– Hogy sikerült a legutóbbi országos bajnokság?
– A rendezés, a körítés, a látványosság szempontjából az egyik legjobb ob volt, amelyen részt vettem így vagy úgy. Most magunkat dicsérem, de nekem van ebben a legkisebb szerepem, pusztán zöld utat adtam új, pozitív próbálkozásoknak. A döntő mérkőzések színvonala meg nagyon biztató és szívmelengető volt.
– Ígéretesek a versenyzők?
– Nagyon az elején járunk az útnak, kicsit meg kellene reformálni a bunyót. Jó lenne, ha az emberekben az a kép alakulna ki, hogy ökölvívni megtisztelő dolog. Azt szeretném, ha jobban elfogadnák ezt a sportágat, ha meglátnák a gyerekek és a szülők, hogy miért jó az, ha a gyerek elmegy bokszolni.
– Anyaként lehet, hogy én sem az ökölvívás felé terelném a gyerekem. Mivel érvelne?
– Nem lesz nyápic kölyök, ez egészen biztos. Az ökölvívó gyerek ebben a férfias küzdelemre épülő sportban megtanulja, hogyan állja meg a helyét az életben. Mindemellett szocializálódik, bekerül egy második családnak tekinthető közösségbe, ahol otthon érezheti magát. Megtanulja tisztelni emberbarátait, alázatossággal tekint majd a sportra, s ezt kamatoztathatja az élet más területein is. Tiszteletre és becsületre neveljük őket, mert az ökölvívás egy becsületes küzdelem, még akkor is, ha néha születnek olyan eredmények a ringben, amelyek felháborítják a nézőket. Amennyiben a szülők azt szeretnék, hogy a gyerek majd felnőtt korában az élet viharaiban is megállja a helyét, olyan helyen szocializálódjon, ahol kőkemény viadalok vannak, akkor tudnám ajánlani a mi szakágunkat. Lemondásokkal jár a sport, ahogy az élet is, de segít abban, hogy ezt könnyebben feldolgozzuk. Szeretném, ha értenék az emberek, hogy a boksz az nem verekedés, hanem sokkal több.
– Most éppen nincsen olyan sikeres és karizmatikus versenyzője a magyar ökölvívásnak. Küzdeni kell azért, hogy legyen utánpótlás? Mikor találkozhatunk újabb Kokóval és Madárral?
– Ha nem szerepel eleget az ökölvívás a köztévében, ha nem adják a meccseket, akkor ez nem jut el a gyerekekhez ebben a nagy sportdömpingben. Amikor mi szerepeltünk a versenyeken, sok fiatalt szívott fel a szakág, volt bőven utánpótlás. Most egy generációváltás zajlik minden szinten, megújult az elnökség, megújítottuk a bírói kart, felemeltük a bírói díjazást, így már lehetnek elvárásaink a korrekt pontozással kapcsolatban.
– Korszerű a tudásuk a magyar ökölvívóedzőknek?
– Az edzői gárda tudása fejlesztésre szorul. A Testnevelési Egyetemen jelenleg 13 fiatal jelentkezett a képzésre, ettől sokat várunk. Szükség van nemzetközi edzői tapasztalatokra, a fiatal trénerek tanulmányútra mennek külföldre, hogy megnézzék, miként folyik a szakmai munka azokban az országokban, ahol jóval előttünk járnak. Azt kell látni: ki kell törölni a fejekből, hogy mindenki csak magára gondol.
– De egyéni sportról van szó, egyéni karriert építenek a versenyzők, nem?
– Muszáj globálisan gondolkozni, a sportág egészében, mert akkor kapjuk meg a támogatást, ha hozzuk az eredményeket. Amennyiben szeretnénk, hogy legyen pénz ebben a sportban, akkor nem elég magyar bajnokokat nevelni. Amikor felmentem a szorítóba az ob-n, hogy megnyissam a rendezvényt, elmondtam: nagy öröm, hogy ilyen jelentős létszámban gyűltek össze az indulók, de az a kérésem, hogy lássunk távolabb, és nemzetközi eredményekért küzdjünk. Nemzetközi eredmények kellenek ahhoz, hogy azt a fajta támogatást megkapjuk, amit az elődeink is megkaptak. Már most is egy kicsit könnyedebben gazdálkodhatunk, több pénzünk van, de az fontos, hogy oda kerüljön a legtöbb pénz, ahonnan a sikerek is jönnek.
– Ez nyilván sok érdeket sért. A konfliktusokba bele tud állni?
– Olyat nem tudok tenni, hogy mindenkinek jó legyen.
Mester és tanítványa. Fritz SDUNEK társaságában ünnepel Erdei a WBO profi félnehézsúlyú címmérkőzése után 2004 januárjában
– Sikerült magát hamar elfogadtatni vezetőként?
