BEGYŰRŰZŐ NEHÉZSÉGEK
Pár napja Krízisben az európai acélipar címmel egész oldalas hirdetésben lobbizott az európai acélgyártókat tömörítő Eurofer az FT hasábjain. A petíciót az orosz–svájci tulajdonú dunaújvárosi ISD Dunaferr irányítója és az egyedüli magyar ágazati lobbi-szervezet, a Magyar Vas- és Acélipari Egyesülés vezetője is aláírta, 44 másik uniós iparági vezető mellett. Lényegében azonnali védővámokat, villámgyors protekcionizmust követeltek a brüsszeli döntéshozóktól. Szerintük több ezer munkahely kerülhet veszélybe az EU-s szinten 330 ezer főt foglalkoztató szektorban.
Egy rövid közlésen túl a hazai érintettség mértékét nem kommunikálták az itteni gyártók. Ugyanakkor Dunaújvárosban, az ISD Dunaferrnél a szakszervezet megszorításokról, lehetséges termeléscsökkentési intézkedésekről tájékoztatott május végén, de ezt mindeddig nem kommunikálták a sajtóban. Úgy tudni azonban, hogy a Dunaferr orosz vezetése már többször egyeztetett az illetékes minisztériummal egy lehetséges állami segítségről.
A direkt állami támogatás az uniós elvek miatt kizárt, egyedi megoldásról lehet inkább szó. Például akár az ÓAM Ózdi Acélműveknél történt húszszázalékos, most márciusban bejelentett állami részesedésvásárláshoz hasonló konstrukció is szóba jöhet, amelyről akár pár héten belül érkezhet bejelentés – tudtuk meg megbízható forrásból.
Kérdésünkre dr. Móger Róbert, a Magyar Vas- és Acélipari Egyesülés igazgatója elmondta: „Nehéz helyzet van, de pánikhangulat, úgy gondolom, nincs az acéliparban. A megoldáshoz mindenképp EU-s szintű kereskedelempolitikai fellépés kell, de az egyes tagállamoknak nagyon kevés eszközük van a beavatkozásra. Mára világossá vált, hogy az Európai Bizottság által februárban elfogadott védintézkedéseknél hathatósabb fellépésre van szükség.”
A szakember szerint fontos, hogy az európai acélipar a minőség és a technológiai fejlettség tekintetében a legmodernebbnek tekinthető a világon. Ez jelentős versenyelőnyünk más régiókkal szemben. Ugyanakkor az uniós irányelvek a karbonsemlegességet tűzték ki célként az ágazat számára, ami újabb beruházásokat és fejlesztéseket igényel az acélipari vállalatoktól. Ez természetszerűleg további szektorbeli innováció felé tolja az öreg kontinenst. Jelenleg is több helyszínen történnek olyan kutatási és technológiai fejlesztések, amelyek segítségével a karbonmentes gyártási eljárások kézzelfogható közelségbe kerülhetnek. Jellemző a helyzetre, hogy hetven évvel ezelőtt is Európából indult el egy teljesen új, forradalmi eljárás – az úgynevezett LD-acélgyártás –, amely meghódította az egész világot, s jelentősen csökkentette az energiafelhasználást. Napjainkban is egy új módszer kidolgozásának a küszöbén vagyunk, ami ismét forradalmasíthatja az ágazatot, de ehhez pénzre és összefogásra van szükség – jegyezte meg a Magyar Vas- és Acélipari Egyesülés vezetője.
Minden fórumon hallatják a hangjukat. Több ezer munkahely a tét EU-s szinten
ÁZSIAI DÖMPINGÁRAK
De miért is nehéz a helyzet az európai acélgyártásban? Leegyszerűsítve azért, mert Donald Trump amerikai elnök kereskedelmi háborújának a nyitánya „rászabadította a poklot” az európai szereplőkre. Az energiaszektorhoz hasonlóan stratégiailag fontos ágazatról van szó, hiszen a fél gazdaság az acélra épül: sem az infrastrukturális invesztíciók (utak, vasutak, hajók), sem a nagy építőipari beruházások, a lakóházépítések (és -felújítások), sem a jármű- és gépelőállítások (akár ipari nagy-, akár háztartási gépekről van szó) nem tudnak meglenni megfelelő mennyiségű, kellően jó áron kínált acél nélkül. Márpedig az unió alapítása idejére visszanyúló alapelvek egyik sarokpontja, hogy az acélipar semmilyen módon nem támogatható a központi, brüsszeli fejlesztési forrásokból. Ugyanakkor lassan olyan a helyzet, hogy pár év alatt az EU-s textilipar sorsára juthat a közösség acélszektora is.
AZ ELSŐ NAGY VESZTES
Miközben az uniós acélgyárak elképesztő bérhátrányban vannak, s a szigorú környezetvédelmi előírások (például a szén-dioxid-kvóta) teljesítése igen sokba kerül, aközben óriási túlkapacitás (hozzávetőleg 600 millió tonnás) jött létre Ázsiában, elsősorban Kínában. Mindebből csak addig profitáltak az EU acélgyártói, amíg ki nem épült az ázsiai kapacitások teljes spektruma. S ez épp a válság utáni időszakkal esett egybe, még inkább erősítve az árversenyt. Az Egyesült Államok intézkedései hoztak némi megnyugvást, de Trump védővámjai legalább annyira érintették az uniós acélgyártókat, mint a kínai vállalatokat. Így tehát határozott fellépésre és piacvédelemre lenne szükség az európai ágazat érdekében – húzta alá június közepén Móger Róbert. Az első nagy vesztes már meg is van, a hatalmas ArcelorMittal, amely a spanyol–francia–luxemburgi Arcelor és az indiai Mittal 2006-os egyesülése óta a világ vezető gyártója. A tavaly 76 milliárd dolláros (22 000 milliárd forint) árbevételt és közel hétmilliárd dolláros üzemi nyereséget elért óriáskonszern arról döntött pár hete, hogy ideiglenesen leállítja a krakkói gyárát, emellett csökkenti spanyolországi acéltermelését. Később, május végén az ArcelorMittal még tovább ment: nyilvánosságra hozta, hogy a francia és a német üzemegységben is kénytelen visszafogni a termelést.
SZŰKÜL A PROFITMARZS
Miközben magasba szökött a vasérc világpiaci ára, árcsökkenés állt be az acélkésztermékek piacán. Így nőtt a termelési költség és csökkent az eladási ár. A Magyar Vas- és Acélipari Egyesülés szerint az említett, a szén-dioxid-kibocsátással kapcsolatos uniós adók is jelentős terhet rónak az európai acélgyártókra. Tovább rontja a helyzetet, hogy lassulási folyamatokat látnak a gazdaság és az ipar területén Európában. S bár az acél ma a világ legjelentősebb alapanyaga, a piacokra jellemző, hogy a termelő cégek alacsony nyereségkulccsal működnek.
