Bezár ×

2018/10/11

Boldog békeidők

TOP200

Miután Magyarországon évek óta töretlen a gazdasági növekedés, s az idén minden bizonnyal – legalábbis az elmúlt tíz esztendő vonatkozásában – rekord is születhet, elméletileg a reálgazdasági, valamint a pénzügyi szféra háttere biztosított. Ugyanakkor a rendszerváltozás óta szokatlan a mostani szituáció, mármint az, hogy évek óta bővül az éves gazdasági teljesítmény, és a kilátások tekintetében is alapvetően az optimizmus dúl. Senki sem vitatja, hogy a gyarapodás folytatódhat a következő esztendőkben, legfeljebb annak üteméről oszlik meg a közgazdászi diskurzus. 

MOZGATÓRUGÓK 

A jó hír, hogy a magyar gazdaság mozgatórugói, a hazai nagyvállalatok alapvetően jó bőrben vannak – természetesen az egzakt kimutatások csak 2017-re vonatkoznak, de az eddigi féléves számok is szépen kerekednek. Ami biztos, hogy az „óévben” tíz százalékkal nőtt a forgalmuk. Nem is csoda, hogy a kétszáz legnagyobb vállalkozás összesített árbevétele a bruttó hazai termék (GDP) nagyságával vetekszik. De nem pusztán a forgalom számít, a nyereségességük is tovább javul. Árnyalja azonban a képet, hogy a „nagyok” – az említett TOP200 tíz „best offja” – már kevesebb munkaerőt foglalkoztatnak, mint korábban, ami aligha fogható az általános munkaerőhiányra. Szinte minden egyes cég esetében más a helyzet – termelésátcsoportosítás, költségcsökkentő létszámgazdálkodás vagy éppen a modern kori kihívások (digitalizáció) miatti átállások. Tény ugyanakkor, hogy megközelítőleg továbbra is félmillió munkavállalót alkalmaznak. 

Miközben a témával napi szinten kevésbé foglalkozók számára úgy tűnhet, hogy a TOP200-as rangsor megmerevedett és nehéz oda betörni vagy ott „leépülni”, addig a változások nagyon is tetten érhetők. Csak a javát említve: belépett a „csúcsragadozók” közé a Flextronics és a Wizz Air, a Magyar Telekom azonban kiesett a tízes ligából, csakúgy, mint a régebben szebb napokat látott Tesco. Közben a lista élét uralja a Mol, az Audi és a Bosch. 

Ami pedig a 2018-as csúcsokat illeti, alighanem az év sztorija lesz a BMW debreceni letelepedése, továbbá az OTP egymilliárd eurós profitja.  

SZÁLLÍTÓK 

De mi olyat tudnak a TOP200-ban lévők, amit a „kicsik” nem? A legjelentősebb eltérés talán az, hogy előbbiek tudnak exportálni, míg a hazai kis- és közepes vállalkozói kör jó része képtelen kivitelre termelni. A legnagyobb cégek az export több mint hatvan százalékát adják; az első számú kereskedelmi partner az Európai Unió, azon belül is hagyományosan Németország. 

S azon sem lepődik meg senki, hogy Ausztria hazánk második legfontosabb gazdasági „ügyfele”. Az EU után pedig az Egyesült Államok jön. 

Differencia van még a termelékenységben, a hatékonyságban és a versenyképességben is: ebben a körben ezek a napjaink mindennapos problémáivá előlépett szegmensek nem okoznak különösebb gondot. S erre a szektorra jellemző az is, hogy innovációban, kutatás-fejlesztésben élenjárnak. De élenjárnak-e régiós megközelítésben a „nagyjaink”? Egyáltalán megközelítik-e a térségi volument forgalomban, profitban, foglalkoztatásban, kibocsátásban? Bizony igen! A Mol vagy az OTP régiós óriás is, az Audi pedig Győrött a világ legnagyobb motorgyárát üzemelteti. 

Miután az export kiemelkedő része a magyar gazdaságnak, valószínűleg sokakat érdekel az is, hogy mit szállítunk. Döntően ipari, azon belül is feldolgozóipari termékeket, s jönnek fel a precíziós műszerek. 

VAS ÉS ACÉL? 

A fentiekből az olvasható ki, hogy a magyar gazdaság alapvetően ipari jellegű, hiszen a mozgatórugói (Audi, Bosch, Mercedes, GE, Flextronics, Dunaferr, Samsung) ebből a mezőnyből kerülnek ki, ám új jelenség, hogy a „feltörekvő” nagyvállalatoknál erősen dominál az építőipar, a raktározás vagy éppen a kereskedelem. A lényeg azonban az, hogy a magyarországi nagy cégek hatalmas beruházási lázban égnek. Az Audi Q3, a Mercedes A-osztály termelése is elindul, s miként azt már jeleztük, hazánkban létesít gyárat a BMW is. Azaz mindhárom nagy német premium kategória „Made in Hungary” jelzéssel futhat le a gyártósorról. A beruházási láz kapcsán érdemes kitérni többek között arra, hogy megkezdődtek Paks II. előkészületei, és bővíti még az amplitúdót, hogy az állam maga is beszáll az egyébként most is zajló infrastruktúra-fejlesztésekbe. 

PÉNZT VAGY ÉLETET?! 