– Sokkal fontosabbnak éreztem, hogy magamat el tudjam fogadni vezetőként. A mai napig nehéz ezzel azonosulni, pedig idestova nyolc hónapja végzem ezt a munkát. Nem születtem vezetői pályára, mindig a magam ura voltam. De jól megértetem magam az emberekkel, és nem szállt el velem a ló. Az irányítói szerepbe bele kell szokni. Földön járó ember vagyok, ezért elfogad a szakma. Remélem, hogy ez így is marad.
– Amíg nem nagyon lép a tyúkszemükre, biztosan.
– Nem lehet elkerülni. Megpróbáljuk úgy irányítani a szakszövetséget, hogy a legkevesebb súrlódás legyen. Ha az ember elnöki pozícióba kerül, darázsfészekbe nyúl, ezzel tisztában kell lenni. Nulla–huszonnégyben a magyar ökölvívással foglalkozom. Az eredményesség érdekében fel kell építenünk az utánpótlást, hogy legyen miből válogatni, és egy-két versenyző eljuthasson a világ élvonalába. A magyar bokszra sosem volt jellemző, hogy tömegesen termelte ki a nemzetközi sikereket, de mindig voltak nagy egyéniségeink, akik a vállukon vitték az egész sportágat.
– Harcsa Zoltán hol tart ebben a folyamatban?
– Ő most a legmagasabban jegyzett bunyósunk, bronzérmes lett az Európa-bajnokságon. Leültem vele beszélgetni, mert nem voltam maradéktalanul elégedett azzal a bronzzal, lehetett volna az ezüst is. Azt láttam, hogy ez a beszélgetés megfogta őt, mert a magyar bajnokságon egyeduralkodó volt a súlycsoportjában.
– Nem áll fenn a veszélye, hogy elviszik profinak?
– Magyarországon a profik nem keresnek többet, mint a magasan jegyzett amatőrök. Azok mennek el itthon profinak, akiknek az amatőr ligában már nemigen jut babér. A szakszövetség felépíti, támogatja őket, és ha azok a gyerekek letettek valamit az asztalra ezért cserébe, akkor menjenek. Mint ahogy történt ez Kovács István vagy az én esetemben. Letettük a teljesítményt az amatőrasztalra, s elmentünk profinak. Ám ha már elszipkázza a profi liga a sok pénzzel és munkával felépített amatőr versenyzőket, mielőtt teljesítenének, akkor azt mondom, rendben van, de ne ugráljanak, maradjanak a székükben. Időnként számonkérnek bennünket, ilyenkor mindig elmondom, hogy magam is segítek profi versenyzőknek, hogy megélhessenek, segítek szponzort találni. Ezért találom nevetségesnek azokat a támadásokat, hogy nem teszünk semmit a profi ligáért.
– A sport közösségformáló ereje mellett integrációs célokat is el tud látni. Különösen alkalmas erre az ökölvívás, hiszen sok hátrányos helyzetű és cigány fiatal választja ezt a sportot. Mit adhat nekik egy klub?
– Ez egy olyan sport, amelyik valóban bevonzza a hátrányos helyzetű gyerekeket. Felkaroljuk és neveljük, szocializáljuk őket, amennyire lehet. Vannak persze rendkívül nehéz „esetek”, de azt gondolom, hogy pedagógiai szemmel is nézve mi tudjuk a legjobban nevelni ezeket a gyerekeket. Azt hiszem, az ökölvívás kiváló sport arra a célra, hogy a hátrányos helyzetű fiatalok integrálódását segítse a szociális életbe.
– Kitörési pont lehet?
– Lehet. De ha mégsem lesz az, mert abbahagyja az illető, akkor is adtunk neki pár olyan évet, amely után más emberként viselkedik majd. Sokan elkallódnak, de aki a sportban megtanulta a becsületet, az kisebb eséllyel lép tévútra. Sosem szabad lebecsülni azokat az edzőket, akik nem a legkvalifikáltabbak, mert pont ők tudják megfogni ezeket a srácokat, és képesek arra, hogy neveljék őket, zsigerből, szenvedélyből. Merem állítani, hogy az ökölvívás az a sport, amelyik a legtöbbet tesz a hátrányos helyzetű fiatalok integrálásáért.
– Ott van a mai fiatalokban, a digitális bennszülöttekben a szenvedély?
– Kevésbé. Nem is értem igazából, bár nyilván a saját élményeimből és tapasztalataimból élek. Mi nem okostelefonokon játszottunk, hanem cselőpókokat fogtunk a lyukból, meg fociztunk. Az biztos, hogy vannak országok, ahol az ökölvívás is meg tudta szólítani ezt a digitális generációt, mert az elmúlt Eb-n hat vagy hét fiatal sráccal jöttek a britek. Ott is kütyüznek, de meg kell tudnom, mi az, amit kitaláltak. A szülők fejében kell rendet rakni, ebben biztos vagyok, és óva intek mindenkit attól, hogy hagyja vég nélkül kütyüzni a gyereket.
– Szülőként hogy küzd meg ezzel a nagyfiával?
– Állandóan megy a huzavona nálunk is, nyilván. Legszívesebben egész nap játszana, de ezt korlátozom. Megyünk levelet söpörni a kertbe, focizni, hogy megtartsuk az egyensúlyt. Nagyon nehéz ezekbe a konfliktusokba belemenni, és pokolian fárasztó hússzor elmondani, hogy tegye már le végre a ketyerét.
