– Mit érez a következő évek legégetőbb problémájának az egészségügyben?
– Egyértelműen a szakemberhiányt. Az orvosok számának a csökkenése az utóbbi évek adatai szerint kissé mérséklődik, kevesebben indulnak külföldre vagy hagyják el a pályát, de az ápolók, műtősök, asszisztensek és egyéb szakdolgozók hiánya sok helyen kritikus.
– Mi lehet ennek az oka?
– Világjelenség, amit itthon is látunk. Egyre kevesebben akarnak az egészségügyben dolgozni, pedig mind több szakemberre lenne szükség. Sokat számítottak a béremelések; ennek folyamatát nem szabad megszakítani, azonban tisztán kell látni, hogy csak a fizetések javításával nem lehet megoldani a szakdolgozói hiányt. Ráadásul az ágazati dolgozói szám csökkenésének öngerjesztő hatása is van, hiszen több munka hárul azokra, akik a vállukon cipelik a betegellátást. Ugyanakkor nagyon sokan nem bírják a tizenkét órás műszakot, a rengeteg munkával töltött hétvégét és túlórát, s olyanok is elhagyják a pályát, akik jól képzettek, és igazából szeretik a hivatásukat, csak ekkora terhelést nem tudnak hosszú időn át elviselni.
– Hogyan lehet kitörni egy ilyen csapdahelyzetből?
– Több ponton is lehetőséget látok a munkaterhek csökkentésére. Rengeteg új technológiát fejlesztettek ki az utóbbi évtizedben, ami biztonságosabbá és könnyebbé teszi a betegek ápolását. Az orvosi műszerek korszerűsítése mellett újak beszerzése is jelentősen javíthatja nemcsak a páciensek, de az őket ellátók helyzetét is. Szintén megoldást jelenthet, ha a nem egészségügyi szakismereteket igénylő feladatokra új munkaerőt állítunk be, hogy az orvos orvosi munkával, a szakdolgozó pedig a szakfeladatok ellátásával tölthesse ki a munkaidőt. Egyes tevékenységeknél önkéntes segítők bevonását is elképzelhetőnek tartom.
Összességében hiszem, hogy a munkakörülmények és a hangulat javításával, valamint a megbecsültség fokozásával sokakat tudnánk a pályán tartani.
– Miben lesz más a kórházszövetség az ön ciklusában?
– Fontos feladatunk, hogy csitítsuk, békítsük azt a helyenként hisztérikus hangulatot, amely manapság körülveszi az egészségügyet. Ha pusztán annyit sikerül elérnünk, hogy egy-egy rossz történés kapcsán nem általánosítanak az egész ágazat kárára, már sokat tettünk a dolgozók megóvásáért.
A speciális helyzetünket is ki kell használnunk, hiszen mi, kórházi vezetők közelebb vagyunk a betegellátáshoz, mint a döntéshozók, ugyanakkor könnyebben tudunk párbeszédet kezdeményezni az utóbbiakkal, mint a betegellátást végzők. Közvetíteni kell a két fél között, valamint azokat a folyamatokat is szükséges katalizálnunk, amelyek javítják a meghozott – remélhetőleg előrevivő – döntések és változások ellátórendszerbe történő adaptációját. Számos szakmai szervezet működik az egészségügyben, szeretnénk az ő tapasztalataikat is felhasználni a javaslatok megfogalmazásánál.
– Lassan itt a negyedszázados jubileuma az évről évre termelődő kórházi adósságnak. Ennek kapcsán lesz javaslatuk?
– Már korábban jeleztük: alapos vizsgálat nélkül nem lehet eldönteni, hogy egy-egy intézmény tartozásában mekkora szerepük van a strukturális problémáknak, a finanszírozási rendszer visszásságának és mekkora a menedzsment konkrét felelőssége. Abból, hogy évről évre nagyjából ugyanabban az ütemben ugyanakkora adósság keletkezik, azért sejteni lehet, hogy rendszerszintű problémák is vannak bőven.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a jelenlegi finanszírozás is felülvizsgálatra szorul, hiszen egyes szakterületeken drámai fejlődés zajlott le az utóbbi években, amely az adott betegségek gyógyításának műszer- és gyógyszerszükségletét, sőt sok esetben magát az ellátás protokollját is alapjaiban változtatta meg.
