– Egyre égetőbb probléma a magyar gazdaságban a generációváltás kérdése. Az elkövetkező években cégek százai maradhatnak örökös nélkül, vagy olyan utód kerülhet az élükre, aki nem ért az adott iparághoz, miközben ezek a vállalatok jelentősen hozzájárulnak a gazdaság teljesítményéhez. Hol van a gond gyökere, és mi lehet rá a megoldás?
– Míg a 80-as években Magyarországon kiengedték a vállalkozószellemet a palackból – vagyis a politika ösztönözte a magánvállalkozások elterjedését –, a 90-es évek gazdaságpolitikája inkább visszatuszkolta. Ha 2010 előtt is olyan gazdaságpolitikát folytattak volna elődeink, amely a magyarok érdekeit képviseli, akkor ezeknél a vállalkozásoknál, amelyek most generációváltás előtt állnak, nem ilyen nagy intenzitással jelentkezne ez a probléma. Miről is van szó? Ha a 80-as években kisarjadó, a hiánygazdaság réspiacaira fókuszáló társaságokra nem eresztjük rá teljes gőzzel – az erőltetett világpiaci nyitással, a kereskedelmi liberalizációval, a világpiaci árakhoz való hirtelen alkalmazkodással – az egyébként patrióta módon támogatott nemzetközi konkurenciát, nem itt tartanánk. Akkor az elsietett piacnyitás és a túlságosan szigorú csődtörvény hatására arányaiban ötször-nyolcszor annyi vállalkozás szűnt meg, mint Csehországban vagy Lengyelországban.
Nézzük meg például a kínaiak harminc esztendeje követett stratégiáját! Árazási politikájukat nem költség-, hanem piacszerzési alapon határozzák meg. Amennyiben nem védjük meg ezzel a stratégiával szemben a hazai réspiacokra termelő és szolgáltató vállalkozásainkat, annak nemcsak az lesz a következménye, hogy nem tudnak tovább növekedni, hanem lesznek, amelyek megszűnnek, lesznek, amelyek összezsugorodnak, esetenként kényszervállalkozássá válnak. Ez történt a 90-es években. A három évtizede megalapított társaságok nem tudtak akkora céggé sarjadni, hogy például megjelenjenek a tőzsdén, és így a tulajdonosváltásuk, utódlásuk könnyebben megoldható legyen.
– De ha ez nem egy új keletű probléma, akkor miért csak most keressük rá a megoldást?
– A mainstream közgazdász-társadalom nyolc esztendeje ismerte fel azt, hogy a tőkének van színe, szaga, nemzetisége. Ez sokunk számára egyértelmű, amióta világ a világ. De másokban csak 2008-ban tudatosult, amikor a tőke hazamenekült oda, ahonnan jött. Válságos helyzetben itt hagyott bennünket. Márpedig nekünk olyan tőketulajdonosokra, vállalkozókra van szükségünk, akik otthonuknak érzik hazánkat, s értéknek tartják azt, hogy itt teremtenek munkahelyeket és ezt a térséget virágoztatják fel. Ebből egyenesen következik a nagy kérdés, hogy ha a vállalkozásaink eredeti tulajdonosai már nem vinnék tovább a feladataikat, akkor hogyan és kiknek adják át ezeket a cégeket. A kívánatos az lenne, hogy az utódok magyarok legyenek, vagy legalábbis olyan vállalkozók, akik hosszú távon gondolkodnak Magyarországban. Erről szól ez a történet. Volt egy sikeres hazai vállalkozásunk, amely a rendszerváltoztatás idején hatezer főnek adott munkát. Az amerikai tulajdonosa csinált belőle egy kevesebb mint kétezer embert foglalkoztató céget, és mielőtt eladta volna a maradékot pár éve, még a gyártósorok tervezésével és felállításával foglalkozó részlegét is megszüntette. Mert igaz, hogy jövedelmező volt, de „csak” százmillió dollár (harmincmilliárd forint) árbevételt termelt. Ez nonszensz.
