– Nagy fesztiválozó hírében áll. Járt a Szigeten is?
– Voltam kint három napot, de persze nem dolgozni.
– Végig partizott?
– Azért ez barokkos túlzás. Az idő egy részét a fiammal töltöttem, viszont a Pink-koncertet már a párommal néztem meg. Jó volt.
– El tudja választani egymástól a magánembert és a toxikológust?
– Igen, ezzel semmi gond. Az viszont már „baj”, hogy az emberek felismernek és félrészegen a nyakamba esnek a „lehetne-e Gabi bával egy közös fotót?” kérdéssel. Az első tíz alkalom még jópofa, a huszadiknál égnek állna az ember haja, ha lenne neki, de az ötvenediknél már az a stratégiám: ha hagyom magam, hamarabb szabadulok.
– De erről ön tehet.
– Nyilván, alapvetően én tehetek róla, bár a VOLT-on – ahol a fesztiválozók 90 százaléka magyar, ellentétben a Szigettel – ez még erősebben érvényesül. De volt már olyan is, hogy itt bent (a Honvédkórházban – a szerk.) láttam valakit, majd a Szigeten is találkoztam vele – varratokkal a fején.
– Akkor nézzük a Zacher-jelenséget…
– De szépen mondta, így még nem hallottam.
– Hogyan is lett „a nemzet toxi-ko-ló-gu-sa”, orvosként egyfajta rocksztár?
– Az ország szempontjából bizonyos tekintetben kritikus, hogy egy orvos – aki a gyógyszerek, az alkohol, a drogok és a függőségek területén dolgozik – megnyilvánulásai alapján mémmé válhat az online világban. Minősíti a rendszerváltás óta eltelt időszakot is, hiszen miközben különböző színű versenyzők álltak eltérő ideig a dobogó legfelső fokán, valójában nem javult sem a drog-, sem az alkoholhelyzet, túl sokat nem tudtunk tenni. E témáknak társadalmi, politikai és gazdasági vonatkozásai, s ahogy a világon mindenhol, a problémáknak mély társadalmi gyökerei vannak.
– Milyen tényezők befolyásolják a problémamegoldás sikerességét?
– Kényes témákról van szó, amelyekről senki sem szeret beszélni. Ám a gondok valós társadalmi gyökerével sem foglalkozunk. Lehet, hogy a Kossuth térről másképpen néz ki a világ, mint amikor az ember eljut Kelet-Magyarország kevésbé Manhattan-szerű részeibe, az észak-hevesi falvakba, a Békés megyei tanyavilágba. E helyeken fő kérdés a megélhetés, illetve annak a „pszichoszociális gettónak” a léte, amelyben az ott élők töltik mindennapjaikat. Amelyből nem tudnak kitörni.
– A fiatalokra gondol?
– Mit is hoznak magukkal otthonról azok a gyerekek? Lehet pozitív példákat említeni – amikor is a romatelepről valaki eljut a diplomáig –, de a rendszer újratermeli magát.
– A sikertörténetek terén nincs meg a kritikus tömeg.
– Az üdítő kivételek nem tudnak áttörést hozni. Számos helyen járok az országban, s teljesen más élménnyel szembesülök egy elit budapesti gimnáziumba járó korosztály tagjaival találkozván, mint amikor eljutok egy olyan településre, ahol az elmúlt nyolc évben egy olyan embert tudnak „felmutatni”, aki eljutott a főiskoláig. Úgy látom, egy sok rétegre szakadó országban élünk, viszont erről nem beszélünk eleget.
– Ráadásul úgy kell megszólalni az eltérő miliőkben, hogy akik hallgatják, meg is értsék a mondanivalót.
– Tényleg nagyon más hangot kell megütni egy budapesti elit iskolában – ahova ugyan más környezetből jönnek a gyerekek, de korántsem problémamentesek –, mint mondjuk amikor az ember elmegy Tiszaroffra vagy más hasonló településekre. A legalacsonyabb jövedelmi kategóriában 25 százalékos szinten van jelen a kábítószer, míg a másik végponton 8-9 százalékkal számolunk. A jó példák ellenére hogyan lehetne innen kitörni, amikor apa iszik és szerencsejátékozik, anya meg sorozatokat néz és dobálja magába a Rivotrilt? Mit várjunk a gyerektől? Kitör majd és hosszú éveken keresztül önmegvalósítja magát? Amikor egy ilyen szerhasználó fiatal azt mondja nekem, hogy „jól éreztem magam”, nagyon nehéz számára bármilyen más alternatívát kínálni.
– Hogyan lehetne megszakítani a kört?
– Hát nem úgy, hogy mindenkinek adunk 150 ezer forintot. Az otthoni mintákat nagyon nehéz felülírni, egy értékrendszert megváltoztatni akár emberöltőnyi időbe is beletelik. Fontos, hogy legyen a munkának becsülete, hogy a munkából meg lehessen élni.
