Bárki, aki járt már a szigetországban, megmondhatja: a legtöbb britnek csak akkor teljes és kerek a hét, ha valamelyik munkanap után sikerült legördíteni egy pint csapolt nedűt az aktuális törzshelyen. A kedvenc kocsma felkeresése éppolyan nemzeti passzió, mint a focimeccsek alatt a hangos szurkolás.
A sörözésnek komoly hagyománya van errefelé: pont, mint a csatornarendszert és a latin betűket, ezt is a rómaiak vitték el Britanniába. A Hadrianus falán szolgáló egyik legionárius, bizonyos Masclus például egy előkerült levelében több sört követel a katonáknak. Ahogy az utak az ókorban elkezdték behálózni a vidéket, egyre-másra bukkantak fel olyan házak, amelyekben jó pénzért lehetett rendelni a „folyékony kenyérből”. Azt, hogy érdemes betérni, kirakott táblákkal jelezték. Mivel a hasonló helyek a társadalmi élet fontos központjai lettek, a köznyelv később a public house (vagyis közösségi ház) nevet aggatta rájuk. Ennek a rövidítéséből ered a „pub” elnevezés. Többféle szórakozási mód is tanyát vert a belsejükben: az egyik legrégebben működő angol pubban, a közel 1200 éves Ye Olde Fighting Cocksban például kakasviadalokat is tartottak.
A múlt században még úgy tűnt, hogy az egyetlen trend, amely veszélyezteti ezeket a helyeket, a hagyományos kontinentális sörfőzési technológia elterjedése. Mivel fennállt a veszély, hogy a tradicionális brit sörfőzési technikák kiszorulnak, 1971-ben megalakult a Kampány az Igazi Ale-ért (Campaign for Real Ale – Camra) nevű mozgalom, amely azóta is az egyik legnagyobb iparági érdekvédő szervezetnek számít.
Tíz éve azonban egy sokkal fenyegetőbb jelenség ütötte fel a fejét: megindult a bezárási hullám a pubok körében. Pár esztendőn belül kocsmák százaira került lakat. Sokáig az elemzők azt hitték, hogy csak a válság tehet az egészről, és ha a gazdaság erőre kap, minden visszaáll a régi kerékvágásba. De nem így lett. A vendéglátóhelyek számának csökkenése lassabb tempóban ugyan, ám az elmúlt években is folytatódott. Az idén egy átlagos héten tizennyolc hely húzta le a rolót. „Britek milliói várják, hogy a kormány végre tegyen valamit, és segítsen bebiztosítani a pubok jövőjét” – mondta Colin Valentine, az említett Camra szervezet egykori feje. Ő és sok más szakmabeli úgy véli, a bajok egyik fő forrása, hogy túl nagyok a szektorra kivetett adóterhek. Márpedig kocsmát üzemeltetni eleve nem olcsó mulatság. A Hyndburn megyei kerület egyik negyedében 2001 óta a 95 pubból ötvenet kellett becsukni. Az egyik még talpon álló ivó tulajdonosa, Craig Watson hosszan sorolta a pluszköltségeket: „Mivel nagy rá az igény, minden fontosabb sporteseményt le kell adnunk a tévéinken, emiatt viszont a Sky és a BT csatornára havonta ezer fontot (363 ezer forintot) fizetek. Nincs engedélyem az ételárusításra, viszont az emberek számítanak valami harapnivalóra, ezért hétvégenként például ingyenes húsos pitét tálalunk fel. És persze egy bandára és énekesre is szükség van. Erre havi 1500 fontot (544 ezer forintot) fizetek. A helyi adók ezeken felül évi 7000 fontot (2,5 millió forintot) visznek el.”
A legfrissebb felmérések alapján azonban pusztán az adók csökkentésével nem oldódna meg a helyzet. Eleve az egész „kocsmakultúrát” gyökeresen átalakította a dohányzás kitiltása a vendéglátóhelyekről. „29 éve taxizok, és mondhatom, hogy a tilalom bevezetése óta egyértelműen látszik: az emberek kevesebbet járnak szórakozni” – állítja az Észak-Angliában dolgozó Basharat Khan. Persze a cigifüst kiszorításának meglett a maga előnye is: olyan helyekre is, ahol korábban ez nem volt jellemző, a családok gyerekestül kezdtek el járni. Viszont emiatt az egész tradicionális pubkultúra elkezdett átalakulni: sok helyen a kínálatban egyre nagyobb teret kaptak az alkoholmentes italok. Erre a húzásra már csak a demográfiai átalakulások miatt is szükség van. Az ONS (Office for National Statistics) adatai szerint míg a fehér lakosságnak csak a tizenöt százaléka zárkózik el az alkoholos italoktól, addig a többi etnikai csoportnál ez a mutató eléri az 56 százalékot.
Ráadásul egyre több brit ha teheti a baráti sörözésre is inkább a saját otthonában kerít sort. A szupermarketekben ugyanis az italok, ha kismértékben is, de olcsóbbak lettek az utóbbi időben, úgy, hogy közben a pubokban egyre borsosabbak a csapolt serek árai.
Ha felmerül a kérdés, hogy miként lehetne gazdaságossá tenni a kocsmákat, néhány vadnak tűnő teóriával is előállnak. David Nuttall, a Konzervatív Párt tagja szerint például napközben könyvtárként vagy postahivatalként lehetne használni őket.
Egy biztos: ha egyszer már bezárt egy hely, akkor az újbóli kinyitásra minimális az esély. A legtöbb tönkrement pubot a tulajdonosok lakássá alakítják, és a bérbeadásából igyekeznek megélni. Hogy a régi helyeknek legalább az emléke megmaradjon, még 2007-ben elindult Az eltűnt pubok projektje (The Lost Pubs Project), amely egy dedikált honlapon gyűjti a megszüntetett kocsmák képeit és leírásait (a cím: Closedpubs.co.uk). Összesen több mint 35 ezer becsukott helyről vannak adataik.
De hogy teljes legyen a kép, le kell szögeznünk: a szektorban az elmúlt éveknek voltak nyertesei is. A kifejezetten nagy puboknak jobban megy, mint valaha. Pont miattuk az üzletágban dolgozók száma érdemben nem is csökkent már egy jó ideje.
Borítófotó: Valódi ale-t itatnak egy hátassal a Nagy Brit Sörfesztiválon. A pubokat sújtó adókkal a politikusok átestek a ló túlsó oldalára?
