– Kifektetési stratégiát hirdetett, vagyis a hazai tőke külföldre történő befektetésének a gondolatát jelentette be nemrégiben Orbán Viktor miniszterelnök. Képes erre a magyar gazdaság?
– Nagyszerű lehetőségekről és célokról hallunk manapság. A kormány exportstratégiájáról megtudtuk, hogy 2030-ra a magyar többségi tulajdonú cégek kivitelének ötven százalékkal meg kell haladnia a jelenlegit, vagyis a 2017-es húszmilliárd eurót harmincmilliárdra szükséges emelni. Mivel hosszú évekig ez a szám 15-16 milliárd eurón stagnált, már most is örvendetes az exportbővülés, de ennek másfélszeresére növelése nagyszerű és ambiciózus cél. Ez azért fontos, mert a hazai tulajdonú vállalataink a külkereskedelem révén profithoz és tőkefelhalmozási lehetőséghez jutnak, ami nagyon jó a magyar elosztható jövedelem, a GNI gyarapításához is. És a kereskedelmi kapcsolatok megágyazhatnak a kifektetéseinknek. Az igazi kihívás az, hogy lesz-e az exporthoz elegendő árualap hazánkban, hiszen a magyar, többnyire kis és közepes cégeknek az itthoni növekvő kereslet, a belső fogyasztás felfutása adja meg elsődlegesen a növekedés hátterét. Csak utána szállítanak majd bővített termelésben külföldre, és növelnek befektetést. Jól látható ez az agrártermékeinknél. Évek óta kétmilliárd euró körül stagnál itt a külkereskedelmi aktívumunk, míg a lengyeleknél néhány év alatt kétmilliárdról tízmilliárd fölé emelkedett, ami a tőkehalmozásban is megalapozza a kifektetést ebben a szektorban.
– De hogyan lehet még gyarapítani a saját elosztható nemzeti jövedelmet, azaz a GNI-t? S ezzel miként tudjuk közelebb vinni a mutatóját a GDP-hez?
– Javítjuk az ország jövedelemegyenlegét. Mit jelent ez? Hogy harcolunk az EU-s hétéves költségvetésnél a közvetlen agrárkifizetéseink megtartásáért, a tőkejövedelemnél pedig csökkentjük a külföldre kikönyvelt nettó profitot. Erre szükség van, hiszen a másik jövedelemegyenleg, a határon túl dolgozók hazautalása jelenleg ugyan a GNI három százalékára rúg, de nem tudja ellensúlyozni a tíz százalékára is rúgó nettó profitkivonást. Ráadásul jogos célunk az, hogy részben hazacsábítsuk a külhonba szakadt magyar munkaerőt, ezzel is enyhítve a hazai szakképzett dolgozók hiányát, de így a hazautalt deviza mennyisége is csökken. A hozzánk érkező külföldi tőke azért jön, hogy profitot termeljen. Persze ezt is lehet mérsékelni. Például csökkentjük a devizakülföldiek kezében lévő adósságpapírjainkat, így nem megy ki ezek után annyi kamat. Ehhez nemcsak a magyar lakosságot ösztönözzük állampapírjaink vásárlására – ez folyamatban van –, hanem az államadósságot is apasztjuk, például költségvetési szufficittel. Vagy nem adunk akkora készpénztámogatást és adókedvezményt a külföldi működő tőkének azért, hogy hazai vállalatok elől elhalásszák a használható munkaerőt. Ne pénzért, hanem a vonzó helyért fektessenek itt be.
– Maradva a kifektetési stratégiánál: el lehet-e érni a GNI/GDP-rés csökkenését azzal is, hogy segítjük a magyar tulajdonú vagy központú cégeink külföldi terjeszkedését?
– Szerencsére elindult a folyamat; az OTP például évi egymilliárd euró körüli nyereséget „lapátol” haza évente. S ott van még a Mol, valamint a Richter is. De ez még csak a rés tartásához elegendő. Ahhoz, hogy csökkenjen vagy bezáruljon, nagyobb kirajzásra van szükség, új magyar multikra, amelyek elindulnak. Vagy „magyarított” hazai nagy cégekre. Ez utóbbi elindult a bankok hazai kézbe vételével, de sajnos sok termelővállalatot eladtak jó indulás után, pont a nemzetközivé válás előtt. Lásd: Fornetti, Szentkirályi, Waberer. Az MNB nemrég a reformszcenáriójával jósolt 2030-ra réscsökkentést, mintegy 3-3,5 százalékra, de a magyar kormányfő ambiciózusan erőteljesebb zsugorítást célzott meg a minap. A törekvés helyes, ha ezzel a magyar megerősített vállalatokban lesz erő és akarat a külhoni sikeres terjeszkedésre. Ehhez természetesen a magyar külgazdasági diplomácia segítsége is kell, a kinti közbeszerzéseken való részvételtől az állami tőkeemeléses kifektetésen át az Exim-hitelekig. S szükség van jó cégvezetések kinevelésére, külgazdasági tanfolyamokra – ez tudati kérdés. Sajnos az elmúlt húsz-huszonöt évben nem igazán tudtunk ilyen vállalatokat kinevelni a meglévők (OTP, Mol, Richter) mellé. A feladat szép, még ha időnként a jó irány mellett a kommunikáció nem mindig találja el a reális előrelépési ütemet. De ha ez az akció sikerül, akkor kijelenthetjük, hogy már nem a félperifériára, hanem egyenest a centrumba igyekszünk.
