– Hogy kezdte?
– Gazdasági értelemben a nulláról, egy kertészdiplomával. Apám a 60-as években a Balatonboglári Állami Gazdaság szőlésze volt, így Szőlőskislakon éltünk, a szőlők között, egy kastélypark sarkában álló szolgálati lakásban. Az első tíz évemet ez határozta meg. A gimnáziumot a győri bencéseknél végeztem, ami sok szempontból sokat adott, de akkoriban ez keményen szembement a „fősodorral”. Mi otthon sem éltünk másképp, KISZ-tag sem voltam. Tanúja lehettem viszont, hogy az ország egyik első számú üzemében, a bogláriban mennyire komoly szakmai progresszió volt. Sokszor az asztalunk körül ültek az akkori magyar szőlészet-borászat megkerülhetetlen szakemberei. Nagyon mély nyomot hagyott viszont a családban – lelki és gazdasági értelemben egyaránt –, amikor apám 1968-ban vett „háztáji” egy hold saját szőlőjét 75-ben államosították. Ő ezek után még akkor is féltett engem az önállósodástól, amikor négy év munkaviszonyt követően, 1988–89-ben felmondtam a kísérleti telepvezetői állásomat a Balatonboglári Borgazdaságnál, és saját gazdálkodásba kezdtem.
– Mikor érezte, hogy kezdenek komolyra fordulni a dolgok?
– Amikor felmondtam, már volt egy kis pénzem, mivel őszibarackkal kereskedtem. Tucatnyi kolléga – mindenkinek 120-120 fája volt – heti két-IFA-nyi, vagyis 1400-1500 rekesz barackját adtam el Szombathelyen. Ebből tudtam megvenni 1988-ban Banyászóban három, Szőlősgyörökön pedig 0,8 hektárt, 89-ben meg 2,2 hektár szőlőt el is tudtam telepíteni. Ez azért nem egy tipikus fejlődéstörténet. Osztrák minta alapján nyitottunk egy borozót is a családi ház szuterénjében, csakhogy a mi száraz boraink a kutyát sem érdekelték. Aztán volt egy legendás megismerkedésünk Tálos Attilával, a Bortársaság egyik alapítójával, aki átúszta a Balatont, és ha már ott volt, egyszer csak megjelent nálunk. A Bortársaság a forgalmazónk 1994 óta. Béreltünk egy volt Rothschild-pincét Bogláron, és azóta is azon dolgozunk, hogy a helyi értékesítés aránya növekedjen. Csak palackosan forgalmazunk a legelső, nagyon jó 93-as évjárattól kezdve, amivel az akkoriban kevés magánkézben lévő borászat közül néhányan szinte berobbantunk a piacra. Kis lépésenként nőttünk, s olyan típusú kompromisszumokba azóta sem mentünk bele, amelyek ne feleltek volna meg az elveinknek vagy az igényeinknek. Aztán 2004-ben volt egy nagy lépés, amikor a tizenöt hektárunkat megdupláztuk. Ez egy jelentőségteljes döntés volt.
– A családi birtok termőültetvénye ma már 33 hektár. Bemutatná a pincészetét?
– Mi nem vásárolunk és nem adunk el szőlőt, bort meg pláne nem veszünk, csak a saját birtok termését dolgozzuk fel, és csak azt palackozzuk az indulástól fogva. Az éves termelés 200 ezer palack körüli, a 2018-as 250 ezer volt, ami rekord, a jó virágzásnak és kötődésnek köszönhetően. Az árbevétel 150-160 millió forint éves szinten. Van egy olyan felfogás, hogy a vörösbor nehéz, a fehér meg könnyű, de ez nem így van. Mindig az egyediséget kerestem. Tartalmas, elegáns, gyümölcsös borokat szeretnénk készíteni az elejétől kezdve, mert erre is vagyunk „predesztinálva”. Itt vagyunk lösz kőzeten, nagyon magas mész- és agyagtartalmú talajjal, a fő erényünk így a gyümölcsösség. A dűlős nedűinkben van egy kis sósság, mineralitás, de a borvidéknek és a Légli Szőlőbirtoknak is alapvető egyedisége a gyümölcsösség és a nagyon jó savak. Utóbbi gerince a bornak, és a klíma változásával egyre nő a jelentősége. Meggyőződésem, hogy az a tisztességes, jó bor, amely ráhagyatkozik a csak a helyben igaz és meglelhető értékekre.