A magyar gazdaság sajátossága volt hosszú időn keresztül, hogy a kereskedelmi bankok hitelezésére épült a finanszírozás. Immár egyértelműen bekövetkezett a fordulat: az olcsó pénzek korszakában a hitelintézeti kölcsönök mellett régi-új finanszírozási formák (kockázati tőke, tőzsde, különböző pénzügyi garanciák) kapnak erőre. Valószínűleg a Budapesti Értéktőzsde életében is korszakváltást jelentett a két éve elfogadott új stratégia. S miután a korszerű reálgazdasági folyamatok tükre pont a börze, a BÉT további erősödése alapvető jelentőségű. 

DUALITÁS 

Az egyik szemünk sír, a másik nevet. Miközben a Magyarországon működő nagyvállalatok export- és versenyképesek, beépültek a világgazdasági termelési láncokba, addig az alattuk lévő szintek – kicsi és közepes cégek – tőke- és piachiánnyal küzdenek, s gondot okoz a bérek kifizetése is. Unalomig ismert, ám sajnos tény: a kis- és középvállalkozások egy főre jutó termelékenysége messze elmarad a nagyvállalatokétól. A beszállítói hálózatok, valamint az exportképesség erősödésében is korlátot jelent a hazai kis- és középvállalkozások kicsi átlagos mérete és alacsony szintű tőkeellátottsága, kis innovációs kapacitása és a modern menedzsmentismeretek hiánya. Mindez pedig hosszú távon gondot okoz majd a nagyvállalati körnek is, miután a „táplálékláncban” mindenkire szükség van. Különösen beszállítókra, második és harmadik körös bedolgozói szintre. 

A boldog békeidők sztorija csak velük folytatódhat. 

A következő tíz év

Tíz év eltelt: Magyarország IMF–EU-programállamból immár a közép-európai térség – politikai értelemben is – egyik legstabilabb országa, gazdasága lett. Olyannyira, hogy senki sem vitatja a kormány gazdaságpolitikai célkitűzéseit. Ennek azonban feltételei voltak: a látványos teljesítményhez nem pusztán kormányzati intézkedések kellettek, hanem a jegybank támogatása is, kamat- és finanszírozási oldalról. 

Bármilyen meglepő, immár kifejezetten unalmas dolognak tűnik, hogy sorjáznak rólunk a jó hírek, mármint ami a pénzügyi kitettségünket, sérülékenységünket vagy éppen tőkevonzó képességünket illeti. 

Közben másról sem szólnak a híradások, mint a munkaerőhiányról vagy éppen a bérek szükségszerű emeléséről. Ezek a „tételek” korábban az álom kategóriájába tartoztak. 

Immár mi sem természetesebb, mint hogy a gazdasági stabilitáshoz politikai is kell. Pedig ez sem természetes, mögötte hatalmas akarat, cselekvés áll. 

A nagy kérdés most az, mit hoz a következő tíz év. Szó sincs itt bérelt helyről a mezőnyben. A politikai stabilitás jelenleg egy jó adottság, de a tőkéért, a pénzért a világgazdaságban élet-halál harc zajlik. 

Úgy tűnik, Magyarország ezúttal a győztesek csapatában játszik. 

Óriásvállalatok a régiónkban

Modern kori boszorkányüldözés

A 60-as évek hippimozgalmaiból, majd tömegtüntetéseiből kinövő „68-as generáció” a negyvenes-ötvenes éveibe lépve meghatározó pozíciókhoz, befolyáshoz jutott a tudomány, a kultúra, a média, a szórakoztatóipar stb. területén. Hiába szerezte ugyan meg időnként a politikai hatalmat, a jobboldal nem tudta az elveit, alapvető céljait érvényesíteni; hatalmi pozíciója csak arra volt elég, hogy némileg lassítsa a progresszív ideológiák térhódítását. Így liberalizálódott folyamatosan az abortusz, a melegházasság, a kábítószer-fogyasztás; így burjánzott el az illegális migráció; így váltak jogi kategóriává olyan abszurd megfogalmazások, mint a „gyűlöletbeszéd” vagy a „mikroagresszió”… A baloldal te--ma-tizál-ta a mindennapi életet. Azok a po-li-ti-kusok, közszereplők, akik szembe mertek szállni ezzel, veszélyt jelentve a baloldal hegemonisztikus törekvéseire, totális ellehetetlenítésre, karaktergyilkosságra voltak ítélve.

Trump elnök is gigadózist kapott mindebből, ennek ellenére győzni tudott 2016-ban; ez túlzás nélkül világtörténelmi fordulópont volt. A baloldal azonban természetesen nem adta fel. Amit az elmúlt hetekben a Legfelsőbb Bíróság frissen kinevezett tagja, Brett Kavanaugh kapott tőlük, az minden korábbi, koncentrált ellehetetlenítési akciót felülmúl, ám – és ez biztató – egy vesztét érző, teljesen eszement fenevad tombolásának a jeleit mutatja.

A baloldal (és nemcsak a hőbörgő utcai aktivistáik, de komolynak gondolt szenátoraik is) őrjöngését látva nem győzzük kapkodni a fejünket s levonni az újabb és újabb tanulságokat.

