, a változás pedig a gyökerekig hatolt, a biológiai nem jelentőségének a tagadásáig. Az eredendő szándék az volt, hogy kiegyenlítsék a nemi szerepek megbecsültségét, hogy mi, nők ugyanolyan esélyekkel élhessünk a világban, mint a férfiak. A férfivilág maszkulin gőgje ezt nem jól viselte. Ezért ment a küzdelem a határokon is túl: legyen minden ember a biológiai nemétől függetlenül azonos, akár férfi, akár nő, szexuálisan akármilyen orientációval is él. Nem sikerült egészséges egyensúlyt létrehozni: a nemi hovatartozás kérdése az együttműködés helyett harci tereppé vált. Ideológiai szempontból az anyaság szerepének elértéktelenedése e folyamat egyik következménye.

– A nemekből versenytársak lettek?


– A konzumkultúra erősödése is belejátszott abba, hogy a férfi és a nő vetélkedése felülírta az együttműködést. E vetélkedés ma az élet minden területén jelen van, mert a pénz eluralta a legfőbb érték helyét. Az Isten helyére kerülő pénz az emberek közötti viszonyt is elanyagia-sí-totta. Az érzelmeink, valamint a kulturális örökségből és a lényünk mélyéből származó törekvéseink – szeretet, empátia, segítségnyújtás, szolidaritás – nagyon háttérbe szorultak. Egoisztikus önérvényesítés vált általánossá, amelynek a következménye a szerepvetélkedések fokozódása. A maszkulin oldalon egyfajta visszaszorítottság-érzés, a nőkkel szembeni harag is kialakult. Nem értik a férfiak, miért akarják őket „kvázi ivartalanítani”, miért akarják elvenni az évezredek alatt kialakított privilégiumaikat. Ennek egyrészt mély transzkulturális  és -generációs gyökerei vannak, másrészt a magunkkal hozott genetikai programnak is óriási a hatalma, és erre nem tekintünk kellő tisztelettel.

– A biológiai nem determinált. Miért akarja a mai ember még ezt is az uralma alá hajtani? 


– A biológia törvényeit felülírva azt mondják: akkor igazi az esélyegyenlőség, ha magunk döntjük el, fiúként vagy lányként akarunk-e élni. A légkör ellenségeskedéssel teli, pedig előadásaim-ban semmi mást nem mondok, mint amit a pszichológia szentesít – mégis sokszor elítélnek. Valódi fejlődéspszichológiai érvvel mégsem tudják alátámasztani a gendermodellt, vagyis azt, hogy az embernek jogában áll eldönteni, melyik nemhez tartozzon. A nemi viselkedésre vonatkozóan persze lehetséges szabad döntés, de a gyökérszerepeket nem lehet felülírni. A nő szül, a férfi nemz. Az alapvető szerepmegosztás felülírhatatlan. Ezért nem lehet szentesíteni a felülírási szándékot, az élet törvénye nem erről szól.  

– Sokat köszönhetünk az emancipációnak, de kell-e tovább harcolnunk?


– Mint a láva, úgy ömlik kifelé a felgyülemlett évszázados női fájdalom, sérelem, s ez a harag nyilvánul meg a férfiak felé. Ők viszont ezzel párhuzamosan azt érzik – és ez érthető is –, hogy nem kapnak megbecsülést. Van egy emancipációs koncepcióm: én nagyon boldogan megkoronázom a férfit, de ő meg adjon nekem királynői koronát, mert akkor leszünk egyenlők és válunk boldog párrá. Az emancipációs kérdésben az egyenjogúság helyett az egyenrangúságra került a hangsúly, ebből alakult ki az a társadalmi mozgás, amely lehetőséget adott a nőknek arra, hogy megmutassák a képességeiket – ezt egyre inkább meg is teszik. Az empátia, az érzékenység, az érzésvezérelt globális gondolkodás különleges talentuma lehetővé teszi, hogy mi, nők alkalmasabbak legyünk például a szociális vagy szervezési területen való érvényesüléshez, precizitásban pedig felülírjuk a férfiak munkaminőségét. Ezzel mintegy kozmikus haragot is zúdítottunk a fejünkre a férfitársadalom részéről, mert bizonyos mértékben trónfosztást élnek át: a nők uralmát, a férfierők gyengítését.

