AZ ÖSSZEESKÜVÉS-ELMÉLETEK ÉS A GYÓGYSZERIPAR
Egy népszerű regényben a múlt század közepén az amerikai orvosegyetemen azzal kezdi a dékán az elsőéves orvostanhallgatóknak tartott előadását, hogy felír a táblára egy számot: –20 472. Ennyi betegséget ismerünk. Majd egy másik számot: 47. Ennyit tudunk meggyógyítani belőle. Az azóta eltelt évtizedek alatt mindkét szám nőtt, de az arány inkább romlott!
Attól tartani tehát, hogy a gyógyszeripar és az egészségügy belátható időn belül kifogy a betegségekből, utópisztikusan optimista elképzelés. De vajon tényleg rosszul járna-e az a gyógyszergyártó, amelyik felfedezné mondjuk a cukorbetegség vagy az érelmeszesedés gyógyszerét? Tényleg létezik-e olyan törekvés, hogy lehetőleg élethossziglan szedendő gyógyszereket fejlesszenek ki, ahelyett, hogy egy végleges gyó-gyulást biztosító szert találjanak?
Ezt a lehetőséget felvetni csak az orvostudomány és a gyógyszeripar ismeretének hiányában lehet. Egyrészt előfordul, hogy egy-egy korábban hosszan kezelt betegségre végleges gyógymódot találnak, csak ritkán. Leginkább akkor kerül erre sor, amikor valamilyen mikroba okozta megbetegedésről van szó.
Ilyen orvostudományi áttörés volt, amikor kiderült, hogy a gyomorfekélyt a leggyakrabban egy baktérium fertőzése okozza, és a kórokozó, ha nem is egyszerűen, de kiűzhető a szervezetből. Ezzel a fekélybetegség korábbi kezelési módjai – a szigorú diéták, a különféle savcsökkentők és a gyomor csonkoló műtétei – eltűntek, és a helyüket maximum néhány hetes gyógyszeres kezelés vette át, amely végén a páciens gyógyultan távozhat.
ILYEN A VERSENY
Másrészt a nagybetűs Gyógyszeripar mint egységes entitás csak az összeesküvés-elméletekben létezik. A gyógyszerpiac egy versengő piac, sok szereplővel, és az igazán nagy szereplők sincsenek oligopol helyzetben. Épp e versenyhelyzet miatt nem „végtelen aranybánya” egy-egy új gyógyszer felfedezése, sőt a piaci versenynek köszönhetően általában még a szabadalom ideje alatt piacra lépnek a konkurensek a hasonló hatásmechanizmuson alapuló, úgynevezett „me too” készítményeikkel, versengésre kényszerítve a szabadalom birtokosát.
Annak a jelenségnek, hogy egy-egy újdonság megjelenése után egy-két éven belül szinte törvényszerűen jön néhány más molekulát tartalmazó, de ugyanazon az elven ható gyógyszer, az a magyarázata, hogy a gyártók árgus szemekkel figyelik egymás tevékenységét, és amikor valaki szabadalmat jegyeztet be egy molekulára, a többi versenytárs célzott kutatást indíthat hasonló vegyületek után.
NEHÉZ BEVEZETNI
Egy új vegyületből gyógyszert csinálni nem olcsó dolog. A törzskönyvezéshez szükséges kutatások költségei 500 millió dollár nagyságrendben mozognak, szerencsés esetben. De egyre több a szerencsétlennek mondható eset. Az európai és az amerikai gyógyszerügyi hatóságok ugyanis egyre nehezebben adnak zöld lámpát az új orvosságoknak, főként azokon a területeken, ahol már vannak bevált terápiák. Itt nemcsak azt követelik meg, hogy igazolják, hogy a gyógyszer hatásos, hanem azt is, hogy a mellékhatásai nem veszélyesebbek, mint a már forgalomban levőké. A hosszú ideig szedendő gyógyszerek kapcsán pedig azt is előírják, hogy a gyártók éveken keresztül tartó vizsgálatokkal bizonyítsák, hogy az adott szer hosszú távon sem okoz bajt. Ez a szigorúság a betegek szempontjából jó, a gyártókat viszont két szempontból is pénzügyi kockázatokkal fenyegeti. A hosszú, sok betegre kiterjedő vizsgálatok rengeteg pénzbe kerülnek, és a vizsgálatok ideje alatt is telik az az idő, amíg a termék szabadalmi védettséget élvez, azaz a gyártónak egyre rövidebb idő alatt kellene egyre több pénzt begyűjtenie ahhoz, hogy az új orvossága ne veszteséget, hanem nyereséget hozzon. Ha pedig a gyógyszerügyi hatóság úgy dönt, hogy az új termék veszélyei meghaladják az alkalmazásából várható előnyöket, és megtagadja az engedélyezését, akkor a gyártó teljes kutatásra fordított pénze elveszett.
A gyógyszerkutatás ezáltal egyre kockázatosabb üzleti tevékenységgé vált. Az ezredforduló környékén lezajlott fúziós hullám az innovatív gyógyszergyártók körében az erre a kockázatra adott üzleti válasz volt.
Egy orvosság szabadalmának lejártát követően bárki fejleszthet az adott hatóanyagból új szert, nem kell hozzá az igen drága és kockázatos utat végigjárnia, csak a gyártási kutatások költségei terhelik. Ezeket hívják generikus gyógyszereknek. Az alacsonyabb fejlesztési költségek és kockázat miatt ezeket a termékeket lényegesen olcsóbban tudják kínálni, ezért az eredeti gyártó is árcsökkentésre kényszerül, és néhány ritka kivételtől eltekintve, a lejárt szabadalmú termék üzleti szempontból elveszti a fontosságát az eredeti gyártó számára.
Az új molekulákat fejlesztő gyógyszergyárak üzleti modellje leegyszerűsítve tehát úgy néz ki, hogy a termékének kifejlesztésére fordított pénzt, a gyógyszer megismertetésének költségeit és – mivel piaci cég – a profitot a szabadalom biztosította „védett” időszakban kell megkeresnie, és a folyamatos hasznot az újabb és újabb orvosságok termelik.
Tehát, hacsak azt nem feltételezzük, hogy olyan gyógyszert sikerül feltalálni, amivel a szabadalom biztosította időszakon belül sikerül a Földön teljesen megszüntetni egy adott betegséget, a termék feltalálója számára üzletileg teljesen közömbös, hogy több évtizedes távlatban esetleg piacát veszti az adott molekula. Ami egyébként a betegség megszűnése nélkül is rendre bekövetkezik.
MEGÉRI GYÓGYÍTANI?
A cikk elején feltett kérdésre pedig a válasz: igen, üzletileg nagyon megéri olyan gyógyszert kifejleszteni, amely véglegesen meggyógyít egy addig gyógyíthatatlan betegséget. A biztosítók, különösen a társadalombiztosítási rendszerek számára nem igazolható morálisan, hogy ne biztosítsák a végleges gyógyulás lehetőségét a betegeiknek, ezért igen magas áron lehet eladni az ilyen terápiákat. Hogy kevés van belőlük, az sokkal inkább annak köszönhető, hogy még mindig hiányzik a kifejlesztésükhöz szükséges tudásunk.