Már ki is jelentették: ha sikerül visszaszerezni a kongresszusi többséget, vádat emelnek ellene („impeachment”), ahogy persze Trump ellen is. Vagyis: a demokraták gátlástalanul szembemennek a választói akarat eredményeivel. Ahogy számos amerikai publicista fogalmazott a közelmúltban: „Ez már nem a nagyszüleid Demokrata Pártja.” Nem Harry Truman vagy John F. Kennedy pártja. Nem a középosztály, a „kisemberek” érdekeit őszintén képviselő párt. Hanem egy totálisan ideológiavezérelt, radikális csőcselék, a média és a techcégek dollármilliárdjaival kitömve, amely a hatalom megszerzéséért semmilyen ördögi eszköztől, egy tisztességes ember hamis megvádolásától, ártatlansági vélelmének semmibevételétől, családjának a tönkretételétől sem riad vissza. Ez nem „mccarthyzmus”, hanem annál sokkal több: tökéletesen idézi a hajdani szovjet forradalmi taktikát.

Félő volt, hogy sikerrel jár ez az aljas boszorkányüldözés. El is mondták: teljesen mindegy, igazak-e a vádak, akkor is el kell pusztítani a jelöltet. És nem csak politikailag; mind Kavanaugh, mind a mellette kiálló szenátorok, Lindsey Graham vagy Susan Collins (egy nő!) is hihetetlen intenzitású és mennyiségű halálos fenyegetést kaptak.

Óriási eredmény a kinevezés. Nem csak azért, mert 1934 óta először van konzervatív többség az USA Legfelsőbb Bíróságán. Hanem azért is, mert az elmebeteg, hataloméhségében és ehhez tartozó totalitárius törekvéseiben már minden álarcát és gátlását levedlett baloldal újabb vereséget szenvedett. 2016. november 8. után 2018. október 6-án is győzött Amerikában a demokrácia. Izgatottan és reménnyel telve várjuk no-vem-ber 6-át, a félidős kongresszusi választásokat.

Borítófotó: Jeszenszky Zsolt (fotós: Kőhalmi Péter)

„Az ingatlanszakma választott engem”

– Az egész családja kvázi közszereplő, azonban önt eddig nem láttuk a nyilvánosság előtt. Miért? 

– Tudatosan nem vállaltam közszereplést, ami az üzleti életben teljesen normális dolog, ráadásul irtózom is tőle. Ugyanakkor az általam vezetett cég iránti befektetői bizalmat a személyemmel szeretném erősíteni. 

 – Végzettsége alapján jogász. Miért éppen az ingatlanszakma mellett döntött? 

 – Nem én választottam az ingatlanszakmát, hanem fordítva: az választott engem. Alapvetően minden porcikámmal ügyésznek készültem, de talán a családi hátterem mindent megmagyaráz: kicsi korom óta jártam édesapámmal, Ungár Andrással üzleti tárgyalásokra. Az ingatlanszakmára lettem felkészítve. A szüleim úgy neveltek, hogy önálló döntéseket hozzak, ügyeket képes legyek magam előkészíteni, végigvinni, lemenedzselni. Tehát nem a lehetőség, inkább a kötelességtudat az, ami erre a pályára vitt. 

– Édesanyja, Schmidt Mária, aki ugyancsak tulajdonos a BIF-ben, beleszól a cég ügyeibe? 

– Erről szó sincs, édesanyám nem is foglalkozik a vállalat ügyeivel, és hálás érte, hogy nem kell neki. Olyasmivel tud foglalkozni, amivel ő szeret, ami neki való és nem untatja. Nem az ő szakterülete az ingatlanhasznosítás és -fejlesztés, ezt bölcs asszony révén tudja is magáról. A céget egy igazgatótanács irányítja és egy profi menedzsment viszi.

 – Utóbbiból kiindulva: két éve a BIF elnöke. Maga a pozíció nem teszi szükségessé az operatív részvételt. Ettől függetlenül részt vesz a napi üzletmenetben? 

– Több mint tizenkét esztendeje, hogy tagja vagyok a BIF igazgatótanácsának. IT-tagként az elmúlt évtized minden üzleti döntésében részt vettem, megismertem a társaság működését. Úgy vélem, ez biztosítja a folytonosságot. Elnökként természetesen aktívabb vagyok, mint korábban. Ugyanakkor a saját terveimnek, céljaimnak nagyobb teret tudok adni. Például 2018-ban számos olyan esemény történt a BIF életében, amely vezetőként nagyobb odafigyelést, esetenként napi szintű részvételt is megkövetelt az üzletmenetben. 

 – Miben tér el a BIF más hasonló profilú cégektől? 

 – Szerintem elsősorban abban, hogy a társaságunk rendelkezik a budapesti belváros ingatlanos kuriózumaival. Olyan kiemelt elhelyezkedésű ingatlanaink, lehetőségeink vannak a főváros belső kerületeiben, amilyenek más cégeknek nincsenek. Ingatlanhasznosító és -fejlesztő vállalatként pedig a BIF 1998 óta tőzsdei szereplő, és az elsők egyike volt, amely következetesen a SZIT-té (szabályozott ingatlanbefektetési társaság) válásban látta a jövőt. Számunkra a SZIT mint konstrukció kihagyhatatlan üzleti lehetőségként merült fel, amellyel a magánbefektetők is jól járnak. 

