– Rendhagyónak mondható a pályakezdése, amennyiben már másodéves korában játszott, forgatott, amit a Színművészetin nem szoktak engedni.
– Osztályfőnökünk, Kerényi Imre másodévben az egész osztályunkat elvitte a Nemzeti Színházba, s mindannyian szerepeltünk az általa rendezett István, a király előadásban. Aztán engem Ádám Ottó, a Madách Színház igazgatója felkért Németh László Villámfénynél című művéből készült 1986-os tévéjátékába. A következő évben szerepet adott Csehov Cseresznyéskertjében, majd szintén a Madáchban, Puskás Tamás vizsgaelőadásában, Szomory Dezső darabjában, a Takáts Alice-ban játszhattam. Deák Krisztina velem forgatta Csinszka-filmjét, utána jött Makk Károly Az utolsó kézirat című alkotása, Esztergályos Károly Édes Annája, Mihályfy Sándor Margarétás dal című filmje. És mindeközben megszületett az első gyermekem.
– Nem mondom, sűrű esztendők voltak! És majd mindez főiskolásként, diploma előtt. A Madách Színházban aratott sikerei ellenére végzősként mégis Kaposvárra szerződött. Miért?
– Sokfélét szerettem volna játszani, kipróbálni magam, hiszen még én sem tudtam, hogyan állom meg a helyem színpadon, és attól tartottam, a Madáchban egyféle szerepkörben számítanak rám.
– A döntése, hogy Kaposvárra szerződött, nem tűnik rossznak. A Csiky Gergely Színház csapata akkoriban az ország egyik legjobb, leghaladóbb együttesének számított.
– Nagyon összeszokott társulat volt, ahol félszavakból, tekintetekből értették egymást. Kicsit mindig kívülállónak éreztem magam, mert azt az utat, amely alatt ők összekovácsolódtak, én nem jártam végig velük. És bármennyire is felnéztem rájuk s tiszteltem őket, tudtam, hogy ez nem az én csapatom. Nekem is meg kellett találnom a sajátomat, amelyben teljes értékű, felnőtt tag lehetek. Én csak valamilyen összekapaszkodásból tudok színházat csinálni, és máshol találtam meg ezt.
– Talán a filmezésben? A Csinszka címszerepe akkori leghangosabb sikere volt. Pályakezdőként nyilván inkább a külseje, mint a rutinja miatt osztotta önre Deák Krisztina rendező.
– Nyilván fontos volt, hogy karakterében hasonló alkat voltam, de el kellett játszanom egy életutat 16 évestől 40 esztendős koráig. Fel kellett építenem egy figurát, egy szerepet, ami persze nem volt teljesen tudatos munka húszévesen.
– De a filmszínészet azért igényel tudatosságot, ha másért nem, mert nem időrendben forgatják a jeleneteket, mégis úgy kell alakítani, hogy a végeredmény a színházihoz hasonló ívet fusson be. Honnan volt meg ehhez a technikája?
– Nem elhanyagolható az ösztön sem. Pályakezdőként az embernek nem kell másra koncentrálnia. Csak a munka, csak a szerep. 24 órában együtt élni vele. Nem szívesen nézem magam vissza, de nemrégiben belenéztem a Csinszkába. Volt olyan pillanat, amelyen meglepődtem: honnan tudtam ezt úgy megcsinálni akkoriban? Nyilván a már emlegetett ösztön és persze a rendező, Deák Krisztina instrukciói miatt. Később az ember egyre tudatosabb lesz, rutinosabb, kialakulnak az eszközei, amelyekre mindig támaszkodhat, ha nincs idő bejárni az utat a szerepig. És aztán ezektől az eszközöktől próbálunk megszabadulni.
– A modorosságtól?
– Igen. Meg kell találni a szerepben a személyest. Ez rengeteg munkát igényel, azonban a színházi próbafolyamatok rövidsége miatt fizikailag képtelenség mindennek utánajárni. Pedig nagyon izgat, hogy ezt valamikor megvalósíthassam, hogy akkor mutassuk be az előadást, amikor azt érzem: tényleg utánajártam mindennek.
– Azért volt már ebben része. Az És Rómeó és Júliát 17 éve mutatták be férjével, Rudolf Péterrel, s azóta is játsszák.
