Van az a pénz, amiért az Európai Unió agrárgazdálkodói nem dolgoznak meg. Támogatásnak hívják és nem kevés. Sokan irigykednek emiatt a gazdákra, neheztelve rájuk, amiért ilyen bőkezűen mért segítségben részesülnek. A hőbörgők sokszor nem is tudják – vagy nem érdekli őket –, hogy az EU legrégebbi politikája, a közös agrárpolitika (KAP), azon túl, hogy jelentős szerepe volt az egységes piac létrejöttében, több célt is szolgál.
Valóban segíti a mezőgazdasági termelőket, de azért, hogy megfelelő mennyiségű, biztonságos élelmiszerrel láthassák el az európai fogyasztókat. A támogatás ugyanis megóvja a gazdákat a túlzott áringadozások és a piaci válságok kedvezőtlen hatásaitól. Emellett előmozdítja a gazdaságok korszerűsítési beruházásait, támogatja az életképes, többrétű gazdasági tevékenységet folytató vidéki közösségeket, munkahelyeket teremt és őriz meg az élelmiszeriparban, védi a környezetet, s még az állatok jólétét is szem előtt tartja.
Az unió agrárpolitikája persze nem tökéletes, annak ellenére, hogy jelentős változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Az időről időre felbukkanó reformgondolatok jegyében igyekeztek megfelelő választ adni a gazdálkodók előtt álló új kihívásokra és az európai közvélemény megváltozott hozzáállására. Ami nem mindig sikerült. A szántóföldi növénytermesztés túlsúlya például megmaradt, még ha némileg csökkent is. Azonkívül az egymást követő reformok eredményeképpen a gazdálkodók a termelést egyre inkább a piaci igényekre, nem pedig a Brüsszelben meghozott döntésekre alapozzák. Legalábbis ha az európai átlagot tekintjük. Mert mifelénk, a keleti szektorban sokak fantáziáját még mindig az „ingyenpénz” mozgatja. Ők azok, akik rövid távon aratnak, a távolabbi jövővel pedig nem foglalkoznak.
A legutóbbi, 2013-ban megvalósult EU-s agrárpolitikai újítások mindenesetre nagyobb hangsúlyt helyeztek a környezetkímélőbb gazdálkodási módszerekre, az innovációra, a kutatásra és a tudásmegosztásra, egy méltányosabb támogatási rendszer kialakítására, valamint a gazdálkodók szerepének erősítésére az élelmiszer-ellátási láncban. A jövő kihívásai között ugyanakkor ott van, hogy 2050-re a világ élelmiszer-termelését meg kell kétszerezni a népesség növekedése, illetve a jólét terjedésével megugró húsfogyasztás miatt. Ezzel egy időben ráadásul az éghajlatváltozás okozta problémákat, például a biodiverzitás csökkenését, a talaj- és vízminőség romlását is kezelni szükséges. A közösségi agrárpolitika keretében az ezekkel kapcsolatos beruházási és innovációs tanácsadás szintén segíti a termelőket, a hangsúly azonban jó ideje az európai mezőgazdaság finanszírozásán van.
Az agráriumért ugyanis az EU-ban a tagországok kormányai közös megegyezés alapján együttesen felelnek, ennek megfelelően a szektorra fordítandó közpénzeket is összevonták. Az egyes tagállamoknak célzottan nyújtott szakpolitikai és pénzügyi támogatás helyett tehát a mezőgazdaság finanszírozása az unió egészének a szintjén valósul meg. Az agrárkiadások összege persze ma már jóval kisebb részét teszi ki a közösségi büdzsének, mint korábban: a teljes költségvetéshez viszonyított arány – amely az 1970-es években, 70 százalékon „tetőzött” – jelenleg 38 százalék körül alakul, ez évente mintegy 59 milliárd eurót jelent. A ráta csökkenése egyfelől annak tudható be, hogy időközben az EU hatáskörei új területekkel bővültek, másrészt annak, hogy az agrárpolitikai reformok számottevő költségmegtakarítást eredményeztek. És ne feledjük: az unió 2004 óta 13 tagállammal bővült, anélkül, hogy növelte volna mezőgazdasági kiadásait.
Ezek a kiadások – vagy ha úgy tetszik, források – pedig a legújabb hírek szerint a soron következő, 2021–27-es költségvetési időszakban tovább apadnak, bár nem a korábban sejtetett 6, hanem 5 százalékkal. A támogatások mérséklése viszont elkerülhetetlennek látszik, mivel Nagy-Britannia már nem fog hozzájárulni a befizetésekhez. Az Európai Bizottság (EB) 2018-as áron számítva 1135 milliárd euró kötelezettségvállalást tartalmazó büdzsét, illetve 1105 milliárdos kifizetési előirányzatot javasol a következő hétéves időszakra. Bizottsági számítások szerint a kötelezettségvállalás tervezett folyó áras összege összesen 1279,4 milliárd euró lenne, ebből jutna az agrárium és a környezetvédelem támogatására együttesen 378,9 milliárd. A jelenlegi 58 uniós program pedig 37-re csökkenne, miközben új közösségi tartalékot hoznának létre.