 – Milyen szegmensekben van jelen a BIF, és melyik területen a legerősebb? Van-e olyan projekt, amelyre jobban koncentrálnak? 

 – A cég a saját fejlesztéseit hagyományosan a prémium kategóriába pozicionálta. Ilyen például a Duna-parti Castrum Ház, az Üllői úti Ü48 irodaház, a Flórián udvar az Árpád híd lábánál vagy akár a rózsadombi Pasa lakópark. Ezt a színvonalat vitte tovább a harmadik kerületi Harsány lejtő projekt, ahol a száznyolcvan építési telek eladását követően lakóparkfejlesztéssel folytattuk a beruházást, és már a kivitelezés befejezését megelőzően értékesítettük az első ütem társasházi lakásait. Most az építkezés és az eladás második üteme zajlik. Itt szintén arra törekszünk, hogy különlegeset alkossunk. Ezenfelül építettünk a területen játszóteret, és szeretnénk még óvodát, irodát is.  

A BIF jövedelemtermelő ingatlanjai alapvetően iroda- és parkolóházak. Az elmúlt években nagyobb hangsúly került a lakásfejlesztésre, s egyre több hotelprojekttel kezd foglalkozni a társaság.

Kiemelném a Vigadó téren található Vigadó Palota irodaházat, melyet a vásárlást követő felújítás alatt sikerült teljes egészében bérbe adni! Jól sikerült, kreatív projektünk az Üllői úti Bifloft irodaházunk, amely egy használaton kívüli oktatási célú épület újragondolásaként valósult meg. Ez is már a kivitelezés végét megelőzően majdnem száz százalékban bérlőre talált. 

Jelentős számú belvárosi, prémium lokációjú, komoly fejlesztési potenciállal rendelkező objektum van a társaság tulajdonában. Ilyen az Andrássy úton lévő két ingatlanunk. Itt egyedülálló módon további ötezer négyzetméter alapterület és mélygarázs építésére van lehetőségünk. Terveink szerint hamarosan egy kilencvenszobás butikhotel kialakítását kezdjük meg. A Nyugati tér mellett lévő Bajcsy-Zsilinszky útra 25-30 ezer négyzetmétert tudunk és fogunk fejleszteni. 

Annak ellenére, hogy a jövedelemtermelő belvárosi ingatlanjaink jellemzően teljes kihasználtsággal működnek, keressük a további értékteremtés lehetőségét, például „rooftop” irodaterületek, sky bar, penthouse lakások megvalósításával, ezekből jelenleg is három különböző projektünk fut. 

Bár konkrétumokat még nem árulhatok el, de reményeink szerint még ebben az évben megkezdődhet a Vár környezetében egy a nyugat-európai, valamint amerikai nagyvárosokban kedvelt 300-400 négyzetméteres, minden igényt kielégítő, exkluzív „loft” apartmanház kialakítása, ahol a takarítástól a kutyasétáltatásig mindenre gondoltunk. 

 – Az ingatlanpiac konjunktúraérzékeny terület. Milyen víziója van? 

 – Szeretném a nyugat-európai, modern ingatlanfejlesztéseket, innovációkat Budapesten is meghonosítani. Építészeti, belsőépítészeti és dizájnvonalon is. Fiatalos, üde, extravagáns fejlesztési elképzeléseim vannak. Már tárgyalunk egy dizájn-konténerlakópark megvalósításáról. Bécshez, Prágához képest Budapest még bőven felfutóban van, és hatalmas lehetőségek, kihívások adódnak gyönyörű fővárosunkban. 

 – Több jelentős esemény történt a BIF-nél az elmúlt időszakban, illetve történik most is: a SZIT-té válás, a részvények prémium kategóriába történő átsorolása és az egyes fejlesztésekkel kapcsolatos bejelentések. Szándékos ez a felgyorsított üzletmenet?  

 – Igen, felpörögtünk! Korábban a BIF egy „alvó” cég volt a tulajdonosi széthúzások miatt. Amióta rendeződtek a tulajdoni viszonyok, kezdetét vette az új korszak. S innentől, az elmúlt időszakban megtapasztalt pörgés lesz jellemző a BIF-re! Óriási ambícióink, ötleteink vannak, amelyek kivitelezésre várnak, s az elnökségem alatt megvalósított és a jövőben megvalósuló összes projekt magán viseli majd a névjegyemet. 

 – Időközben a TakarékBank részesedést szerzett a BIF-ben: ez a hitelintézeti tulajdonlás jelent-e valamilyen változást? 

 – A TakarékBank üzleti potenciált lát a cégben mint SZIT-ben is, és nem stratégiai, hanem pénzügyi partnerünk lett. Valószínűleg azt a piaci átlag feletti „hozamot” látják a BIF-ben, amelyet más ingatlanhasznosító és -fejlesztő társaságban nem. Mindenkit arra buzdítok, kövesse ezt a példát!

 – Visszatérve a „nagy bejelentések évére”, ez várható a 2019-es esztendőtől is? 

 – Kétségtelen, hogy az idén számos nagy volumenű bejelentésünk volt. Ezek kellő alapot biztosítanak arra, hogy a jövőben is izgalmas vállalat legyünk a saját ágazatunkban, valamint a magán- és intézményi befektetők számára. 