– A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a nyilvános főpróba napjáig mindössze három jelenettel készültünk el. De azért eljátszottuk. Az előadás után a nézők elmondhatták a véleményüket a látottakról. Tanulságos volt. Életem legnagyobb színpadi sikere. Most kezdjük úgy érezni, hogy lassan kiöregszünk Rómeóból és Júliából.
– Akkor folytatják majd És Lőrinc barát és a dajka címmel…
– Szoktuk kérdezgetni ismerőseinket, nem vagyunk-e komikusak ennyi évesen. Ők azt mondják, érettebbek lettünk.
– Hosszú próbafolyamatokban lehetett része az egykori Művész Színházban is. Viszont a rengeteg munka nem hatotta meg a közönséget.
– Ez szerintem nem így volt. Inkább a szakma egy része nem nézte igazán jó szemmel ezt az új szerveződést. Taub János volt a színház főrendezője, az ő előadásaiban sok volt a formai elem, más színt hozott a magyar színjátszásba, én rengeteget tanultam tőle. Gondolkodásmódot. Együtt dolgozhattam Vlad Mogurral. Ő is a román színház expresszionistább világát hozta a társulatba. Ez engem nagyon érdekelt. Akkor értettem meg, hogy nekem személyesen mit is jelent a színház. Mi izgat benne. Egy szerep megformálása milyen összjátéka tud lenni különféle érzékeknek. Tudat alatt mindig is ilyen színházi világra vágytam, ebben rögtön otthon éreztem magam.
– Ezek szerint megtalálta azt a közösséget, amelyre Kaposvárott vágyott?
– Igen. Nagyon büszke vagyok, hogy a Művész Színház társulatától megkaptam a Kelemen László-díjat, amelyet mindössze egyszer osztottak ki, Gáspár Sándornak és nekem.
– Az említett kitüntetést, gondolom, azért nem adták át többet, mivel viharos körülmények közt, mindössze egy teljes és két csonka évad után megszűnt a színtársulat. Amit, 1993-ban, megalakulása pillanatától támadtak. Miért?
– Bár tudnám, de csak sejthetem. Talán Schwajda György színházépítő szándékai ütköztek ellenállásba. Ha egyszer megtudhatnánk, mi minden zajlott a háttérben, biztos érdekes dolgokra derülne fény. Akkor szembesültem azzal először, hogy a politika beleszól a színház életébe. Még a Művész Színház létrejöttekor is nagyon fiatal voltam és nagyon naiv. Rettenetesen fájt. És rengeteget rombolt bennem.
– Nem téríti el az átpolitizáltság a színházat alapvető feladatától?
– A színház folyamatosan az emberről beszél, vagy kellene, hogy beszéljen. Kik vagyunk, milyen döntéseket hozunk? Erkölcsi kérdésekkel, emberi sorsokkal foglalkozik. Szerintem az az egyetlen út, ha következetesen ezen járunk. Számomra az erkölcs mentén lehetséges politizálni, de ma már tudom, hogy ez a kettő nehezen összeegyeztethető kategória.
– Nálunk már az is politikai kiállásnak számít, ha valaki egy adott társulat tagja, lásd például a Nemzetit.
– Nem politikai okok miatt mentem a Nemzetibe, hanem mert bizonyos szerepeket, bizonyos darabokat ott tudtam megtalálni, olyanokat, amelyekért színész lettem. És sok olyan színész miatt,
akik ugyanígy gondolják.
– Ha valaki Kossuth-díjat kap, az is megbélyegzett lesz, függően attól, melyik kormányzat alatt tüntették ki. Önt is megbélyegezték?
– Sok helyről kaptam gratulációt, olyanoktól is, akik politizálnak, ráadásul nem a mostani kormány hívei. Úgy gondolom, talán számít, amit eddig csináltam.
– Támadás nem érte?
– Körmönfontan igen.
– Nyomasztja?
– Nem! Szerencsére annyi szeretetet kaptam, hogy zárójelbe tudtam tenni a sanda támadásokat. Nem mondom, volt egy-két igazán abszurd és aljas változata az internetes sunyiságnak, de már béke van bennem. Engem semmi más nem érdekel, mint a munkám és a családom. A színpadon kívül nem izgat a reflektorfény. Ha dolgozhatok, annak minden pillanatát élvezem. Ami nyomaszt, az a világ, ami körülvesz és ahova tart. Van benne valami ijesztő. Néha úgy kiszállnék belőle… Szerencsére színház mindig lesz. Egy pincében is lehet csinálni, vagy egy kis szobában. A férjem is színész, a gyerekek között is akad. Ha minden kötél szakad, lesz egy családi társulatunk.
