„Nem vagyok környezetvédő, mégis hús helyett inkább zöldséget és gyümölcsöt eszem, mert a hús előállításához sokkal több vízre van szükség, mint a növények megtermeléséhez” – állt elő ezzel az érveléssel Hjalmar, Magyarországon élő svéd ismerősöm. Azt is mondta, hogy nyáron otthon járt és megdöbbent azon, hogy a szarvasmarhák negyedét-ötödét kényszerből le kellett vágniuk a svéd farmereknek, mert nem volt elég fű, az ugyanis kisült a nagy szárazságban.
Hjalmar „tudatos” fogyasztóként az ökológiai lábnyommal kapcsolatos elméleteket gyártók oldaláról közelíti meg a bolygó jövőjét érintő kérdéseket, de vannak az élelmiszerláncban is olyan szereplők, amelyek a profit mellett a fenntarthatóságra szintén nagy hangsúlyt helyeznek – a termőföldtől egészen az asztalig.
Visszafelé haladva például hazánkban is van kereskedőlánc, amely nemcsak a „kívülről” minőségi zöldséget árusítja, hanem van szemre kevésbé formás, de az íze alapján pompás áruja is, utóbbit ráadásul olcsóbban adja. Ezzel máris hozzájárul ahhoz, hogy kevesebb kertészeti áru menjen pocsékba, az érintett termelők pedig jobban járjanak, mint ha a termésük kevésbé mutatós része a nyakukon maradna. A kereskedők mellett környezettudatos élelmiszer-feldolgozók is akadnak, nem beszélve az agrárvilág élelmiszer-alapanyagot előállító részéről, a mezőgazdaságról, illetve annak szereplőiről. Pedig a legnagyobb lehetőségek, ugyanakkor a legnagyobb hiányok is talán éppen ebben a szektorban vannak. Utóbbi téren akkor lesz érzékelhető változás, ha majd a mezőgazdasági termelők is megemberelik magukat, s odaadják a földnek is, ami jár, nem csak maguknak az egyébként vadászathoz is kiváló pick-upokat. Akinek nem inge, ne vegye magára.
Erre a csodára persze még biztosan várni kell, bár nekem úgy tűnik, hogy már emberemlékezet óta. Mindenesetre az biztos, hogy az agrárvilág egyre nagyobb kihívások elé néz. Mert máris eljött a klímaváltozás, a globális felmelegedés kora, miközben az emberiség lélekszáma 1959-től 2011-ig hárommilliárdról hétmilliárd főre nőtt. Az ENSZ becslései alapján a tízmilliárdot 2056-ban érjük el. Nehéz megállapítani, hogy mennyi embert képes eltartani a föld. 2004-ben 69 ilyen tanulmányt elemezve 7,7 milliárd főt találtak a legjobb becslésnek, de a szórás igen nagy volt, 0,65 milliárdtól – az emberiség lélekszáma 1800 körül volt egymilliárd – az egészen nonszensznek tűnő 98 milliárdig.
A túlnépesedésnek és a klímaváltozásnak – ennek a két, részben egymástól független, részben egymást erősítő folyamatnak – az élelmiszerek fogyasztása és előállítása terén ellentétes hatásai vannak. Míg ugyanis a növekvő lélekszám egyre több éhes szájat jelent, a globális felmelegedés miatt a termelési zónák mind északabbra tolódnak, illetve sok helyütt előbb-utóbb felborulnak az eddig hagyományosnak tekinthető termésszerkezetek, végső soron pedig kisül a termés, a fű, ahogyan az idén például Svédországban. Egy kutatás szerint ráadásul minden egyes hőfok, amellyel az átlaghőmérséklet emelkedik, a rovarok
2,5 százalékkal nagyobb kártételét jelenti a világ rizs-, kukorica- és búzatermésében. Jelenleg Európa a világ legtermelékenyebb búzatermesztési régiója, de 2050-ig évente akár 16 millió tonnát is elveszíthet a kártevők miatt. Arról, hogy ez mekkora gondot is jelent, az idei német búzatermés-kiesés okozta piaci pánik tanúskodhat, de az említett kutatás alapján a világ legnagyobb kukoricatermelőjének számító Egyesült Államokban a globális termés negyven százalékának számító húszmillió tonna kukoricát, a világ rizstermésének a harmadát adó Kínában 27 millió tonna rizst falhatnak fel a rovarok évente.