Az egyik legégetőbb gondunk az amortizáció fedezetének a hiánya. A társadalombiztosítás finanszírozása ezt nem tartalmazza, és másik rendszerszerű forrás sem áll rendelkezésünkre, azonban attól, hogy a forrás hiányzik, az épület, az épületgépészet és a műszerek még kopnak, öregednek.
Viszonylag új problémaként jelentkezett a létszámhiánnyal összefüggő bérrobbanás. Mivel a kórházak nagy része nem tud megfelelő számú és minőségű szakembert a közalkalmazotti bértáblának megfelelően felvenni, a feladatok ellátásához piaci áron kénytelen orvost és szakdolgozót bérelni. Ez oda vezetett, hogy van olyan intézmény, amely költségvetésének a hatvan-hetven százalékát kénytelen személyi jellegű kiadásokra fordítani, és a maradék harminc-negyven százalékból kell megpróbálni kigazdálkodni minden mást. Nem csoda, ha nem sikerül.
– Az Állami Számvevőszék mégis rendre elmarasztaló jelentéseket tesz közzé a kórházak gazdálkodásáról.
– Bármilyen furcsa, örülünk az ÁSZ ellenőrzéseinek, hiszen minden jelentés segít abban, hogy meg tudjunk felelni a pénzügyi átláthatóság szempontjainak. Nemcsak az ellenőrzött intézmény tanul belőle, hanem a többiek is. A jelentések interpretálása már problémásabb. A médiában rendszeresen találkozunk általánosításokkal, évekkel ezelőtti események frissként való bemutatásával és a feltárt hiányoknak a kórházi adósságokkal való összekötésével, noha a valóság azért nem ez.
– Merre lesz ebből kiút?
– Igaza van a miniszter úrnak abban, hogy sok műszer- és szakemberigényes ellátást az onkológiához hasonlóan centrumokba kell szervezni. A beteget nem a lakhelyéhez legközelebbi helyen, hanem ott kell gyógyítani, ahol a legjobb ellátást tudjuk biztosítani a számára. Azzal a gondolattal is meg kell barátkozni, hogy nem kell ennyi kórházban aktív ellátást nyújtani. Véletlenül sem arról van szó, hogy be kell zárni osztályokat, intézményeket, hanem a rehabilitációs és krónikusellátást, valamint az ápolási tevékenységet kell fejleszteni bennük. Ezeken a területeken már most is igen nagy a hiány, és a jövőben ez csak fokozódni fog.
– A hírek szerint a mostani kongresszust beárnyékolta a kórházigazgatók egy részének várható cseréje.
– Ezt azért túlzás lenne állítani, hiszen régóta keringtek hírek arról, hogy néhány helyen cserére kerülhet sor. A jelenlegi vezetőket legalább hat éve nevezték ki; ez azért elég hosszú idő ahhoz, hogy a tulajdonos felmérhesse, milyen helyeken érzi bármi okból szükségét a cserének. Ez természetes dolog – persze akiket érint, azok érthetően nem örülnek neki.
– A kongresszus egy részét a sajtó kizárásával tartották. Ezen néhány újságíró felháborodott. Mi történt valójában?
– Nem hiszem, hogy bármilyen közösségtől el lehet vitatni azt a jogot, hogy a sajtó nyilvánossága nélkül beszélgethessen. Annyiból érthető a meglepődés, hogy eddig csak a kórházszövetség közgyűlése volt zárt, és a kongresszus teljes programja sajtónyilvános volt. Most azonban, talán abból fakadóan, hogy a média szinte bármely hírnek csak a negatív vetületét írja meg, az az igény merült fel, hogy nem a nyilvánosság számára nyitott módon beszéljünk a tervekről és a problémákról. Én ebben semmi kivetnivalót nem látok.
