Egy esőerdő csendjében

Bel Canto

Nem jártam be a világot, de az a néhány hely márkás volt. Mint a sziget: Brit Columbia. Hossza 420 kilométer, Kanada nyugati partjától hajó vitt oda. Az út is gyönyörűség, a ráadás pláne. Kószálhattam az esőerdőben, ahol 1987-ben Faludy György két hónapig lakott egy tökéletesen felszerelt „kunyhóban”. Ahogy írja: „Olykor apró ismeretlen teremtések óvatos mozgását hallom az éjszakában, ahogy élelemszerző körútra indulnak. Aztán újra csend, sűrű csend, mintha a mindenséget is csendből gyúrták volna össze”.

Próbáltam abban a csendben elképzelni a költőt. Sorolja, hogy délután verset írt, este olvasott, jegyzeteket készített. Könyv lett a jegyzetekből, magyar kiadása itt fekszik az asztalomon, címe: Jegyzetek az esőerdőből. Ez a példány megfordult Faludy kezében, s ez meg a dedikáció hitelesíti mindazt, amit elmondott arról a két hónapról. Így tett közös ismerősünkké néhány írót, akiket talán egy időben olvastunk, pedig térben egy hatalmas óceán, korban pedig több évtized választott el egymástól. De ez mit se számított, íróik összekötöttek minket. 

Némelyik akkora élményt jelentett, hogy később próbáltam megosztani tanult barátaimmal, de legtöbbjét olvasatlanul kaptam vissza. Számukra ismeretlen volt az ajánlott szerző: Karen Blixen, Johannes Bobrowski vagy Szasa Szokolov, és tapasztalatom szerint az olvasók nagy része nem macsétával vág utat a könyvek sűrűjében. Ami nem a népszerűségi listák sínpárján zakatol végig, azt gyanakodva veszik kézbe, és inkább kivárnak.   

Efféle gyanakvás övezte Johannes Bobrowski regényét, a Levin malmát, pedig a múlt század hatvanas éveiben egyszerre volt irodalmi és politikai szenzáció. A két Németországban egy nap jelent meg, Böll és Grass ölelgették a költőt, mert Bobrowski az volt. Gyönyörű mondatait olyan élvezettel kéne olvasni, ahogy az ember selyemcukrot szopogat. Faludy nyilván így olvasta. Jut eszembe: árulnak még egyáltalán selyemcukrot? S még egy kérdés: ronda dolog barátokra rátukmálni az ízlésemet? Remélem, bocsánatos.

Szasa Szokolov remeke, a Bolondok iskolája mondatja velem ezt. Ha nem olvasták, fogjanak neki. A Napkút kiadó Horvát utcai raktárában talán van még néhány példány – próbálják megszerezni, érdemes. A regénynek a narcisztikus Nabokov is tapsolt. Faludynak a kunyhó könyvtárában akadt a kezébe, és olyan elragadtatva írt róla, hogy én is elragadtatva olvastam itthon.

Az esőerdőt nehéz volt elhagyni. Az ottani magyarok hívtak, maradjak kinn, de ráztam a fejem, nekem nincs helyem ott, s utóbb a költő könyvéből tudtam meg, miért nincs. Rehatsek Eduard élete példázza. 

Újvidéken született, Pesten lett mérnök. Tanulmányai végén kivándorolt Amerikába, de 1847-ben, 27 évesen Bombayben kötött ki, ahol a Nilson College tanára lett. Faludy szerint a magyar mellett kitűnően értett, írt és olvasott angolul, arabul, franciául, guzsarátiul, horvátul, latinul, németül és perzsául, ám egyetlen – külföldön – méltatott érdeme csak az, hogy lefordította angolra a perzsa Szádi költői művét. A Gulisztán (Rózsáskert) a Közel-Kelet szeretett könyve. Rehatsek fordítása a legjobb, állítja Faludy, a legutóbbi magyar Gulisztán mégis németből készült, régies konzervnyelven. Rehatsek nevét a kiadó nem említi. Pedig érdemes lett volna rá. Mielőtt 72 évesen meghalt, 33 ezer rúpiát hagyományozott szegény indiai fiúk taníttatására. Tanári fizetéséből aszkéta életmóddal spórolta össze a hatalmas pénzt. A hála? Az első európai volt, akit az indiaiak hindu szertartás szerint égettek el.