Harminc éve piaci körülmények között

Címlap
Kovács Ákost, a  Kossuth-díjas művészt előszeretettel kezdik ki a balliberális megmondóemberek. Vajon miért? Erről, az elmúlt ötven esztendőről, a migránsválságról és Európa kereszténységéről is beszélgettünk az alkotóval.

– Ez az év az ötvenedik születésnapja körül forog. Ünnepli könyvvel, dalokkal, koncertekkel. Így könnyebb feldolgozni, hogy ötvenéves lett?

– Zavarba ejtő ez a szám, nem tudok vele mit kezdeni. Objektív adat, hiába vigasztalnak a barátaim azzal, hogy az ötven az új harminc. Annak idején a harmincadik születésnapom a Madách Színház színpadán, Bill Sikes szerepében talált, a negyvenediken szmokingban koncerteztem, az idén az ötvenediket is a pódiumon töltöttem. Lehet mondani, hogy munkával ünnepelek, de azt is, hogy ez tulajdonképpen kreatív menekülés a helyzet elől. Ha ezek a kerek évszámok összefoglalásra késztetik az embert, akkor érdemes öniróniával és hamis nosztalgiázás nélkül visszatekinteni. Talán érződik ez a hozzáállás a most megjelent Visszaszámlálás című könyvön és a koncerteken is. Új dalt ugyan nem írtam az évfordulóra, de nagyon várom, hogy a folyamatos koncertezés mellett legyen időm a koncentrált szerzői munkára, mert legalább harminc demóm várja, hogy a keverőasztal mellé omoljak.

– Érezhetően változtak a dalai az idők folyamán.

– Remélem is. A magyar rockban bevett gyakorlat, hogy ha a közönség elfogad és visszaigazol valamit, akkor ahhoz foggal-körömmel ragaszkodni kell, változtatás nélkül, nehogy elpártoljon a publikum. Ez nagyon is érthető hozzáállás, de sok pályatársamon látom, hogy nem tud szabadulni ebből a csapdából, és szenved. Kínos ugyanabban a bőrgatyában, ugyanabban a pózban megöregedni. Nem nagy találmány, de talán több lehetőséget ad, ha az ember formai sokszínűségre törekszik – hol vonósokkal, hol kórussal, néha rockkal vagy egy szál zongorával szólaltatja meg a dalait. Ez lett a módszerem, így tartom ébren a saját figyelmemet, érdeklődésemet, s remélhetőleg a közönségét is.

– A rock mint műfaj egyáltalán létezik még? A hetvenes-nyolcvanas évek óta nem születtek meghatározó előadók.

– Ez érdekes kérdés. Szerintem ma is vannak karakteres előadók, de a műfaj nagy része önmaga paródiájává vált. Ezzel egy időben elképesztő mértékben megváltoztak a zenehallgatási szokások, és ez a zene szerepére, értékére is visszahat. Amikor kamasz voltam, az album formátumnak óriási jelentősége volt: a zene, talán a korlátos hozzáférés miatt is, sajátosan felértékelődött. A gyerekeimen látom, hogy a muzsikához való viszonyuk teljesen más, mint az enyém volt. Számukra a dal a réten terem, olyan, mint az oxigén vagy a térerő: mindenhol elérhető, lényegében ingyen. Emiatt értéke sincs. Persze ha nem kapunk levegőt, akkor fulladozunk, és ha nem megy a net, szinte elvonási tüneteink vannak. Annak idején azért mentünk koncertre, hogy meghallgassuk, mit akar mondani nekünk az adott előadó. Ma a fesztiválokra tódul a nép, és csak kevesen nézik meg, ki is játszik aznap.

– Az Ákos-koncertek telt házasok.

