Mahler sem? Még Mahler sem. Az aláírás percei ezért lettek a zenetörténet pikáns részei. Amikor a kinevezési okmányt Ferenc József elé rakták, megkérdezte: „Kérem, ez a Mahler nem zsidó?” „Már nem, felség. Kikeresztelkedett.” „Kár. Zsidóként jobban tetszett” – mondta, és aláírta az okmányt. Azt aligha tudta a császár, mivel indokolta lépését barátainak Mahler, aki harminchét évesen lett a Monarchia első számú muzsikusa. A kritikus, Ferdinand Pröhle csaknem hanyatt esett, amikor Mahler elárulta, miért ment el a szertartásra a Szent Mihály-templomba: „Fordult a köpönyeg.”
Attól fogva, hogy kinevezték, Mahler furcsaságairól történetek sorjáztak Bécs-szerte. Sétálva beszélgetett a barátaival, majd úgy ugrott fel egy közeledő villamosra, hogy nem fejezte be elkezdett mondatát. Feleségével nyilatkozatot íratott alá, mely szerint „joga van a következetlenségre”. Amit az előző nap mondott, az nem okvetlenül érvényes a következő napon is.
Milyen napok voltak azok?
Hétkor kelt. Rögtön a dolgozóasztalához ült, reggelijét ott fogyasztotta el. Háromnegyed nyolc körül indult az operába. Főigazgatóként egy óráig dolgozott. Az irodából akkor telefonáltak haza, hogy elindult. Negyedóra múlva csengőszó jelzett a szakácsnőnek, hogy kezdheti tálalni a levest. Mahler, miután fölért a negyedikre, végigment a szobákon, sorra becsapta az összes ajtót, kezet mosott a fürdőszobában, majd berobogott az ebédlőbe, ahol a felesége várta.
Ebéd után szieszta, majd Almának – akár várandós volt, akár nem – követnie kellett őt gyalogsétáján a Belvedere parkba, vagy egy körre a Ringen. Az asszony néha ellenszegült, de kevés sikerrel. Ötkor tea otthon, majd vissza az operába. Ha épp nem vezényelt, mindig meghallgatott egy részt az előadásból.
Alma esténként érte ment. Ha Mahler még nem végzett a munkájával, az igazgatói páholyba küldte. Bizonyos előadások végét soha nem látta az asszony, mert Mahler bármikor üzenhetett, hogy indulnak. Mindig gyalog mentek haza. Otthon megvacsoráztak, utána Mahler időnként megkérte a feleségét, hogy olvasson fel neki.
Zsarnok? Az. De lehet-e a bécsi operát más módon irányítani? Vezényel, betanít, hepciás énekesnőket csitít, szerződéseket intéz, és nyáron sem pihen. Maierniggben és Alt-Schluderbachban „komponálókunyhót” épít, azok csendjében alkotja meg szimfóniáit. Megkísérti a kilencedik átka, mint ahogy Beethovent, Schubertet, Brucknert és Dvořákot is: a tizedik egyiknek sem sikerült.
Miután meghal a kislánya, rosszra fordul körülötte minden. Másra vágyó felesége megcsalja az építész Gropiusszal (majd Gropiust csalja meg a festő Kokoschkával). Mahler hajszolt iramban vezeti az operát, és ilyen a tempó akkor is, ha vezényel. Retteg. Mi lesz, ha a fizikuma alkalmatlanná teszi az alkotásra, s gyönge szíve ellenére járja a hegyeket? Bár nem sokra tartja, fölkeresi Freudot: segítsen rajta. Négy órát beszélgetnek, semmi haszna nincs, Freudnál viszont pardon nincs – csinos számlát küld Mahler után.
1907-ben a szíve már veszélyezteti életét, mégis szerződést köt a New York-i Metropolitan Operával. Utolsó hazatéréséről fényképet készít valaki: Mahler arcán már matat a végzet. Ötvenévesen hal meg, Bécsben. Halála órájában Alma állítólag szerelmes levelet fogalmaz Gropiusnak…