A mezőgazdaságnak a fejlődésért folytatott csatát azonban meg kell vívnia, hogy legalább esélye legyen a létért folytatott háború megnyeréséhez. Kemény szavaknak tűnhetnek ezek, de ideje lenne végre felébredni. A magyar gazdálkodóknak minél előbb nemcsak azt kellene odaadniuk a földnek, „ami jár”, azaz a termeléshez feltétlenül szükséges inputokat. Ezek mellett a sokat emlegetett szárazságtűrő vetőmagokat is egyre inkább előtérben kell részesíteniük, továbbá bizonyos térségekben igencsak érdemes lenne elgondolkodniuk azon, mit lenne érdemes termelniük majd a nem is olyan távoli jövőben az eddig megszokott – és az elterjedt gyakorlat mellett annyira óriási szaktudást, valljuk be, nem igénylő – gabonafélék helyett. Akkor is így van ez, ha az idén mi – szemben Európa északi államaival vagy például Németországgal – „megúsztuk” a nagy aszályokat. A magyar gazdák 170 ezer hektár kapcsán jelentettek be különböző káreseményeket, az elmúlt hetekben tapasztalható aszály miatt pedig nyolcvanezer hektárra nőtt az aszálykáros terület, ami majdhogynem elhanyagolható országos tekintetben, persze nem az érintett gazdálkodóknak.
Őszi kalászosokból jó termés lett ebben az évben, kukoricából a tavalyinál is több teremhet Magyarországon, míg napraforgóból a múlt esztendeihez hasonló mennyiséget takaríthatnak be a gazdák. A kukoricát a majdnem kilencszázezer hektárnyi terület 13 százalékáról letörték már lapzártánkig; hektáronként 7,6 tonna a termésátlag, a tavalyi középérték 6,8 volt. Az időjárás és a csapadékmennyiség miatt a múlt évi 6,62 millió után az idén is hétmillió tonna alatti terméssel számolnak. Az európai kukoricapiac ugyanúgy keresleti, mind a búzáé, s ennek hátterében szintén a nyugati visszaesés van. Németországban például a becslések alapján a tavalyihoz képest 38 százalékkal kevesebb kukorica termett, míg Lengyelországban az összes gabonatermés kevesebb, csaknem 15 százalékkal. Ezek a kiesések pedig az ottani felhasználási szükségletek miatt komoly keresletet támasztanak a magyar termények iránt. Ez érződik a tavalyinál magasabb árakban is: a búza ellenértéke 55–60 ezer forint, a kukoricáé 46 ezertől indul tonnánként.
Más kérdés, hogy a hazai kukorica- és napraforgó-terméseredmények az ország egészét nézve a csapadékmennyiség miatt rendkívül eltérők, méghozzá gazdaságokon belül is. Ezen javíthat az öntözés okszerű bővítése. A vízgazdálkodás jobbá tétele érdekében egy kutatóintézet működését is elindította az Agrárminisztérium, valamint a Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ (NAIK) Szarvason a hétvégén. Lényegében a NAIK-on belül még az intézmény indulásakor, 2014-ben létrehozott önálló, öntözéssel és vízgazdálkodással foglalkozó osztály alakult most át kutatóintézetté. Az Öntözési és Vízgazdálkodási Kutatóintézet legfőbb célja a klímaváltozás kedvezőtlen hatásainak a mérséklése, létrehozását a jövőnk, földünk megóvása érdekében vállalt felelősség vezérelte. Az alapítók reményei szerint az intézmény eredményeivel hozzájárul a környezettudatos, víztakarékos termeléstechnológiák alkalmazásához, a szélsőséges vízháztartási helyzetek kezeléséhez, végső soron egy „vízbiztos” világ kialakításához. Nem utolsósorban pedig segít megtalálni a válaszokat arra, hogyan lehet mérsékelni a klímaváltozás hazánkat érintő káros hatásait.
Ez az ügy nem intézhető el egy kézlegyintéssel. Vízfelhasználásunk hetven százaléka kötődik ugyanis a mezőgazdasághoz. A XXI. század egyik meghatározó kérdése pedig az, hogy miként lehet egyre kevesebb egy főre jutó vízmennyiségből egyre kisebb területen mind több ember számára megtermelni az élelmiszert.
Borítófotó: Rizsrostálás Indiában. Az ázsiai országban a felmelegedés miatt az elmúlt években földművesek ezrei vetettek véget az életüknek