 – Legalább egy rövid távú célt vagy a befektetők felé tett ígéretet áruljon el! 

 – Prémium kategóriás tőzsdei cégként minden erőnkkel azon vagyunk, hogy mielőbb, megfelelő súllyal bekerüljünk a BUX-kosárba. És szeretném kihangsúlyozni: a magam részéről továbbra is elkötelezett vagyok aziránt, hogy kifizessük a kilencvenszázalékos osztalékot a nyereségünk után a részvényeseinknek.

Fotós: Fürjes Viktória

Egységes Budapestet!

– Mi az oka annak, hogy 1990-ben az úgynevezett kettős szintű – a kerületek és a főváros mellérendelt viszonyát rögzítő – közigazgatás valósult meg Budapesten?

– Úgy tudom, hogy az Antall-kormány eredetileg az erős főpolgármesteri jogosítványokat és a kerületi elöljáróságokat rögzítő szabályozást terjesztette elő. Csakhogy ezt a kétharmados törvényt az akkori önkormányzati választásokon jól szereplő SZDSZ a saját pozíciója védelmének érdekében nem fogadta el. Ők javasolták a most is érvényben lévő modellt, amelyre Antallék végül rábólintottak.

– De miért nem változott meg 2010 óta ez a rendszer?  

– Bárki is legyen kormányon, nem érdeke a módosítás, ami Budapestnek egyáltalán nem válik az előnyére. Nincs olyan miniszterelnök, aki szívesen látna egy erős jogkörökkel rendelkező főpolgármestert, hiszen könnyen a kormányfő kihívójává válhatna. Emellett az egyenrangú budapesti önkormányzatok léte lehetőséget ad arra, hogy a különböző politikai pártok elhelyezzék itt az „embereiket”. 

A gyakorlatban a főváros most nem egy város, hanem városszövetség, és mindössze hatvan-hetven százalékos hatékonysággal működik, ez az arányszám lehetne kilencven-száz százalék. Ehhez az egyszer már bevált és általam újra javasolt hierarchikus rendszert kellene ismét meghonosítani Budapesten.

– Az ön koncepciójában erős, közvetlenül választott főpolgármester és Fővárosi Közgyűlés, a kerületek élén kinevezett elöljárók, de választott önkormányzati képviselők szerepelnek. Ez miért biztosítana hatékonyabb működést Budapestnek?

– Az én elképzelésem tulajdonképpen a már említett, 1873 és formailag 1950 között érvényben lévő közigazgatásnak némi módosításokkal átvett változata. Ez egy olyan irányítási modell, amelynek köszönhetően Budapest igazi európai metropolisszá vált. A fővárosnak volt egy közgyűlése és egy főpolgármestere – neki voltak alpolgármesterei –, a kerületek elöljárósági szinten működtek, az elöljárók mellett választott, 24 tagú kerületi választmányok dolgoztak. Az elöljáróságok jogilag a főváros alá voltak rendelve, tehát a központi utasítást végre kellett hajtaniuk. Ugyanakkor azokban a jogkörökben, amelyeket törvényileg biztosítottak az elöljáróságoknak, a választmányok döntöttek.

– Milyen jogköreik voltak az elöljáróságoknak?

– Hozzájuk tartozott a kerületi utcák, terek burkolati problémáinak a kezelése, a közcsatorna-fenntartás, az építési engedélyekkel kapcsolatos eljárások, a vásárrendészet, az iskolakötelesek és a kisdedóvókba jelentkező gyerekek összeírása, valamint a szegényügy is. Természetesen ma nemcsak ezekkel a jogkörökkel lehetne ellátni az elöljáróságokat, de nem is ez a lényeg, hanem a hierarchikus fővárosi rendszer, amely sokkal hatékonyabb a huszonnyolc éve működő mellérendelt jogviszonynál.

– Az ellenzéki pártok nyomban az önkormányzatiság elvét kérnék számon a rendszeren.

– De ez nem lenne igaz, ez egyáltalán nem sérülne, ahogy a választhatóság elve sem. Hiszen Budapestet továbbra is választott főpolgármester, képviselők, a kerületeket pedig választmányok vezetnék, őket közvetlenül szavaznák meg a fővárosiak.

– Akkor a pártok is megnyugodhatnának, hogy el tudják helyezni a kádereiket a kerületekben?

– Nem, egyáltalán nem. A kerületek most sem gyakran döntenek politikai ügyekben – kivéve olyan szimbolikus eseteket, mint például a szoborállítás –, az új rendszerben még kevesebb lehetőségük lenne erre. Most a pártok a kerületek-főváros mellérendelt rendszeréből adódóan tudnak pártszembenállást csinálni a budapesti önkormányzatokban. A hierarchikus viszonyban azonban a kerületi választmány csak véleményezni tudná az elöljáró, a Fővárosi Közgyűlés döntéseit.

– És a kerületi elöljárókat ki nevezné ki, ők nem politikai delegáltak lennének?

– Nem, hiszen szigorú pályázati köve-tel-ményeknek – például előírt felsőfokú, jogi, közigazgatási, közgazdászi végzettségnek – kellene megfelelniük. Ma kellő pártháttérrel bárkiből lehet kerületi polgármesterjelölt, majd polgármester is. Az elöljárókról a pályáztatás után a Fővárosi Közgyűlés döntene, ez a rendszer tehát szakszerűbben és hatékonyabban működhetne, mint a jelenlegi. S a kerületi, lokális identitás sem sérülne ezzel, hiszen ez a helyi kötődés nem az önálló önkormányzatoktól függött 1873 után sem.