Ezért az Innovációs és Technológiai Minisztérium jelenleg azon dolgozik, hogy létrehozzon egy olyan programot s olyan fórumokat, amelyekbe az ambiciózus fiatalabb vállalkozók – vagy adott esetben azok a magyar vállalkozások, amelyek már olyan struktúrában működnek, hogy a tulajdonlás és a menedzsment valamennyire elvált egymástól – be tudnak kapcsolódni, s át tudják venni azoknak a magyar vállalkozóknak a helyét, akik elfáradtak és átadnák a stafétabotot. Erre építünk most fel egy rendszert, mert azt látjuk, hogy a generációváltással a magyar hozzáadott érték veszélybe került. Márpedig úgy vagyunk képesek tartósan és fenntartható módon növelni a magyarok életminőségét, ha a hazai hozzáadott értéket legalább megőrizzük, de még inkább növelni tudjuk. A lehető legalacsonyabb szintre érdemes szorítanunk annak kockázatát, hogy ha ezek a generációváltás előtt álló vállalkozások kiesnek a piacról, a helyükre olyanok jöjjenek be, amelyek nem annyira elkötelezettek az előbb említett értékek mellett.
Nekünk van egy értékelköteleződésünk, egy értékelhatározásunk. Azt gondoljuk, hogy aki magyar, aki itt nőtt fel, itt van otthon, ismeri az itteni utcasarkokat, erdőket és virágokat, az egészen másképpen viszonyul a környezetéhez és a vállalkozásához, mint akinek ez csak egy egyszerű pénzügyi befektetés.
– Ez az elképzelés még csak körvonalazódik, most épül ki a rendszer. De miként működik majd a gyakorlatban? Hogyan kell elképzelni a fiatalok részéről?
– Először is meg kell nézni, melyek azok a vállalkozások, amelyek generációváltás előtt állnak. Ezeket azután csoportosítani szükséges a szerint, hogy mekkorák és milyen ágazatban működnek. Utána meg kell nézni azt, hogy ezekben az ágazatokban kik a potenciális vevőjelöltek, akiket meg szeretnénk célozni. A Fiatal Vállalkozók Országos Szövetsége (Fivosz) csinált egy fiatal vállalkozói programot. Az innen indult cégek túlélési rátája kilencven százalék fölötti, például ők is szóba jöhetnek. A második lehetőséget jelenthetik azok a magyar tulajdonban lévő közepes vagy nagy méretű vállalkozások, ahol megvan a menedzsmentkultúra, megvannak a szabályozott folyamatok, amelyek miatt ezek a társaságok hatékonyan működnek. Ha ők vásárolják meg ezeket a generációváltó vállalkozásokat, akkor szintén meg tudjuk őrizni a hazai hozzáadott értéket. Sőt, ők még tovább is tudják gyarapítani azokat, mert a méretgazdaságosság folytán ezek a nagy cégek még hatékonyabbak lesznek azzal, hogy egy kisebb generációváltó vállalkozást magukba olvasztanak. A harmadik lehetőséget pedig azok a mostani harmincasok-negyvenesek-ötvenesek jelentik, akik látnak fantáziát abban, hogy befektessenek a hatvan-hetven-nyolcvan évesek vállalkozásaiba. Akik új életet akarnak kezdeni, ezt a vállalkozószellemet pedig ösztönöznünk kell. Ahhoz, hogy ezt megtaláljuk, igényt is szükséges teremteni. Steve Jobsnak, amikor átvette az Apple-t,
az első dolga volt, hogy kidobta a piackutatási részleget és elkezdett igényt generálni. Itt is arról van szó, hogy a magyarokban most vállalkozószellemet kell generálni. El kell odáig jutnunk, hogy elhiggyük azt, amit mások gondolnak rólunk: a sajátosan komplex nyelvünkből, a hosszú szakaszokban idegen megszállással szembeni ellenállásra kárhoztatott történelmünkből eredő kreativitásunk tényleg páratlan. Ezért mondják New Yorkban, hogy magyar az, aki utoljára megy be a forgóajtón, de először jön ki. Ezt a kreativitást, ezt a jó értelemben vett vállalkozói attitűdöt, leleményességet kell a felszínre hoznunk.