– Ez nagy dolog, becsben is tartom, de azt is tudom, hogy az ilyesmire senkinek sincs bérlete. Kétségtelenül nagy szerencse, hogy a kamaszkori lelkesedésemet, amely máig nem múlt el, sikerült átragasztani a közönség nagy részére, így vannak, akik eseményként élnek meg egy koncertet vagy egy dedikálást. Néhány nappal ezelőtt a Vörösmarty téren, az ünnepi könyvhéten dedikáltam – nyolc órán át, délután háromtól este tizenegyig. 

– Milyen érzés volt?

– Az elmúlt három évtizedben többször lehetett hasonló élményben részem. Az biztos, hogy keveseknek adatik meg az ilyesmi. Az érdeklődés ilyen mértéke megtisztelő, felemelő. Nagyon kedves emberek jöttek el, sok ismerős arc, többen a gyerekeikkel együtt, akik szintén hallgatják a zenémet. A tisztelet és a szeretet szinte tapintható ilyenkor. De az is igaz, hogy rengetegen pótszerként tekintenek a sztárokra, rám is, ez elég hervasztó. Ilyenkor könnyen a körzeti orvos szerepében találhatja magát az ember, akinek mindenki elmondja a panaszát, megmutatja a manduláját, meg hogy itt fáj, ott fáj. Az ilyesmit próbálom humorral és nagyvonalúan kezelni, másképp nem is lehet.

– Kétszáz éves Arany-évfordulót ünnepeltünk tavaly, ehhez ön is hozzátette a maga munkáját.

– A minap véletlenül elém került egy tíz évvel ezelőtti interjúm, abban is arról beszéltem, hogy Arany János diákkorom óta az egyik legkedvesebb költőm. Évek óta készültem egy verses estre a műveiből. A tavalyi emlékév adta meg a végső lökést: hangoskönyvet készítettem erre az alkalomra, amelyből aztán színpadi produkció is született. Szigethy Gábor irodalomtörténészt kértem fel rendezőnek, a verseket magam válogattam és mondtam el, összekötő zongoradarabokat írtam hozzájuk. A színpadi változatot Vidnyánszky Attila meghívására a Nemzeti Színházban, éppen a Kaszás Attiláról elnevezett teremben mutathattuk be. Sok telt házas előadásunk volt a Nemzetiben, és számos vidéki város mellett Erdélybe, a Partiumba, sőt még Kanada öt városába is elvittük az Arany-verseket. Tulajdonképpen az egész múlt évemet Arany Jánosnak szenteltem, minden más munkát félretettem, nem is koncerteztem emiatt.

– Megérte a „pihenőév”?

– A kihívás vonzott, a tanulás lehetősége, az új feladat. Nagyon hálás vagyok, hogy azzal foglalkozhatom, amit szeretek, amit fontosnak és értékesnek tartok. Nem érdekelt, hogy emiatt kevesebb lesz a bevétel. A „független, haladó” sajtó évek óta közli a pénzügyi eredményeimet, mintha legalábbis közügy lenne. Megtisztelő ez a fokozott érdeklődés. Volt már, hogy innen tudtam meg az éves szaldót, mert engem nem foglalkoztatott. Őket annál jobban. Ha pozitív mérleggel zárunk, akkor NER-lovagnak bélyegeznek, ha veszteséggel, mint tavaly, akkor trükközést sejtetnek. Van rajtam sapka, nincs rajtam sapka? Pedig a 2017-es adatokból is teljesen egyértelmű, hogy a piacról, azaz esetemben a koncertezésből élek.

– Vajon miért nem szeretik önt a ballib oldalon?