– A koncepcióját két hónappal a tavaszi választások előtt jelentette meg. Ebből a közigazgatási szint nem, viszont a budapesti államtitkárság az új Orbán-kormányban már megvalósult. Mit szól ehhez?

– A félreértések elkerülése végett: nem kerestem meg a koncepciómmal senkit, csupán közzétettem azt. Ebben az írásban a budapesti állami fejlesztések koordinálásáért felelős államtitkárság létrehozására valóban javaslatot tettem.
Őszintén örülök, hogy ez létrejött, remélem, nagy dolgok születnek az államtitkárságnak köszönhetően. 

Abszurd volt, hogy az előző években szinte minden nagy budapesti fejlesztés különböző minisztériumokhoz tartozott. Az államtitkárság létrehozásának ötletét nem tulajdonítom a magaménak, ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt benne része az írásomnak.

– De ön is szembesült azokkal a támadásokkal, miszerint a Fidesz megbízásából készítette el a „civilnek álcázott” javaslatát, aminek első bizonyítéka a Budapest-államtitkárság létrehozása, s következő lépésként jöhet a kerületek felszámolása. És ezzel tényleg vége lenne a demokráciának.

– Ezt régen összeesküvés-elméletnek hívták, amiből semmi sem igaz. Őszintén sajnálom azokat, akik ilyeneken gondolkodnak, és soha nem volt még önálló elképzelésük semmiről. Szabad országban szabad értelmiségiként tettem javaslatot, örülök annak, hogy voltak olyanok, akik meggondolásra alkalmasnak tartották azt. Az ellenzéki gondolkodású kritikusaimban fel sem merült: ha a kormány igazán ártani akarna Budapestnek, akkor nem a kerületek önállóságát, hanem a Fővárosi Önkormányzatot szüntetné meg. Valójában ez jelentené a település végét, nem a fordított helyzet.   

 

NÉVJEGY 

66 éves, Széchenyi-díjas történész 

A Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Habsburg Történeti Intézet igazgatója, az ELTE professor emeritusa, a Közép-európai Egyetem egyetemi tanára 

Főbb kutatási területei: Ferenc József, az Osztrák–Magyar Monarchia története, Budapest története, a polgárosodás története, a szimbolikus politika története, modern zsidó identitástörténet 

Több mint 70 könyve jelent meg, közülük jó néhány angolszász, illetve német nyelvterületen.

Adóuniformis Brüsszelből

Az állam csak a beszedett adókból tud gazdálkodni, ám egyáltalán nem mindegy, hogy milyen forrásból érkeznek azok az adóforintok. Például 2010 előtt a baloldali-liberális kormányok az úgynevezett debtfare modellt követve hitelből finanszírozták választási ígéreteiket, majd az államcsőd szélén megszorító csomagokat és adóemelést fogadtak el.

Nagyot fordult a világ 2010 óta. A polgári kormány a workfare modellt követve csökkentette a munkára rakódó terheket, hogy jobban megérje dolgozni. Az itt kieső adóbevételt az áfa kétszázalékos emeléséből, valamint a gazdaság kifehérítéséből pótolják.

A NAV-hoz bekötött pénztárgépek szépen mutatják a szupermarketekben, benzinkutakon és boltokban elköltött forintokat, így aki feketén vagy külföldön dolgozik és itthon vásárol, szintén hozzájárul a költségvetéshez. Nem is beszélve arról, hogy ezáltal az uniós projektekből is több marad itthon.

A fogyasztás adóztatása már a boldog békeidőben is jól működött, és ráadásul igazságos is, hiszen aki többet fogyaszt, az többet is fizet. A gazdagoknak sem éri már meg annyira az adókerülés, hiszen az alacsonyabb adókat ők is szívesebben fizetik meg, így bővítve az adózók bázisát és csökkentve az egy adózóra nehezedő terhet.

Derült égből villámcsapásként érkezett a hír, miszerint az Európai Parlament (EP) 25 százalékban maximálná az uniós tagállamokban az általános forgalmi adó (áfa) felső kulcsát; az úgynevezett teljes áfarendszerreformom belül. Brüsszeli forrásaink szerint ez az áfás „megrendszabályozás” korábban nem is szerepelt a tervekben. Jeppe Kofod, az áfaszabályok témájáért felelős dán szocialista képviselő a felvetés kapcsán úgy érvelt a minap Brüsszelben, hogy sokféle áfarendszer létezik az Európai Unióban, tele kiskapuval és fekete lyukkal. Ez vezetett el oda, hogy egyre több áfabevétel tűnik el. „Az előttünk lévő reformokkal csökkenthetjük az áfabevétel-kiesést, valamint a vállalatok adminisztratív költségeit” – tette hozzá. 

Szanyi Tibor szocialista EP-képviselő közleményében felhívta a figyelmet arra, hogy a 15 és 25 százalékos érték közé eső általános kulcson túl a tagállamoknak lehetőségük lesz két kedvezményes és egy 0 és 5 százalék közötti kulcs alkalmazására is.

