Baán László

Cappuccino
Évek óta folyik a nemzeti kulturális vagyon gyarapítása, világhírű remekművek kerültek magyar tulajdonba. A rengeteg szálon folyó munka felelőse elmondta, milyen szempontok alapján választják ki a műtárgyakat, és mi a jelentősége ennek az értékmentésnek. Kulturális menedzsment a legmagasabb szinten.

– Mire gondolt, amikor kicsomagolták a Renoirt itt, Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban?

– Számomra ez már egy nagyszerű újratalálkozás volt. Legelőször Maastrichtban láttam élőben ezt a Renoir-remekművet, ott rendezik meg minden tavasszal a világ legjelentősebb műkereskedelmi vásárát. Évek óta járok oda, így tudom, nagyon ritka manapság az ilyen „nagyvad”, ha használhatunk ilyen szót egy kiemelkedő értékű műalkotásra. Komoly anyag gyűlik itt össze mindig, de igazi fő művekkel egyre ritkábban találkozhatunk, azok többsége ma már múzeumi gyűjteményekben van. Ezért is fogott el különleges izgalom, amikor az első teljes anyagot megkaptam az alkotásról, amelyből az is kiderült, hogy a kép kiállítástörténetében ott szerepel egy több mint száz évvel ezelőtti budapesti tárlat is. Amikor Renoir Fekvő női aktja 1907-ben, a Nemzeti Szalon kiállítására a magyar fővárosba jött, akkor nem sikerült megvásárolni. Rögtön éreztem, hogy igen, ezt meg kellene szereznie Magyarországnak. A festményről minden információt elküldtünk a miniszterelnök úrnak, azzal a reménnyel, hogy hátha most lesz rá lehetőség: és mint azóta ez már köztudott, pozitív volt a kormány döntése. Több mint egy évtizede járok Maastrichtba, ami sok-sok tanulsággal járt, de hosszú ideig esélye sem volt annak, hogy ott jelentősebb értékű műtárgyat vásároljunk. Múzeumunk a maga erejéből eddig többnyire csak néhány tíz millió forintot tudott évente összegyűjteni szerzeményezésre. Most pedig ott tartunk – az év elején bemutatott Van Dyck-festménnyel együtt, amelyet szintén a kormány segítségével vettünk meg –, hogy a Szépművészeti Múzeum s ezzel hazánk száz esztendő után komoly vásárlóként visszakerült a nemzetközi műtárgypiacra.

 – Önnek komoly befolyása van a miniszterelnökre.

– Téved, aki azt gondolja, hogy a kormányfőre bárkinek komoly befolyása van. Tapasztalataim szerint ő rendkívül autonóm, ugyanakkor nagy nyitottsággal tekint a világra, és sok információs forrásból dolgozik. Nagyon megtisztelő, ha bizonyos kérdésekben figyel a véleményemre, mint ahogy sok más emberére is, de azt jó, ha mindenki tudja, hogy a döntést ő hozza. Pont azért tudott ilyen teljesítményt elérni az elmúlt három évtizedben, mert egy különleges, egyedi rendszerben, átfogóan és innovatívan gondolkodik a világról, ez alapján határoz és cselekszik. Én nem tudok többet vagy jobbat tenni, mint az egyes ügyekben a legjobb tudásom szerint elé tárni a tényeket…

– A Renoir úgy akadt horogra, hogy jelezték különböző műkereskedéseknél, hogy van egy fizetőképes vételi szándék, és ha valami érdekes a látókörükbe kerül, akkor szóljanak?

– Lényegében így történt. Itt feltétlenül meg kell említeni a Magyar Nemzeti Bank nemrégiben lezárult Értéktár programját. Magyarországon az állami műtárgygyarapítás nagyon szűkös forrásokból zajlott az utóbbi évtizedekben. Azt, hogy kilépjünk a nemzetközi piacra, először ez a projekt tette lehetővé, amely néhány évvel ezelőtt egy rendkívüli nagyságrendű, sokmilliárdos keretet képzett arra, hogy ha akár a hazai, akár a nemzetközi piacon felbukkannak a nemzeti közgyűjteményeink számára fontos műtárgyak, akkor legyen lehetőség a megvásárlásukra. Ez a nagy sikerű program sok évtized óta először tett lehetővé egy nagy léptékű állami műkincsgyarapítást, egyben olyan hitelességet szerzett nekünk számos nemzetközi rangú műkereskedelmi galériánál, amelynek közvetett folyománya a mostani Renoir-vásárlás is. De visszatérve a múzeumok mindennapi életéhez: nemcsak a szerzeményezés, hanem a már közgyűjteményekben lévő remekművek egy-egy kiállítás erejéig történő kölcsönzése sem egyszerű feladat. A világon sok tízezer múzeum van, ezek közül több ezer próbál folyamatosan izgalmas tárlatokat rendezni. Közöttük állandó a verseny a nagy nevekért, a nagy művekért, s csak a töredékük képes folyamatosan nemzetközi szinten is vonzó kiállításokat megvalósítani. A Szépművészeti most már több mint egy évtizede a múzeumoknak ebbe a szűk körébe tartozik: ennek az igazi nyertese a hazai közönség, de nagyon sokan látogatják a tárlatainkat a határon túlról is.

– Most mit szeretne megvenni?