– Honnan lesz erre tőke?
– Nem a tőkéhez jutás lesz ennek a legsarkalatosabb kérdése, hanem a kultúra. S az, hogy megtaláljuk az ambiciózus embereket és a szakértelmet. Számtalan olyan vállalkozás van, amely annyira személyfüggő, hogy az utódok nem tudják továbbvinni. Leginkább ez lesz nehéz, a tőkét már könnyebb hozzátenni. Különböző konstrukciók vannak. Ha adott egy vállalkozás, amely jól működik, megfelelő járadékkal, bérekkel, s elegendő profitot termel, ki lehet számolni, hogy mekkora az értéke. Az állam vagy akár egy bank segítheti a vállalkozót, aki átadná a stafétabotot, például azzal, hogy összehozza olyan piaci szereplővel, aki érdekelt abban, hogy folytassa és sikerre vigye a vállalkozást. A folyamat egyrészről pénzügyi eszközökkel támogatható, másrészről tanácsadással, mentorálással biztosítható a megfelelő menedzsmentkompetenciák rendelkezésre állása. Ez már technikai kérdés, idővel pedig kialakul a piaci viszonyok között, hogy hol az a pont, ameddig az államnak ebben szerepet kell vállalnia.
– Ez egy kultúra- és szemléletváltás. Hány év múlva lehet ebből működőképes modell?
– A modell azonnal működőképes lehet, és a célunk, hogy 2019 közepére el tudjuk indítani a programot, amelyhez természetesen hozzá kell rendelnünk a megfelelő pénzügyi forrásokat is. Ekkortól kezdve a folyamatos működés a cél, ugyanis ezen keresztül biztosítható a vállalkozások és a hozzáadott érték hazai kézben történő megőrzése és növelése. Nem zárkózunk be, ha külföldiek látnak ezekben a vállalkozásokban fantáziát, de a célunk, hogy ők alapvetően csak kisebbségi tulajdonosként léphessenek be.
– De ez nem ütközik európai uniós jogszabályokkal?
– Van az ország szuverenitásának egy határa. Például az Egyesült Államokban az úgynevezett kritikus infrastruktúrákat, vagyis a nemzetstratégiai szempontból kiemeltnek tekintett ágazatokat külön törvény védi. Ezekbe a szektorokba nem lehet nyakló nélkül befektetniük külföldieknek. Van egy szerv, amely ezeket a külhoni invesztíciókat vizsgálja, s ha rá is bólint valamelyikre, az amerikai elnök még mindig megvétózhatja. Nemcsak az energiatermelésről vagy a közlekedési infrastruktúráról beszélünk, hanem az élelmiszeriparról, a mezőgazdaságról, a vízellátásról vagy akár a pénzügyi szektorról. Külföldiek tehát csak meghatározott feltételek és felügyelet mellett fektethetnek be. De ha megnézzük Németországot, ott is hasonló a helyzet. Franciaországban szintúgy. Ez gyakorlatilag minden országban gazdaságpolitikai törekvés. Azért, mert ez a nemzeti érdek. Nekünk, magyaroknak is.
NÉVJEGY
Gazdaságstratégiáért és -szabályozásért felelős államtitkár, közgazdász
Mesterdiplomáit 2003-ban és 2004-ben szerezte, a Budapesti Corvinus Egyetemen és Svájcban, a St. Gallen-i Egyetemen
2008-ban MBA fokozatot, 2013-ban PhD fokozatot szerzett
2012 és 2018 között a Századvég Gazdaságkutató Zrt., valamint a Századvég Politikai Iskola Alapítvány vezető közgazdásza volt
2017–18-ban a Pallas Athéné Domus Mentis Közalapítvány igazgatójaként tevékenykedett
2017 óta az ELTE egyetemi adjunktusa
Tavaly Egyensúlyteremtés címmel jelent meg könyve a gazdaságpolitikáról