– Nem hiszem, hogy ezzel sokat érdemes foglalkozni. Ez a törzsi mentalitás tőlem távol áll. Még nagyon keveset tudtam magamról, amikor a sajtójuk már nyomta a szokásos frázisokat: túl komolyan veszi magát, humortalan, a szövegei meg nem jelentenek semmit stb. Közben a közönség másképp döntött; humort is, értelmet is látott bennem meg a mondandómban. A balközegnek az a baja velem, hogy túl autonóm vagyok és sokan figyelnek rám. Az ilyesmit csak akkor tolerálják, ha liberális az ember. Ha valaki átcsúszik az ellenőrző pontjaikon, akkor jön a megbélyegzés, a nácizás, a seggnyalózás, a nőgyűlölőzés – ezekben mind volt részem. Meg hogy az állam pénze tart el – mondják ezt azok, akiknek a könyvkiadása, színháza, film- és egyéb „művészete” összeomlana az állami támogatások jól bejáratott, évtizedes rendszere nélkül. Jómagam harminc éve dolgozom piaci körülmények között, sikerlemezekkel, rendszeresen telt házas arénakoncertekkel és fesztiválfellépésekkel a hátam mögött. Ne vicceljünk: már Horn Gyula áldásos miniszterelnöksége alatt is rendszeresen léptem fel a Budapest Sportcsarnokban. A sajtóindulatokat nyilván az is fűti, hogy egyre kevesebben vevők az ilyen típusú „narratívákra”. Ha nem kérdeznek a politikáról a nyilvánosság előtt, nekem nincs hiányérzetem, az biztos. De ha megkérdeznek, nem tojok be, nem adok elkent, homályos válaszokat, és főleg nem a szokásos liberális mantrákat kérődzöm fel. Talán közhelyesen hangzik, hogy szeretem a munkámat és szeretem a közönséget is, de ez a mai hazai viszonyok között egyáltalán nem magától értetődő, és nem is általános.

– Főszponzora van, azért így könnyebb.

– Remélem, ez még nem bűn. A legelső lemezünknél, majdnem harminc évvel ezelőtt jöttem rá, hogy amit én szeretnék csinálni, azt nem lehet a szokásos, addig kialakult keretrendszerben megvalósítani. Világszínvonalú produkció létrehozása volt a cél akkor is, amit sokan megmosolyogtak, ma meg ugyanolyan komoly technikát pakolunk fel az Arénában, mint az ideérkező világsztárok, néha még komolyabbat is – pedig ők nagyjából ezerszer annyi pénzből gazdálkodhatnak, mint mi. Piaci alapon dolgoztunk együtt sok nagy céggel a hosszú évek alatt, partnerünk volt a Coca-Cola, a Matáv, a Mol, a Dreher, a Volksbank is – a teljesség igénye nélkül. De az is tény, hogy azokban az években szintén telt házas arénakoncerteket csináltunk, amikor nem volt mellettem szponzor, mert ennek a produkciónak a legfontosabb partnere a kitartó, lelkes és tömeges közönség. Ez adja az erőnket. Nyilván abból lesz támogató, aki ezt értéknek látja: a jelenlegi partnerünk, a Szerencsejáték Zrt. ilyen, nagyon jó velük együtt dolgozni. A piaci szponzorszerzés esélyeit nem erősítette a rágalomkampány, amelyet 2015 végén indítottak ellenem, amikor pár nap alatt több cikket fabrikáltak rólam, mint több évtizednyi munkám során összesen. Ez csak rövid távú, kétes „eredményt” hozott, hiszen a Telekom ugyan visszalépett, de később kereste a megegyezés lehetőségét, a sajtóhazugságok miatt pedig sorra születtek a helyreigazítások. A közönség szimpátiatüntetéssé változtatta az arénabeli dupla koncertet, a rá következő turnén pedig 120 ezer érdeklődőnek zenéltünk. Aztán az évet ismét dupla telt házas arénakoncerttel zártuk.

– Ötven év múlva vajon hallgatnak majd Ákost?