– A függőséget okozó szerek közül melyek futnak a legjobban Magyarországon?
– Az alkohol. Pont.
– Tényleg mi lennénk az egymillió alkoholista országa?
– Lassan azzá válunk. Hazánkban évente harmincezren halnak bele valamilyen alkohol okozta megbetegedésbe. Európa élvonalában vagyunk az évi 14 liternyi 96 százalékos alkoholfogyasztásunkkal. Ezt a mennyiséget úgy képzeljük el, mintha a Hévízi-tó vize alkohol lenne, és azt a magyar lakosság háromszor kiinná egy évben. De erről sem beszélünk, erre szocializálódott a társadalom, s alkoholstratégia sincs.
– Milyen narratívájának kellene lennie egy ilyen stratégiának?
– Alapvetően arra kellene épülnie – ellentétben a drogokkal –, hogy az alkoholfogyasztás keretek közé szorítható. Ezt kellene merni megtanulni. Két pohár fröccs egy kiadós vacsora után még senkinek sem ártott meg. Viszont az alkohol a világ legjobb feszültségoldó szere: két feles, egy fogmosás és egy Tic Tac után már nem érdekli a dolgozót, ha a főnök raportra hívja. Az alkoholnak nagy a szerepe a problémák elodázásában, ráadásul mivel a függőség nem a mennyiségtől függ, „elcsúszni” is nagyon könnyű. Amikor az alkohol az ember életének a részévé válik – tehát nem rúg be, de mindennap iszik egy kicsit –, akkor már alkoholizmusról beszélünk.
– És mi a helyzet a kábítószerekkel?
– A drog – mivel fétis tárgyról van szó – más megítélés alá esik. A kábítószer az én generációm számára az ördögtől való, irtani kell tűzzel-vassal, de ahogy az ENSZ három éve kijelentette: a drogháború már elveszett. Persze nagyon fontos felderíteni a hálózatokat és elfogni a dílereket, ám alapvetően a felvilágosítás sokkal fontosabb. Érdekes az is, hogy azok beszélnek a kábítószerekről mint fétisről, akik viszont az alkohollal mély barátságot ápolnak.
– Hányan halnak bele a drogfogyasztásba?
– Húszezer kábítószerfüggőről tudunk, a szerhasználattal összefüggésben évente körülbelül ötvenen halnak meg.
– Az USA-ban viszont a legalizáció felé mozdult el az inga. Erről mit gondol?
– Amerika egyik legnagyobb problémáját napjainkban az opiát típusú fájdalomcsillapítók nyakló nélküli szedése jelenti. Körülbelül hatmillió függőről beszélhetünk, naponta közel százan halnak meg emiatt, ötven százalékuk pedig úgy, hogy a gyógyszert az orvos írta fel – csak éppen rákattantak. Nem kell nekünk lemásolni Amerikát. Viszont más kérdés a marihuána orvosi felhasználása, s szerintem – mivel létjogosultsága van – erre Magyarországon is sor kerül néhány éven belül. Ebben semmi ördögi nincsen, hiszen morfiumot és ketamint szintén használunk a gyógyászatban. S igen: megvan a visszaélés lehetősége is. De a legalizációval más okok miatt sem értek egyet. A szintetikus származékoknak, biofüveknek hatóanyag alapján 100-120 fajtája van kint a piacon. Van olyan, amelyik hatáserősség szempontjából nem éri el a THC szintjét, míg a másik azonban annak a harmincszorosát. Ha a THC legálissá válik, miért ne lehetne az „eggyel gyengébb” is az, s aztán miért nem nyitom nagyobbra az ajtót? Szóval szerintem sokkal jobb, ha az az ajtó zárva marad.
– Viszont van helyettük más: hogyan is állunk a gyógyszerekkel?
– Hetvenezerre tehető az altatók és nyugtatók okozta függőséggel küzdők száma. Nem arról van szó, hogy ezek az emberek olykor bevesznek valamit, hanem napi rendszerességgel történő gyógyszerszedésről beszélünk, ami a terápiás mennyiség felső határának a tízszerese is lehet.
– Napjainkban már beszélhetünk internet- és mobiltelefon-, illetve pornófüggőségről is. Ezek pszichés, hormonális, fiziológiás folyamata hasonlít mondjuk az alkohol esetében látottakéhoz?
– Teljesen ugyanolyan a működési mechanizmus, csak nem szer-, hanem magatartás-addikcióról beszélünk. Ez mutatkozik meg a sorozatfüggőség esetében is.
– Gondolom, az igazi probléma akkor kezdődik, amikor e magatartás-függőség megzavarja a normális életvitelt, az ahhoz szükséges tevékenységek helyébe lép.
