FELZÁRKÓZÁSI KÉRDÉSEK
Először is nem tudjuk, milyen mélységű és jellegű krízis közeleg. A világ és főleg Európa sokat tanult a 2009-es recesszióból. Fegyelmezettebb a banki és a hitelezői politika, a fogyasztóvédelem a kontinensünkön. Ha nem is sikerült befejezni a bankunióprojektet, azért sokkal tapasztaltabban és bizakodóbban nézünk előre. Előbb-utóbb feloldódik a kínai–amerikai és ennek nyomán az európai vonatkozású konfliktus is. A kereskedelmi háborús probléma elsősorban a németeken keresztül érint minket, de ha ők megtartják a működőtőke-befektetéseiket Kínában, akkor ez a probléma mérsékelhető.
Nagyobb kihívásnak érzem inkább azt, hogy Peking évekkel ezelőtt elkezdett egy gazdasági modellváltást, melyben fel kívánja számolni a kettős – modern és tradicionális – országszerkezet kialakulásának a lehetőségét, magyarul nem akar latin-amerikanizálódni. Mindez külkereskedelmi aktivitásának a mérséklődését vonja maga után, ami nem jelenti azt, hogy a tervezett európai befektetéseit – pláne a számára kis volumennek minősülő magyarországi projektjeit – érinti. Persze az exportunkat ez visszafogja – a KSH szerint rohamosan esik a távol-keleti országba történő kivitelünk –, de a helyüket kereső árukat más régió fel tudja szívni, hiszen hazánk az EU részeként egyre több szabad kereskedelmi szerződés részese, nem csak az uniós belső piaccal számolhatunk.
Juthatunk-e olyan nehéz fizetési helyzetbe, mint 2008 végén? Nem valószínű, hiszen hazánk akkor még kevés tőkét exportált – most már a magyar regionális multijaink jobban mozognak és több profitot küldenek haza –, s még igazán nagy számú munkaerőt sem tudott exportálni. Reméljük, hogy Nyugat-Európában sem lesz akkora visszaesés, amely a külpiacainkon csökkenést indukálna. És jön az évi 3-4 milliárd euró nettó uniós pénz. Mindezen felül külkereskedelmi mérlegünk is nagyon pozitív, ami különbözik a 2008-as helyzettől, még akkor is, ha ez az aktívum mostanában csökken. Ám valószínűleg ez sem tart sokáig, mivel a magas szintre került belső fogyasztás – elsősorban az építőiparban – előbb-utóbb eléri a csúcspontját, ami befolyásoló tényező a növekedés oldaláról, de jó lehet az építőanyag-import erősödésének a mérséklődése szempontjából. És bár a belső fizetőképes fogyasztás is nő, a szolgáltatáskereskedelem – amely évente több mint 7 milliárd euró aktívumot hoz – mégis növelni tudja a teljesítményét, vagyis összességében jövőre megállhat a kereskedelmi aktívum csökkenése, még egy esetleges európai stagnálás vagy recesszió előtt. Örömmel konstatálhatjuk, hogy hamarosan a külső – devizában fennálló – adósságunk elenyésző szintre süllyed, most már a magyar polgárok és vállalkozók is inkább forintban adósodnak el.
Túlzottan függünk-e a német autóipartól? Igen, de reménykedjünk abban, hogy a németek a technológiaváltással úrrá lesznek a helyzeten, és hamarosan újra elindul az exportvezérelt bővülésük. Példaszerű a fegyelmük, hiszen még stagnálva is tartják a költségvetési egyensúlyt és erőteljesen csökkentik az államadósságuk rátáját – mellettünk is elszáguldottak ezen a téren. Vagyis hamarosan megtakarítások szabadulhatnak fel technológiai fejlesztésre és átképzésre az államadósság finanszírozása helyett.
Mi a feladat, ha már sikerült megfékezni a külső eladósodottságot? A közeli években is ennek kell lennie a középpontban, vagyis nem szabad olyan nagy méretű, külső devizában eszközölt adósság felvételéhez folyamodnunk, amelynek a visszafizetése nem garantálható. Az ilyen megoldás nagyon rossz pénzpiaci megítélést hoz recesszió idején. Emlékezzünk csak vissza a rendszerváltáskori bősi projektre: felvettük az osztrák hitelt, de sem áram – törlesztésre –, sem víz nem lett belőle, a tartozás pedig megmaradt. Nagy méretű, államilag garantált külföldi hitelfelvételnél erre emlékezni kell. Nem nőnek a jegenyefák mindig az égig.