– Nem tudom, hogy ez a jelrendszer érvényes lesz-e később is, de ez talán nem is annyira érdekes. Bachot biztosan hallgatni fognak. Az én vállaltan ódivatú szemléletem szerint a művészet mindig arról beszél, ha áttételesen is, hogy milyennek kellene lennie az életnek. Ugyanerről írta Csehov, hogy az életet úgy kell ábrázolni, ahogyan álmainkban megjelenik. Számomra az a művészet, ami legalább egy szikrájában szakrális. Ha a „művészi produktum” kimerül a provokációban, joggal gyanakodhatunk, hogy nincs elég ötlete. A formabontás mint olyan rég elavult. Nincsenek már formák, mégis mit lehetne itt még lebontani? Aki lemond a teremtésről vagy éppen egyenesen tagadja, az hogyan is tudna teremteni?

– Érvényes ez ebben a deszakralizált világban, amelyben élünk?

– Éppen ennek a reményvesztett, ideáloktól megfosztott világnak van mély, belső szüksége erre. Kell a remény, e nélkül nem lehet élni, de senki sem tud önmagából adni: a reménynek van forrása. 

– Az Európát megszálló migránsok társadalma meglehetősen szakrális.

– Efelől vannak kétségeim. Milyen szakralitás az, amely kilencéves kislányokat feleségül ad? Milyen szentség az, amely ellenségszeretet helyett mészárlásra buzdít? Az ilyen és hasonló motívumok nyomán támadhat az az érzésünk, hogy Allah nem lehet azonos azzal, akit mi Istennek hívunk. Inkább olyasvalaki, aki Isten versenytársa szeretne lenni.

– Mindenesetre ahhoz elég erős, hogy Európa megdermedjen a félelemtől.

– Az európai politikusok többségén számomra nem látszik dermedtség, inkább úgy tűnik, mintha a keblükre ölelnék ezt az ideológiát meg az ideologikus tömeget.

– És miért?

– Nem tudom, talán azt hiszik, az ideérkezők később automatikusan a baloldali szavazótábort erősítik majd.

– Milyen esélyt ad ennek az európai kultúrának ötven-száz éves távlatban?

– Két véglet van, közte sok lehetőség. Létezik csoda, hiszek benne, hiába hívják sokan véletlennek. Lehet, hogy magára ébred Európa és azt mondja: köszönöm, nem kérem a multikultit, üres szöveg volt, lejárt, s nagyon durva árat fizettünk ezért az átverésért. Visszakérjük a hazánkat, a kultúránkat. Aki jogosan van itt, maradjon, de alkalmazkodjon a törvényeinkhez, dolgozzon segély helyett, tanulja meg a nyelvet, illeszkedjen be. Aki jogtalanul van itt, esetleg saríatörvénykezést szeretne az európai jogrend helyett, annak mars haza. Persze van másik véglet is, mondjuk néhány évtized múlva kényszerű határvédelem, hogy a Nyugat-európai Kalifátus ne törhessen ránk akadálytalanul. A két véglet között sok minden lehet, például elhúzódó válság, lassan kialakuló kevert népesség, amely bolond lenne balra szavazni, a liberálisokról hallani sem akar, s továbbviszi a VII. századi fundamentalizmust, kialakítva a saját politikai képviseleti rendszerét Európa közepén. Hiszem, hogy az ember, nagy kínnal ugyan, de végül a szakralitás felé fordul: zuhanó repülőn kevés az ateista ugye. Eljön az elesettségnek, az elkeseredésnek az a szintje, amikor nem marad más, csak ez. Az emberek túlnyomó része vészhelyzet nélkül is gondolkodik azon, hogy ezen a porszemnyi fizikai léten kívül talán kell lennie valami másnak is.

 

NÉVJEGY 

1968. április 6-án született,  négy gyermek apja

1992-ben szerzett diplomát a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen 

1987-ben alapította Bonanza Banzai nevű együttesét 

1993-tól szólista 

A sikerlemezek mellett színházi produkciókhoz, kiállításokhoz, filmekhez írt zenét, játszott színdarabban, készített hangoskönyveket 

Kossuth-, Huszka Jenő- és Budapestért-díjas, megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét is

Ezek is érdekelhetnek

További híreink