Nem ért egyet ugyanakkor az EU-s agrárbüdzsé EB által javasolt mérséklésével az Európai Parlament olasz elnöke. A régiók lakosságát és a gazdálkodói közösségeket nem lehet feláldozni – véli Antonio Tajani. A jelentős mezőgazdasággal rendelkező Franciaország pedig egyenesen elfogadhatatlannak tartja a KAP forrásainak 5 százalékos csökkentését. A párizsi földművelésügyi minisztérium szerint „egy ilyen drasztikus, masszív és elvakult lefaragás egyszerűen elképzelhetetlen”, s Franciaország nem fogadhatja el a földművelőknek szánt juttatások zsugorítását. Magyarország már korábban jelezte, hogy az agrár-versenyképesség növelése, a piacok stabilitásának a megőrzése és a termelők jövedelembiztonsága érdekében nem támogatja a KAP-tól idegen, azzal teljes mértékben összeegyeztethetetlen új célok – például a migrációval kapcsolatos kiadások – patronálását a gazdálkodói kifizetések terhére.
A brüsszeli lefaragás a legújabb kiszivárogtatások szerint mindenesetre már nem általános, hanem szelektív lenne, mégpedig a legnagyobb gazdaságoknak járó támogatásokat nyesnék vissza. A KAP ugyanis több sebből vérzik; nagyon úgy tűnik, hogy az EU most nem is tudja, melyiket kötözze be elsőnek. Mert a finanszírozási rendszerben az említett szántóföldi növénytermesztési túlsúly mellett mindjárt ott van egy másik ügy is, amely miatt a közös agrárpolitika a legtöbb bírálatot kapja. Mégpedig az, hogy előnyben részesíti a nagybirtokosokat. A közvetlen kifizetések ugyanis a földterületre alapozottak, s a KAP-támogatások mintegy 80 százalékát a gazdaságok 20 százaléka kapja. Nagy valószínűséggel ezen akarnak most változtatni, mégpedig degresszív finanszírozás bevezetésével a nagyobb agrárgazdaságoknak kifizetett földalapú támogatásoknál. Ez nem jelent mást, mint hogy bizonyos üzemméret felett csökkenne az elérhető összeg, tehát egy nagyobb birtok hektáronként kevesebb pénzt kapna, mint egy kisvállalkozás. A 150 ezer euró éves közvetlen kifizetések feletti rész legalább 5 százalékát már a mostani költségvetési időszakban is el kellett vonniuk a tagállamoknak, és átcsoportosíthatták például vidékfejlesztésre. Az EB a legborúlátóbbak szerint most azt tervezi, hogy ezt a határt évi 60 ezer eurónál húzza meg. Magyarországon az említett 150 ezres „degresszivitási plafon” mellett jelenleg 176 ezer euró az „alaptámogatás” gazdaságonkénti felső határa – ehhez hozzávetőleg 1200 hektáros birtok társítható –, vagyis e fölött nem jár a közvetlen szubvenció. Az így elvont összeg a vidékfejlesztési pillérbe kerül, ahol nemzeti társfinanszírozás nélkül, szabadon felhasználható.
A csökkentés ugyanakkor nemcsak a közvetlen kifizetéseket érintené, hanem a vidékfejlesztési pénzeket is. Biztosat erről június elején tudhatunk meg, a bizottság KAP-ra vonatkozó javaslatából. Az viszont már most is biztos, hogy az uniós büdzsé brexit okozta hiányát ezzel az agrárfogással még nem lehet befoltozni. Az összes kiadásmérsékléssel is legfeljebb a felét. Az elvárás tehát már meg is fogalmazódott: valamivel valóban nagyobb befizetésre lesz szükség a tagországok részéről. Az uniós tervekben ugyanakkor felvetődött egyfajta „szelektív visszatartás” lehetősége is az EU-s források tekintetében, amit az EB egy új mechanizmussal oldana meg. Az újonnan javasolt eszközök lehetővé tennék a közösség számára, hogy felfüggessze, csökkentse vagy korlátozza az uniós finanszírozáshoz való hozzáférést a jogállamiságot érintő hiányosságok jellegével, súlyosságával és hatókörével arányos módon. Egy ilyen bármikor, bárkivel szemben alkalmazható gumijogszabályra hivatkozó bizottsági forrásmegvonás ellen az érintett tagország legfeljebb tiltakozhatna, de van olyan elképzelés is, hogy a brüsszeli megbélyegzéshez valamennyi EU-s állam hozzájárulása kellene. Utóbbi nyilván elég abszurd, hiszen kevéssé valószínű, hogy akit bántanak, még helyesli is azt. Van azonban egy harmadik terv is, amely alapján az elmarasztaló bizottsági döntést a tagok felülbírálhatnák, de csak túlnyomó többség esetén. Ez tűnik a legvalószínűbbnek, mert a jogorvoslat lehetőségét így meghagynák, persze csak a látszat szerint. A V4-országok ugyanis nem tudnának megakadályozni egy ilyen határozatot. A bizottság mindenesetre ilyen esetekben mindenekelőtt az agrártámogatási összegeket csökkentené a terveket kiszivárogtatók szerint.
A mezőgazdaságra folyó áron hozzávetőleg 408 milliárd euró jut az uniós büdzséből 2014 és 2020 között, ebből a magyar agrárvilág 12 milliárdos dotációban részesül. Ennek 5 százaléka 600 millió euró, ennyivel apadna a magyar agrárvilág támogatása a brüsszeli tervek alapján. Ez több mint 200 milliárd forint, optimisták szerint ugyanakkor ennyi kiesést a hatékonyságot növelő beruházásokkal akár vidáman ellensúlyozhatunk – persze nem gazdaságonként, hanem országos átlagban.