Szerinte a költségvetési források biztosítása és a káros adóverseny elkerülése céljából valamennyi áfakulcsot figyelembe véve egy 12 százalékos súlyozott átlagot kell elérni minden tagállamban. 

A 27 százalékos áfa nem is annyira kirívó, 24 uniós országban már „kettessel” kezdődik ez az adókulcs és szorgosan emelik tovább. Szanyi Tibor populista javaslata elfedi, hogy a kormány már eddig is számos létszükségletű terméket és szolgáltatást sorolt a kedvezményes adókulcs alá, így segítve célzottan a rászorulókat és a kiskeresetűeket. Ráadásul pont Brüsszel nem engedte a fordított áfakulcs alkalmazását az olyan érzékeny termékeknél, mint a cukor vagy az étolaj. A brüsszeli mandátumát féltő szocialista politikus bevételcsökkentő javaslatának elfogadása segítené a bevándorláspárti uniós politikusokat, akik az országunknak járó fejlesztési források visszatartása mellett így is nyomást akarnak gyakorolni Magyarországra.

A magyar kormány álláspontja szerint Brüsszel és a baloldal meg akarja emelni a személyi jövedelemadót és meg akarja szüntetni a gyerekek után járó adókedvezményt. Ez a valódi cél, ezért akarják korlátozni a tagállamok szuverén adópolitikáját – kaptuk a kormányzati tájékoztatást.

Két olvasata is van az egységes, 25 százalékos uniós áfakulcsos kezdeményezésnek: egyfelől a föderalizmus irányából érkező, Magyarországra vonatkozó „politikai üzenet”, valamint az államháztartás részéről felmerülő finanszírozási igény – hangsúlyozta Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács elnöke. Ugyanakkor a szakember még azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a szóban forgó ötlet nem érinti majd hazánkat. Tudniillik nem egyértelmű, hogy az az egyes áfakulcsokra vonatkozik-e, vagy az úgynevezett áfacentrumra. A Költségvetési Tanács elnöke szerint nálunk ugyanis – hiába egységesen 27 százalékos az áfa – az általános terhelés 21-22 százalékon „megáll”. Gondoljunk csak a számos kedvezményezettre – építőipar, vendéglátás, élelmiszer –, amelyeknél nagyon alacsony az áfakulcs – emlékeztetett rá Kovács Árpád, aki végezetül aláhúzta: az adópolitika kialakítása eddig nemzeti hatáskörben volt, most az uniformizálás jöhet, ami nem feltétlenül jó irány. 

Hegedüs Sándor, az RSM Hungary Zrt. adóüzletág-vezetője szerint az általános forgalmi adó felső kulcsának maximálása praktikusan kifejezetten egy uniós tagállamot, Magyarországot érint. A szakértő szerint hiába a 27 százalékos magyar áfakulcs, nemzetközi összehasonlításban nem hazánk az „éltanuló”. Például a szomszédos Szlovákiában és Horvátországban magasabb az áfaterhelés – a fent említett kedvezményes „körök” miatt.

Hegedüs Sándor kiemelte azt is, hogy láttunk már ilyet: a Gyurcsány-kormány – pont az országgyűlési választások előtt – 2006-ban 25-ről 20 százalékra már levitette az áfakulcsot, ám ezt nem a fogyasztók, hanem a kereskedők és a szolgáltatók érezték. Ha Brüsszelben elfogadják a legfeljebb 25 százalékos áfakulcsos döntést, akkor hozzávetőleg 300 milliárd forint bevételkieséssel lehet számolni a központi költségvetésben. Bár a lakosság körében első látásra népszerűnek tűnhet a 27 százalékos kulcs mérséklése, azt a korábbi tapasztalatok szerint legfeljebb a feléjük értékesítő kiskereskedők, szolgáltatók fogják megérezni. A költségvetési hatás miatt viszont a további, célzott, egyes termék- és szolgáltatásköröket megcélzó áfakulcscsökkentés maradhat el, kedvezőtlenül érintve egyes ágazatokat vagy szociálisan hátrányos helyzetű csoportokat. 

Játsszon újra!

Valóban komolyan elgondolkodott a nyár folyamán Tarlós István azon, hogy ismét jelölteti-e magát Budapest főpolgármesteri posztjára. Értesüléseink szerint több feltételt is szabott az indulásához, és úgy gondolta, kevés arra az esély, hogy Orbán Viktor miniszterelnök rábólintson ezekre. „Ez végül a legnagyobb meglepetésére mégis megtörtént” – tudatta forrásunk, aki viszont nem részletezte, mik voltak a feltételek. 

A főpolgármester korábban maga is mondta, hogy nem nézi jó szemmel a kétszintű városvezetési modellt, azaz a kerületek és a főváros közötti mellérendelt viszonyt. A változtatást azonban legutóbb 2011-ben, az új önkormányzati törvény elfogadása előtt a budapesti fideszes kerületi „polgármesterlobbi” meg tudta akadályozni. Most újra kétharmados parlamenti többsége van a jobboldalnak, tehát a jövő évi választások után akár még a törvény módosítása is felmerülhet.