– Ezért akarják, hogy „teleszüljük” a világot? Persze értem, hogy a lehangoló demográfiai helyzetben minden eszközzel fel kell hívni a figyelmet a népességfogyásra. Hogyan lehetne kissé szofisztikáltabban érvelni a gyermekvállalás mellett?  


– Higgyük el, ez egy szerencsétlen kijelentés volt. Mondom ezt úgy, hogy elkötelezett anya, nagymama – és megegyezéspárti – vagyok. Akarata ellenére senki se szüljön, hiszen nemkívánatos lényként nekiindulni az életnek nagyon rossz alaphelyzet. Inkább erősítsük meg jogilag, hogy a nő hadd rendelkezzék maga a testével, ezt elfogadom. De az elmúlt harminc évben hat és fél millió abortusz volt. Mi más ez, ha nem népirtás? Miért nem gondolunk bele ennek a felelősségébe? Úgy kellene elősegíteni az anyasági kedvet, hogy felemeljük ennek a szerepnek az értékét, méltányoljuk és minden lehetséges támogatást megadunk hozzá. Legyen szabad nagy értékként tekinteni a főállású anyaságra, és „érje is meg” egy nőnek, ha már e mellett dönt.

– A rendszerváltás óta olyan jelentős családpolitikai intézkedéseket egyetlen kormány sem hozott, mint a jelenlegi. Hogyan erősítheti meg a társadalom az anyaság értékét?

– Ha a társadalom magas rangra emeli és honorálja az anyaságot, akkor az megemeli a nők értéktudatát. A hölgyek azt szeretnék érezni, hogy értékükön kezelik őket, és szabadon dönthetnek arról, hogy a munkában valósítják-e meg önmagukat, vagy inkább sok gyereket nevelnének, avagy éppen mindkettőre vágynak. Kollégáimtól hallom: bánkódnak, hogy nincs több unokájuk, mert a gyerekeik azt mondják, nem tudnak nekik megadni mindent, nem tudnak eleget velük lenni. Nem kívánnak rossz anyák és apák lenni.

– Ahhoz, hogy a család valódi erőforrás legyen, kevesebbet kellene szoronganiuk a fiatal szülőknek. Volt már példa az elmúlt évtizedekben nevelési elveiben ennyire bizonytalan szülőnemzedékre?

– A legparadoxabb helyzet állt elő. Végre elértük azt, hogy az anyukák nem Spock porosz nevelési útmutatását követik. A modern anya már olvas, tanul pszichológiát, tudja, hogy a gyermekének minőségi időre és szoros szeretetkapcsolatra van szüksége. Megvalósítani mégsem tudják, mert szorítja őket a munkavállalás kényszerhelyzete vagy a hivatás szeretetéből fakadó lelki megosztottság. Ez egy mai anya életében beépített konfliktussá válik. Ennek megoldása azonban túlmegy a családi élet szervezésének keretein.  

– Mi adhat támpontot azoknak, akik nem a liberális nevelésben hisznek?

– Nagy kár, hogy a liberális fogalmán a szabadosságot gondoljuk. Nincs szabadság törvények nélkül. A nevelést két pillér határozza meg: a szeretet és a hatalom. A hatalom önmagában gyilkos erő lehetne, ha a szeretet nem szelídítené meg, a szeretet pedig hatalom nélkül mézmocsár, amelybe belefulladhatunk. A hatalom alatt a megszelídítettet értem, amely a másikhoz igazodó szeretettel azt teszi erővel, amire annak szüksége van, ahol a hiánypont van. Szeretettel védelem és szabályozás, illetve szabályozásban is megnyilvánuló védelem és szeretet – ezek nem választhatók szét. Ez akkor jöhet létre, ha apa és anya között összhang van. Nem baj, ha olykor megfordulnak a szerepek, de ha a nagy szabadságból szabadosság lesz, s a gyermek számára elvész a határ, az szorongást kelt a kicsiben. Ugyanis a határ megvédi őt önmagától, és biztonságban tartja. Lehet nekimenni, feszegetni, de tudható, mit lehet és mit nem. Ez a biztonság szabályokat épít a lélekben és megvédi a gyermeket.

– De hol jelöljük ki a határvonalat, hol verjük le a cölöpöket?