– Rengeteg színházi szerepe mellett megszámlálhatatlanul sok filmes, tévés alakításban gazdag a pályája, mégsem lett önből sztár.
– Sosem izgatott a sztárság, de voltam az. Rengeteget forgott a nevem, egyik feladat szülte a másikat, ám ehhez nekem nem kellett semmi pluszt tennem. Megjelennem ilyen-olyan fogadásokon, vagy részt venni a kereskedelmi csatornák nem színészi feladatokat jelentő műsoraiban. A színházban a próba kötött le, otthon a három gyerek. Szemérmes ember vagyok. Ha civilben kellene színpadon beszélnem, egy hétig gyakorolhatnám az egy mondatomat, mégis bakiznék.
– Gyakori a szemérmes színész?
– Azt hiszem, igen. Nem a színpadon, az életben.
– A színpadon aktív? Hagyják a rendezők?
– A színész rengeteget tud hozzáadni egy erős elképzeléshez is. Például Taub Jánosnak nagyon pontos elképzelése volt mindig, ő fejben teljesen megalkotta már a próbák megkezdése előtt az előadást, mégis hagyta, hogy a színész kipróbáljon mindent, ami csak az eszébe jut, engedte, hogy mindenféle utakat bejárjunk a szerepig. Türelmesen kivárta, ameddig eljutottunk odáig, amit ő előre látott.
– Mindhárom gyermeke művész. Örökölhető a tehetség?
– Nem tudom, mert a szakmánknak rengeteg a tanulható része. Az érzékenység lehet örökölhető.
– Tanítják otthon a gyerekeket?
– Nem. Ha tanácsot kérnek, akkor elmondjuk a véleményünket.
– Ön mondta, hogy vannak a szakmának tanulható részei. Nem árulják el a trükköket?
– Azt így nem lehet. Hogy ki mennyire elkötelezett, azt nem lehet tanítani.
– És elkötelezett a három gyerek?
– Úgy látom, hogy hozzánk hasonlóan elszántak és megszállottak.
– A megszállott és elkötelezett művészeknek is kell a kikapcsolódás. Talán ezért vettek házat az Őrségben?
– A kilencvenes évek végén mentünk le először nyaralni, gyerekekkel, kutyával, hörcsöggel. Olyan helyet kerestünk, ahol befogadnak egy ilyen családot. Szerencsénk volt. Ráadásul az első pillanatban beleszerettünk a környékbe. Feltört bennem az érzés, hogy ebben a békében és csendben is tudnék létezni. Ebben is. Ugyanakkor a nagyvárosban is, ahol minden pillanatban leköt valami.
– Falun igazi sztár?
– Nem! Azt hiszem, akkor fogadtak be, amikor egy egész nyarat ott töltöttem. Ameddig Péter forgatott, addig én reggel kilenctől este nyolcig megpróbáltam egy gazos mezőből fűnyíróval kertet csinálni. Akkor megálltak a kerítésnél, néztek, majd azt mondták: ez igen.
– Tudták, hogy kicsoda ön?
–A faluban persze, hogy tudták. De sokszor csak „a Rudolf Péter felesége” vagyok.
– Ez nem nyomasztotta?
– Sőt! Büszkén nézem a háttérből, ha megállítják a férjemet az utcán, és szeretettel üdvözlik. A hétköznapi életben szeretek hétköznapian élni. A faluban egy vagyok a többiek közül.
NÉVJEGY
1988-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 1986–88 között a Madách Színházban játszott, 1988–90-ben a kaposvári Csiky Gergely Színház, 1990–93 között a Radnóti Színház, 1993–96-ban a Művész Színház, 1997-től a Kelemen László Színkör, 2000–02 között az Új Színház, 2003-tól a Veszprémi Petőfi Színház társulatának a tagja volt, 2013-tól a Nemzeti Színház művésze.
Három gyermek édesanyja. Flóra 1987-ben Quintus Konrádtól, Olivér (1991) és Szonja (1994) mostani férjétől, Rudolf Pétertől született.
Jászai- és Prima díjas, érdemes és kiváló művész, az idén Kossuth-díjjal tüntették ki.
A nemzeti szÍnpadán. rengeteg szeretetet kapott