– Így születnek a prémium termékek?
– Nagyon tiszta üzenetet akarunk közvetíteni: a bor egyfajta kultúra. Élmény, s persze élvezeti cikk is, de nem kötelező fogyasztani. Nem az alkoholtartalma miatt készítünk tehát bort, és reméljük, hogy nem is azért isszák. Minket öt éve leginkább fehérborosként tartanak számon. Alapvetően öt fajtával dolgozunk, a termelésünk több mint háromnegyede olaszrizling, rajnai rizling, sauvignon blanc, chardonnay és furmint. Majdnem mindegyikből megjelenik fajtabor, és ha olyan az évjárat, akkor dűlős is. Tehát Banyászó Olaszrizling, Gesztenyés Rajnai Rizling, János-hegy Sauvignon Blanc és Landord Chardonnay. Ezeknél a szerencsés évjáratoknál a termőhely helyét használjuk és nem a fajtáét, mert úgy gondoljuk, hogy van még valami olyan plusz, olyan erény a borban, amely nagyobb értékűvé teszi. Foglalkoztat bennünket a klasszikus, palackban erjesztett pezsgő is, 2009 óta kezdtünk odafigyelni rá. Van kék szőlőnk – főként pinot noir és merlot –, de ebből csak tízezer palack vörösbort készítünk évente, amennyit a pezsgőből is. A belépő szint a Légli Blanc és a Légli Rosé. A következő fokozatot a gasztrónak és a szaküzleteknek szánt nedűk képviselik, a piramis csúcsán pedig a dűlősborok vannak.
– Az agrártárca az utóbbi évek legnagyobb szőlőtermésére számít, 62 ezer hektár termőterületről 550 ezer tonnára, amelyből 3,8 millió hektoliter bor készülhet. Örülhetünk?
– A termés mennyisége szempontjából kétségtelenül rekordév volt a 2018-as, de a helyzet azért jóval árnyaltabb. Lassan húsz esztendeje mondjuk, hogy nem lehetünk nagyok a piacon. Ehhez képest Európa egyik legolcsóbb borát állítjuk elő, a legolcsóbb termésből. Kétségtelenül volt egy nyolcéves politikai időszak, amikor egyértelműen a homogén, nagy tömegű nedűk készítését támogatta az állam, s nem a kicsi, egyedi termelést. Pedig a borászatban van a legnagyobb hozzáadott érték. Például ugyanabban a burgundiai faluban lehet 10 euróért bort kapni, és lehet 70-ért is. Ez az árkülönbség ma Magyarországon elképzelhetetlen, talán egy-két kivételtől eltekintve, Tokajban. A borpiacon, ahogyan egy borászatnak, úgy egy országnak a helyzetét is a legolcsóbb nedűje pozicionálja. A magyar borászatban meghatározó súlyú nagyüzemekben ugyanakkor jóval ezer forint alatti borokat állítanak elő, akár százezer hektó vagy milliós palack nagyságrendben. A tíz-húszezer hektoliteres középüzemek jelentős eredményekkel büszkélkedhetnek. És működnek száz hektár alatti, zömében családi cégek, amelyek az adott borvidéken – legyen az Tokaj vagy Eger – már egy-két referenciaborral dicsekedhetnek, egyúttal a magyar borászat kitörési pontját is megmutatva. Nagyobb mennyiségű referenciatermékre ugyanis már felkapja a fejét az igényes piac, szóval nem késtünk le semmiről.
NÉVJEGY
1959-ben született, Lengyeltótiban.
A győri bencés gimnáziumban érettségizett, majd a Kertészeti Egyetem Főiskolai Karán szerzett kertészdiplomát.
1981-től gyakornokéveit a Balatonboglári Mezőgazdasági Kombinátnál töltötte.
1989-től kezdte építeni saját birtokát a Balatonboglári borvidéken.
1993-ban került piacra első saját maga által előállított fehérbora, amelyet a Balatonboglár környékén őshonos szőlőfajtából, olaszrizlingből készített.
2000-től a Dél-balatoni Borút Egyesület alapítója és elnökségi tagja.
2010-ben elnyerte Az év bortermelője címet, és ugyanebben az esztendőben borászok borászának is választották.
2013-ban a Balatonboglári Hegyközség elnöke lett, 2014-ben a város díszpolgárává választották, a Pannon Bormíves Céh tagja.
2015 óta tölti be a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa elnöki tisztét.