– Amikor az ember a munkahelyén bemegy a szobájába, ám munka helyett ledől egy-két órát hunyni, mert hajnali háromig sorozatokat nézett, akkor már szólnia kell a vészcsengőnek. Ám a folyamatos posztolás és megosztás is komoly veszélyeket rejt magában.
– Pedig ez is a mindennapjaink része: előfordul, hogy a köldökzsinór még el sincs vágva, de a kis koma fotója már kint van az interneten.
– Egy holland reklámfilm mutatta meg igazán, hogy mindez mennyire támadhatóvá teszi az embert. A pár perces sztori szereplője csak a nevét és a pontos születési dátumát árulta el, de négy profi hacker percek alatt feltérképezte az egész addigi életét a görögországi nyaralásától kezdve a legutóbbi pizzaevésig – mindezt a közösségi hálózatokon megosztott információk alapján. Nyitottá vált az életünk, megszűnik a magánélet szentsége, s mindez hihetetlen veszélyforrást jelent.
– Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy ön a család intézményét látja az egyik olyan eszköznek vagy keretrendszernek, amely, ha nem is százszázalékosan – hiszen előbb-utóbb kikerül ebből a belső szocializációs térből –, de még védelmet nyújthat a gyerek számára, ellenállóbbá teheti őt a negatív hatásokkal, így a függőségekkel szemben is.
– A család valóban ellenállóbbá teheti az embereket a külső hatásokkal szemben. Részben ad egy genetikai és egy környezeti mintát is. Előbbi a függőségek szempontjából nem jelent százszázalékos determinációt, viszont ötvenszázalékosan jelen van. Utóbbi esetében pedig arról a mintáról van szó, amelyet a gyerek otthon lát, amit átadunk neki. A gyerekünkben nagyon sokszor saját magunkat látjuk viszont, csak már egy másik, megváltozott világban. Tehát a család szerepe nagyon fontos, ahogy az is, hogy mi kerül a kicsi „puttonyába”. Csak az a kérdés – mivel egy komoly munkáról van szó –, hogy akarunk-e ezzel foglalkozni azon túl, hogy tisztába tesszük és megetetjük. Persze örül az ember, hogy a kilencéves Pistike már tíz ujjal tud írni a klaviatúrán, csak éppen nem tudja, hogy ki ő és éppen hol jár abban a szituációban.
– Kis túlzással persze, de közben meg nem tud két mondatot váltani a kilencéves Balázskával, mert nincsenek meg a készségei hozzá.
– Nem tud beszélni, és ezt látni a mai fiataloknál is. Az érintőképernyőn nagyon profik, de ez már face to face nem mondható el. A napokban a metrón érdekes dolgot figyeltem meg. Láttam egy csapatot, amelynek a tagjai furcsa dolgot műveltek: újságot olvastak. Egy másik korosztály tagjai pedig szintén furcsa módon, de beszélgettek egymással. Viszont a legnagyobb csoportot a „drótfülűek” alkották. Hihetetlen, hogy semmilyen kapcsolat és kommunikáció nincs az emberek között. Mi legalább a csajokat stíröltük.
– A kilencvenes években önkormányzati képviselő is volt. Most olyan népszerű, hogy akár ismét ráléphetne a politika útjára, nem?
– Ezt a pályát akkor megfutottam. Nem az én világom.
– Egyébként volt komoly megkeresése bármelyik politikai oldalról?
– Minden oldalról megkerestek, magas pozíciót felajánlva.
– Államtitkári, miniszteri szinten?
– Igen, de ahogy mondtam, ez nem az én világom. Ha valakivel problémám van, megmondom neki. Én ebben a pizsiben érzem jól magam, itt szeretek rohangálni a betegek között. Orvos vagyok, ezt szeretem csinálni.
Névjegy
- 57 éves.
- 2014-től a Honvédkórház sürgősségi osztályának a vezetője.
- Karrierjét műtősfiúként kezdte az egyik koraszülöttosztályon, majd közel két évtizedig mentőtisztként, azután orvosként dolgozott.
- Az országos toxikológiai ellátást már a Korányi Intézetből szervezte meg, majd 2013-ig a Péterfy Sándor Utcai Kórház-Rendelőintézet és Baleseti Központ klinikai osztályának a főorvosaként mentett életeket.
- Futással és kerékpározással kapcsolódik ki.
- Napi néhány órát alszik, főorvosi teendői mellett négy egyetemen tanít, immár tizenöt éve dolgozik orvosi toxikológus szakértőként is. Rendszeres és közkedvelt médiaszereplő.
- Dohányzik és imádja a mogyorós csokit.
- Elvált, egy 21 éves fiú édesapja.
