Pusztai Linda

Cappuccino
Súlyos balesetek, halálos betegségek, lét és nemlét határára sodródott gyerekek, tömegkatasztrófák – mind olyan szituáció, amelynek a közeléből az átlagember hanyatt-homlok menekülne. Mi vesz rá arra egy fiatal nőt, hogy nap mint nap önként vesse magát ilyen helyzetek közepébe, hol a levegőből, hol a szárazföldről, és még szeresse is ezt a munkát?

– Mikor jutott először eszébe, hogy mentőorvos lesz?

– Az általános iskolában, mert nagyon jó biológiatanárom volt, aki megszerettette velem a tárgyat. Már akkor eldöntöttem: belőlem orvos lesz. Valószínűleg az is segített, hogy a szüleim szintén az egészségügyben dolgoznak. Édesapám mentős, édesanyám egy háziorvos asszisztense. De nem volt rajtam semmilyen családi nyomás, eldöntöttem: orvos akarok lenni. Elfogadták és támogatták.

– A mentőknél édesapja példája nyomán kötött ki?

– Biztosan benne volt a példája. Már amikor felvettek az egyetemre, tudtam, hogy mentőzni akarok. Minden tárgyból azok a részek érdekeltek igazán, amelyek a mentéshez kapcsolódtak. Alig vártam, hogy ötödéves legyek, s jöhessek a mentőtiszti tanfolyamra. Korábban nem kerülhettem kocsira, mert nem létezett az a kategória, hogy női mentőápoló. Amikor végre sikerült letennem a vizsgámat, s mentőtiszt III. lettem, akkor úgy éreztem: végre célegyenesben vagyok. Most visszagondolva az akkori tudásommal és tapasztalatommal eléggé merész dolog volt belevágni, de a Jóisten vigyáz az ifjú mentőtisztekre, meg a betegeikre is, nem futottam bele olyan nagyon nagy bajba, amelyet ne tudtam volna megoldani.

– Hol kezdte el a pályát?

– Úgy kezdődött a mentőzésem, hogy miután sikeresen levizsgáztam, felhívott a főorvos úr, hogy Mezőkovácsházán kellene jelentkeznem szolgálatra. Ez a szomszédos megyében, Békésben van, és igazából semmit sem tudtam róla. Azt sem, hogy tömegközlekedéssel nem lehet oda eljutni Szegedről műszakkezdésre. Amikor ez kiderült, hazamentem a nagyapámhoz, megkérdeztem tőle, emlékszik-e arra, mit ígért nekem arra az esetre, ha lediplomázom. Merthogy a megígért autó most kellene, különben nem jutok ki az első munkahelyemre. Így lett meg az első kocsim. Dolgoztam egy jó fél évet Makón, utána kerültem be Szegedre. Három éve pedig a nagy álmom szintén teljesült, és felvettek a légimentőkhöz is.

– Emellett sürgősségi osztályon is dolgozik. Melyik munkát szereti jobban?

– A mentést. Itt olyan élethelyzetekbe csöppenünk bele, amelyeket a kórházban sose látunk, csak hall róluk az ember. Hogy miként jussunk a helyszínre, vagy akár ki onnan, hogyan kommunikáljunk egészen elképesztő szituációkban, mert a munkánk sikerének legalább a fele a jó kommunikáción múlik. Valószínűleg egy jó nagy adag kalandvágy is szükséges ahhoz, hogy szeresse ezt az ember. Az motivál benne, hogy az esetek túlnyomó részében valóban segíteni megyünk, és az én döntésem, tevékenységem eredményeként mentjük meg egy ember életét vagy javul az állapota. 

Szeretem azt is, amit sokan hátránynak éreznek, hogy ez egy félkatonai szervezet szabályokkal, eljárásrendekkel. Sőt azt is megtanultam kezelni, hogy sokkal több férfi dolgozik itt, és ami a szívükön, az a szájukon.

– A légimentés mennyiben más, mint a földi?