– Konkrét mű nincs a tervek közt, vagy legalábbis korai lenne erről beszélni, de nyitott szemmel járunk a világban. Bízhatunk a kormány elkötelezettségében, hogy a kiemelkedő értékű Van Dyck- és Renoir-vásárlás nem kivételesen ritka alkalom volt, hanem valóban egy folyamat kezdődött el. Visszatérhetünk ahhoz a hagyományhoz, amely megszakadt 1914-ben, a világháború kitörése, majd Trianon katasztrofális következményei miatt. Sőt, azt mondom, hogy nemcsak a kormányban bízom, hanem az erősödő magyar polgárságban is. Tehetős polgáraink a gyűjteményeikből annak idején sok kiemelkedő értékű műtárgyat ajándékoztak a Szépművészeti Múzeumnak. Őszintén remélem, hogy úgy a gyűjtés, mint az adományozás szokása és szenvedélye is visszatér a most újraerősödő magyar polgárság körében. Mert ebből a két forrásból, az állami mecenatúrából és a magánadományokból alakult ki az intézmény gyűjteménye, amely ma európai mércével is kiemelkedőnek számít. 

– Szépművészeti, Nemzeti Galéria, Seuso-kincsek, Liget projekt, Renoir… Ön egy Excel-táblázatot pörget a fejében, vagy ezernyi fájlt mappákba rendezve, hogy ennyi mindent lelkiismeretesen tudjon csinálni?

– A munkám egy hihetetlenül izgalmas és egyénileg rendkívül inspiráló történet, amelyben egyszerre vannak jelen a napi teendők – mondjuk most éppen a kiállítás létrehozása a Renoir-festményünknek – és az évekig tartó stratégiai ügyek, mint például a Seuso-kincsek hazahozatala volt. A Liget projekt is immár hét esztendeje zajlik, nem kevés fordulattal és konfliktussal, de úgy, hogy közben mindazok, akik dolgoznak a megvalósulásáért, tudják: ez egy olyan cél, amelyért érdemes vállalni ezeket a nehézségeket, ugyanis a vége egy mindenki által szeretett, nagyszerű eredmény lesz. Ez a konfliktusos megvalósulás korántsem egyedülálló eset idehaza. Például a Lánchíd vagy az Országház felépítésének a története is elképesztő vitákkal és megtorpedózási kísérletek sokaságával volt terhes, s lám, velük kapcsolatban ma már senkiben egy szemernyi ellenérzés sincsen, sőt: nemzeti büszkeségünk elvitathatatlan részei. A Liget projekt Európa jelenleg legnagyobb kulturális tartalmú városfejlesztési programja, vagyis Magyarország ennek megvalósításával olyasmit tesz majd le az asztalra, amit senki sem várna egy ilyen kis országtól; s különösképpen meglepő lesz ez mindazok számára, akik a nyugati sajtó egy része által gyártott kommunikációs kontextusban értelmezik hazánkat. 

– Nemrég az Opera rekonstrukciójának a miniszteri biztosává is kinevezték. Azt miért vállalta el?

– Őszintén mondhatom, nem kerestem ezt a feladatot, de talán nem tévedek, ha egyfajta elismerést látok ebben a megbízásban a Városliget Zrt.-ben dolgozó kollégákkal együtt. Az Operaháznak az eddigi célkitűzésekhez képest változott a beruházási programja. Eredetileg egy szűkebb körű felújítás volt napirenden, de a kormány úgy döntött, hogy szeretne egy komplexebb műemléki rekonstrukciót, s ennek a feladatnak a koordinálását egy a kulturális fejlesztési területen már széles körű tapasztalatot szerzett szervezetre kívánta bízni, ezért választotta a Liget projektet megvalósító Városliget Zrt.-t. Kiválóan működünk együtt az Operával, Ókovács Szilveszter főigazgató úrral, aki látja, hogy ebben a munkában számára is jó partnerek vagyunk. 

– Azt mondta egy építészkritikus, aki szívesen szétcincál épületeket a bírálataival, hogy nem hajlandó különálló épületekként tekinteni a Liget program elemeire, mert ez a projekt egységében olyan lépték és minőség, amely jó esetben egyszer ha előfordul egy ország százéves életciklusában.

– Ez nagyon megtisztelő vélemény, és sok energiát ad azoknak, akik dolgoznak a projekten. Szokták mondani, hogy egy épület értékét az egy négyzetméterére eső gondolat adja meg, de igaz ez a nagyobb léptékű fejlesztésekre is – a Városliget megújítása ebből a szemszögből nézve is kiemelkedő minőséget hoz létre az országnak, s igazi örömet nyújt majd a park valamennyi látogatójának. 

 

NÉVJEGY

58 éves, elvált, három gyermek édesapja.

Eredeti szakmája: közgazdász.

1990-től képviselő, majd kulturális biztos a Fővárosi Önkormányzatban. 

1998-tól helyettes államtitkárként, majd közigazgatási államtitkárként dolgozott a kulturális tárcánál.

2004-től a Szépművészeti Múzeum, majd az azzal újraegyesülő Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója. 

E mellett 2012 óta a  Liget Budapest Projekt megvalósításáért is felel, kormány-, illetve miniszteri biztosként. A spanyol Katolikus Izabella Rend és a francia Becsületrend kitüntetettje.

KEDVENCEK

Hobbi: olvasás, természetjárás

Könyv: Hermann Hesse: Sziddhárta