– Hogyan teremti meg az egyensúlyt a nagycsaládos lét és a munka között? Ott tud lenni mindenhol, ahol kell?
– Mindenhol ott vagyok, csak magamra nincs időm. Észre is vettem, hogy komorabb vagyok, mint általában. A végeláthatatlan feladatok között nagyon ritkán tudok magamnak szakítani egy órát, kellett már az év végi szabadság, hogy egy kicsit lazább legyen a tempó. A gyerekek rengeteg energiát igényelnek, mindamellett, hogy elképesztő boldogság, amikor megtesznek egy-egy újabb lépést az életben. Kőkemény meló a nevelés, ezt mindenki tudja, nagy áldozattal és felelősséggel jár. Ahogy felelősségteljes munka az elnöki tevékenység is, hiszen egy egész ország bokszsportja nyugszik a vállamon. Rajtam csattan az ostor, ahogy a jót, úgy a rosszat is én kapom. Az mindenképpen nagy változás, hogy az egész életem mindig egy jól felépített rendszerben telt, pontos napirend szerint éltem világéletemben. Mostanában, hogy egyszerre négy helyen is kell lennem, ez fennakadásokkal jár, ami hihetetlenül zavar. A rendszeretetemből a három gyerek mellett már sokat kellett engednem.
– A két kisebb gyermeke koraszülött volt, így volt lehetőségük megismerkedni a magyar egészségügynek ezzel a szegmensével azokban az embert próbáló időkben. Milyen tapasztalatokat szereztek?
– A magyar egészségügyről sok minden elmondható, de az biztos, hogy azok az orvosok, akiknek a kezébe kerültek a gyerekeim, a hivatásuk magas fokán végezték a munkájukat. Mind tudományosan, mind fizikailag, mind szellemileg mindent megtettek, hogy a gyerekeim a legoptimálisabban kerüljenek ki a kórházból. Akárhova mentünk velük, mindenhol a legjobbat akarták, de nem azért, mert én vagyok az Erdei Zsolt. Azt láttam, hogy maximális odaadással és szenvedéllyel végzik a hivatásukat. Soha semmilyen rossz élményünk nem volt, ennek köszönhető, hogy a kicsik a körülményekhez képest optimálisan fejlődnek, járunk babaúszásra, lovagolni, hogy behozzák a koraszülöttséggel járó kisebb hátrányokat.
– Sokat emlegeti a szenvedélyt. Minden szenvedélyes embernek dilemma, hogy vajon át tudja-e azt adni a gyerekeinek, a tanítványainak. Mit gondol, mi kell ehhez?
– A személyes példában hiszek. Amikor a Madárfészek Akadémián dolgoztam, gyakran előfordult, hogy beugrottam a ringbe, megmutattam, hogy kellene, teljes átéléssel. Amikor az ember saját magából ki tudja hozni ezt a szenvedélyt, az átragad másokra. Szenvedély nélkül nem lehet gyerekeket edzeni, mert akiben nem lobog a tűz, az tőlük se várja el. A saját edzőm nem tudott annyira terhelni, hogy ne mondtam volna: csak ennyi? Akkor adott még, azt is megcsináltam, de mindig én győztem a mi kis „versenyünkben”. A jó értelemben vett megszállottságra valóban nem lehet megtanítani senkit. Hamburgban a felkészülés alatt egy időben egy másik bokszklubba kellett járnom, mint ahova szoktam. Ez is profi egyesület volt, de törökök edzettek ott. A bemelegítésnél már nagyon néztek, de amikor elkezdtem árnyékolni a ringben, akkor megállt a munka. Ennek belülről kell jönnie, de az a célom, hogy ezt a parazsat néhány fiatalban legalább megpiszkáljam.
– A sikeres profikarrier alatt is végig egyértelmű volt, hogy hazajön, nem marad kint?
– Én igazi patrióta vagyok. Láttam külföldön a pozitív dolgokat, hogy jobban élnek az emberek, de itt vannak a gyökereim. Olyan vagyok, mint egy fa, ide vagyok legyökerezve. Nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy innen engem bárki elüldözzön. Ide születtem, ez a hazám, legyen az jó vagy rossz, én ezt így fogadom el, ahogy van.
NÉVJEGY
Nős, három gyermek édesapja
43 éves, a Magyar Ökölvívó Szakszövetség elnöke
Világ- és Európa-bajnok, olimpiai bronzérmes ökölvívó
2000-től 2013-ig tartott profi versenyzői pályafutása
Profi eredményei:
WBO interkontinentális bajnok, félnehézsúly, 2002–2003
WBO világbajnok, félnehézsúly, 2004–2009
WBC világbajnok, cirkálósúly, 2009
2014-ben vezetésével megnyílt a Madárfészek Ökölvívó Akadémia, de ottani feladataitól elnökké választása után megvált összeférhetetlenség miatt