– Egyrészt nagyon menő dolog helikopterrel érkezni, de ennek az igazi előnye csak a gyorsaságban van. A helikopterben kisebb a hely, mint a modern mentőautóban, kevesebb felszerelést tud szállítani. Minden szükséges dolog rajta van, csak kevesebb van belőlük, mint egy rohamkocsin. Az igazi szépsége az, hogy mindig olyan helyzetekhez küldenek minket, ahol nagyon sürgős a segítség. Ez egy nagyon jó társaság, itt mindenkinek szenvedélye a munkája. Külön oktatásokat szerveznek nekünk, évente vizsgáznunk kell, hogy dolgozhassunk. A legsúlyosabb esetek megérdemlik a legfelkészültebb mentőegységet.

– Hogy viseli, ha nem sikerül megmenteni a beteget?

– Az ember tisztában van azzal, hogy nem lehet mindenkit megmenteni, de megszokni nem lehet ezt. Ha elveszítünk egy beteget, utána végigbeszéljük a kollégákkal, mi történt, mi rágja a lelkünket. Ezt a légimentőknél vezették be, de itt, a mentőállomáson is csináljuk. Ha pedig kétségem van, hogy valamit csinálhattunk volna jobban, megbeszélem olyan kollégával is, akire felnézek. Amit igazán nehezen viselek, s láthatóan a többiek is, az a gyerekek vagy fiatal felnőttek halála. Ezt feldolgozni nagyon nehéz. A hozzátartozók fájdalmát látni is szívbe markoló. Sokszor nyelem a könnyeimet, mert hát a helyszínen nem sírhatok. Abból merítek erőt, hogy mindenkit nem tudunk megmenteni, de azokért érdemes csinálni, akiknek megmentjük az életét. Szerencsére ők vannak többen.

– Milyen a környezet hozzáállása a mentősökhöz? Rendszeresen olvasni híreket támadásokról, akadályoztatásokról.

– Nekem szerencsére jó tapasztalataim vannak. Tisztelettel viselkednek velünk. Ha jól kommunikálunk, nagyon segítőkészek velünk az emberek. Amitől időnként félni szoktam, az a közlekedés. Amikor balesetet szenved egy mentőautó, az nem akkora szenzáció, pedig azok igazán veszélyes, sajnos sokszor életveszélyes helyzetek. Azt látom, hogy az autósok egy részének nincs meg az a rutinja, hogy elengedje a mentőt, és rosszul reagál, megijed, amikor észreveszi a szirénázva közeledő kocsit, s könnyen balesetveszélyes helyzetet idéz elő.

– A mentőorvosok munkájának egyik hátrányaként szokták említeni, hogy csak a kórház kapujáig övék a beteg. Nem kíváncsi, hogyan alakul a sorsa annak, akit megmentett?

– Dehogyisnem. Az ambíciómat kielégíti ugyan, hogy kimentettem valakit egy fenyegető helyzetből, de persze kíváncsi vagyok, mi történik utána vele. Szerencsére a szegedi sürgősségi osztályon is dolgozom, és a legtöbb esetet ide szállítjuk be, úgyhogy könnyen utána tudok érdeklődni, miként alakul a sorsuk. A legutóbb volt egy sikeres újraélesztésünk, és feljártam az ITO-ra megnézni, hogyan gyógyul a beteg.

– Főállásban mentős, félállásban légimentős és sürgősségi orvos. Mivel tölti a kevéske szabadidejét?

– A párommal időnként elszökünk egy hosszú hétvégére. Igyekszem mozogni. Hetente háromszor próbálok edzeni, mert egyrészt kell az erőnlét, másrészt nagyon jól kikapcsol a mozgás. 

 

névjegy 

 
Oxiológiai és sürgősségi orvostani szakorvos.

 
Mentőorvos a szegedi mentőállomáson és a szentesi légibázison.

 
Szakorvos a Szegedi Egyetem sürgősségi betegellátó osztályán.