– Ezt a vonalat a konszenzussal töltött értékek adják meg. Hívhatjuk úgy, hogy az alaperkölcs, meg úgy is, hogy a tízparancsolat. Ne keverjük össze az utóbbira hivatkozást a hittérítéssel. A Biblia a zsidó-keresztény kultúra forrása, a mi Európánk pedig ebben gyökerezik. Akár ide is idézhetjük Robert Schuman kijelentését, aki azt állította: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.” Magam is ezt gondolom.

– Égető ez a kérdés. Mi biztosíthatja a megmaradásunkat?

– A muszlim kultúra a hitéletben mélyen fanatizálja a híveket, mellyel hatalmas, pusztító lelkierőket tudnak gerjeszteni. Ha a kereszténységet mellé állítjuk, csak pironkodhatunk: hol van a mi hitéletünk ehhez képest? Nagyon kevesen maradtunk hitben élő keresztények. Az a hitvallásom, hogy minden bajbajutotton segíteni kell, s miközben ez az életgyakorlatom, rangsorolok is. Az elsődleges feladatom, hogy mentsem a szeretteim életét, vigyázzak rájuk. Ha őket megvédtem, mert ez a lelki parancs, utána segíthetek mindenki másnak. Ha döntenem kell, a szeretteimé az elsőség. Magam először azt a kultúrát és hitet védelmezem, amelyben élek. Nem ítélkezem, tisztelem ki-ki vallását, csak ne fenyegesse a sajátomat és ne legyen az ideológiája életellenes, kényszerítő.

– Nyilván számos oka van, de mit gondol: mi van a hazai értelmiség keserűségének, rosszkedvének a hátterében?

– Sok oka van ennek. Nagyon nehéz ebben a kaotikus világban az elgondolásokat, a hiteket közös nevezőre hozva egy irányba tartani. A szellemi odatartozásra is szüksége van az embernek, kell egy referenciavilág, ahol tudja, hogy nincs egyedül. A sajátosan magyar, kiábrándult világunkban elfogytak a hitek és reménységek a tekintetben, hogy képesek vagyunk közös nevezőre jutni. Individualista ez az élet, a pénzkultusz szétzúzta a közösségeket. A társadalmi és történelmi mozgásban az is nagy probléma, hogy a hit fogalma hozzákötődött a valláshoz. A hit az ember legmagasabb rendű képessége, amely persze vallási hit is lehet. De a közös hitrendszerünk és az ezen alapuló értékvilágunk felmorzsolódott, nincs meg az a platform, ahonnan el tudnánk indulni egymás felé. Sajátos, hogy amikor két különböző világnézetű ember összejön, mégis meg tudja érteni egymást. S hogy miért van ez így? Mert az a tárgyalási alap, onnan indulunk, hogy becsüllek téged, te becsülsz engem. Ha találunk egy közös pontot, onnan már együtt vihetnénk a zászlót. Erre a konszenzusra volna szükség. Nem egymás ellen, hanem együttműködve, közös erővel kellene az országunkat, életünket megtartani. Ehhez a hatalom és a szeretet erői-nek a szövetségére lenne szükség, a közös cél irányába tartó kommunikációra. Ennek hiányát fájlalom.

Névjegy

Klinikai szakpszichológus, pszicho-te-ra-peuta, szupervizor, a pszichológiatudomány kandidátusa, 2010-től professor emerita

1968-tól az Országos Ideg- és Elme-gyógyászati Intézetben dolgozott pszichológusként, 1982-től a klinikai pszichológiai osztály vezetőjeként

1985-ben kezdte a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen a pszichológiaoktatás megszervezését. A 90-es évek közepén tevékeny szerepet játszott a szupervizori szakirány hazai meghonosításában

1994-től 2001-ig a HIETE klinikai pszichológiai tanszékének a tanszékvezető tanára volt

2000-től a Károli Gáspár Református Egyetemen tanított, 2004-ig tanszékvezetőként. 2005-től ugyanitt intézetvezető volt 2010-ig. Attól az évtől pedig a Személyiség- és Klinikai Pszichológiai Tanszék professor emeritája

Több száz tanulmányt írt, sok könyvet írt vagy szerkesztett, 1200-1300 előadást tartott (több mint félszázat idegen nyelven), számos ismeretterjesztő írást jelentetett meg.

Borítófotó: Koszticsák Szilárd/MTI

Ezek is érdekelhetnek

További híreink