Milyen szerepe lehet az új, lassuló világgazdaságban a keleti és a déli orientációnak? Kiegészítő, ez a realitás. Két okból. Egyrészt csak akkor lehet piacot nyitni távoli helyeken, ha erre itthon, a saját tulajdonú cégeknél megvan az áru- vagy szolgáltatási extrakapacitás a helyszíni beüzemelő humán tőkével együtt, amelyet ki lehet vonni a hazai rendszerből, mondjuk a vízszakmában. A reexport makrogazdasági értelme minimális. Az igaz, hogy ezzel fenn tudunk tartani távoli piacot arra várva, hogy nő a belső termelési kapacitás – pl. a marhahús esetében – és a felesleg is. Máskülönben ez csak ráfizetés. Másrészt nem mehetünk bele olyan helyzetbe, amikor az ország a külső devizaadóssága után szalad egy válság következtében, miközben itthon is van elég kihívás.
Lehet-e diverzifikálnunk külgazdasági kapcsolatainkat a feltörekvő nagyhatalmakkal? Például Indiával, Brazíliával, Oroszországgal? Mérsékelten igen, de a romantika korszaka lezárult, hiszen láttuk, hogy Kína kivételével nem tudtak tőke- és technológiaexportőrré válni – felénk biztosan nem –, félperiferiális függők maradtak a nyersanyagáraktól, és nincs különleges üzletekre kapacitásuk.
A lényeg a belgazdaságban van. Tudunk-e intenzív gazdasági növekedést elérni, vagy csak külföldi munkaerő és külföldi tőke extenzív bevonásával haladunk előre, s hamarosan elérjük a határt? Tudunk-e magyar tőkefelhalmozást és ezáltal tőkeexportot felmutatni, vagy nő a tőkefüggőségünk, miközben a belső fogyasztásra alapozva növekszünk?
Lesz-e a versenyképességünkben javulás, saját technológiai fejlesztésünkben előrelépés, vagy csak a másoktól kapott tőke és technológia révén fejlődünk, amelynek az árát különösen nehéz időkben fizetjük majd meg? Érdemes azon is elgondolkodni, hogy a saját tulajdonú vállalataink technológiai fejlesztéseit erősítsük, úgy, mint azt a szlovénok vagy az észtek teszik – Brüsszel már a fejlett európai szinthez hasonlítja innovációs színvonalukat. Nálunk – nem is beszélve a szlovákokról vagy a lengyelekről – ez még messze van az uniós átlagtól, sőt felzárkózás sincs igazán. Jó ötlet lehet a külföldiek k+f tevékenységét ösztönözni, de ennek csak akkor van értelme, ha ez itt marad a magyar partnercégeknél szellemi tulajdonként, a mérnökökkel együtt. Különben ez az innováció beágyazódás nélkül szerepel a gazdaságba bejövő-kimenő oldalon – a szép statisztikai számok ellenére is.
Lehet-e kitörni a külső földrajzi függésünkből, amely nagyon EU- és OECD-orientált? Igen, akkor, ha a partnerek – oroszok, kínaiak, indiaiak – olyan együttműködési konstrukciókat vállalnak be – eddig nem tették –, amelyeknél túllépnek a szokványos centrum-félperiféria vagy félperiféria-félperiféria viszonyon, és új elemeket – kockázatmegosztások, garantált termék-visszavásárlások, nemzeti valutákban történő, legalább részbeni kereskedések stb. – hoznak be.
Deviza felhalmozása is csak úgy lehetséges, ha a magyar tulajdonú cégek jelentősen növelik az exportjukat, ma ugyanis a kivitelen belüli arányuk húsz százalék alatt van. És a külföldiek meghagyják a képzett munkaerőt nekünk, akik meg végleg elmentek, azokat nagyrészt hazahívjuk – mint Kossuth egykoron. A hazatelepülő munkaerő megtakarításainak a kiesését kompenzálja az, ha hasznosuló beruházásokra lehívjuk a brüsszeli transzfereinket.