De nem véletlen, hogy a kormányfő Tarlóst szeretné újra jelölni a posztra. Az ő indítása már csak azért sem lehet kérdés, mert kettőjük viszonyát a töretlen bizalom jellemzi. Amikor – például a 3-as metró beruházása miatt – feszültségek keletkeztek a kormány, leginkább Lázár János volt kancelláriaminiszter és a főváros között, a főpolgármester a miniszterelnökkel tudott megegyezni a vitás kérdésekben.  

2010-ben Tarlós Demszky Gábort váltotta Budapest élén. 2018-ig több, a város életét kedvezően befolyásoló beruházást is átadtak. A kormány átvállalta Budapest adósságállományát is. Befejezték a 4-es metró építését, megkezdték a 3-as metró felújítását, elindultak a húsz éve halogatott árvízvédelmi munkák, csaknem teljessé vált a szennyvízcsatorna-hálózat. Lecserélték szinte a teljes BKV-járműparkot, új autóbuszok, trolibuszok, villamosok álltak forgalomba. Nyolc év alatt az egész metrószerelvény-hálózat korszerűsödött. De felújították az 1-es és a 3-as villamosvonalat is, illetve létrejött a budai fonódó villamoshálózat. Új taxirendeletet hoztak létre, egységesítették a különböző tarifákat, minden taxi sárga színt kapott, és műszaki követelményeket is előírtak a járművek számára. Budapest visszavásárolta a Fővárosi Vízművek kisebbségi részvénycsomagját, valamint megszüntették az MSZP–SZDSZ budapesti koalíció által 1997-ben kötött előnytelen menedzsmentszerződést is. De Tarlósnak köszönhetően a főváros vette át a 2010-re elkészült Budapesti Központi Szennyvíztisztító Telep üzemeltetését is. A Tér-Köz pályázatok során a kerületek számtalan közterét alakították, építették át.
Az állami beruházásoknak köszönhetően új arculatot kapott a Kossuth tér, a Várkert Bazár, és folyamatban van a Városliget teljes megújítása, azaz egy új múzeumközpont kialakítása, valamint az állatkert átépítése is. 

Amire Demszky Gábornak húsz év főpolgármesterség sem volt elegendő, azt Tarlós nyolc esztendő alatt végigvitte Budapesten. És talán ez a legmeggyőzőbb érv arra, hogy a Fidesz–KDNP ismét őt támogassa a jövő évi választáson.

 

Borítófotó: Tarlós István mesehősökkel. Nagyobb léptekkel halad, mint Teknőc Ernő

Újrainduló ellenzéki roncsderbi

Az országgyűlési választás óta a Gyurcsány vezette Demokratikus Koalíción (DK) kívül szinte az összes ellenzéki párt a belső konfliktusaival van elfoglalva. Az MSZP viszonylag gyorsan rendezte sorait, ugyanakkor Tóth Bertalan személyében egy kevésbé karizmatikus vezetőt választottak a szocialisták, így a volt kormányfő könnyedén tudja dominálni az ellenzéki politikát.

Az eddigi EP-választások egyikén sem érte el a negyven százalékot a részvétel, 2014-ben például csupán a választók alig több mint a negyede fáradt az urnákhoz. Ez a helyzet a jó mozgósítási képességű és aktív szavazótáborral rendelkező pártoknak kedvez, ezt az ellenzéki formációk közül egyedül a DK tudja felmutatni. Négy éve például az országos közvélemény-kutatások alapján az önmagában a parlamenti, ötszázalékos bejutási küszöböt sem elérő Gyurcsány-párt majdnem megelőzte az MSZP-t.

Az azóta eltelt időszakban ráadásul tovább erősödött a Demokratikus Koalíció pozíciója, ez év áprilisában már önállóan bejutottak az Országgyűlésbe. A bukott miniszterelnök sikeresen kihasználta a többi ellenzéki párt vezetési válságát, az őszi parlamenti szezonkezdet szinte csak tőle volt hangos. Szintén Gyurcsány malmára hajtja a vizet, hogy pártja évek óta következetes bevándorlás- és EU-párti politikát folytat, mellyel a szavazóknak csupán egy kis, azonban annál aktívabb csoportját képes megszólítani.

A legérdekesebb kérdés, hogy az egyes pártok kiket delegálnak majd az Európai Parlamentbe. A Figyelőnek nemrég Szanyi Tibor szocialista politikus úgy nyilatkozott, hogy ő ismét listavezető lenne, ezt azonban információink szerint az MSZP vezetésének a nagyobb része ellenzi, hiszen nincsenek megelégedve az EP-képviselő munkájával. Tovább rontja Szanyi helyzetét, hogy az elmúlt években többször olyan nyilatkozatot tett, amely komoly felháborodást keltett párton belül. Sokaknál az verte ki véglegesen a biztosítékot, amikor az MSZP esetleges megszüntetéséről beszélt. Tovább élezi a szocialista párton belüli feszültséget, hogy jó esetben is maximum két mandátumot szerezhetnek, így éles küzdelem várható a befutó helyekért.

Nincsen jobb helyzetben a Jobbik sem. A párt 2014-ben három képviselőt delegált az EP-be, akik közül a kémbotrányba keveredett Kovács Béla kilépett a Jobbikból, Morvai Krisztina pedig a balratolódás miatt nyíltan szembeszállt Vona Gáborékkal, és már a Toroczkai-féle Mi Hazánkkal szimpatizál. Az elmúlt hónapokban számos országosan ismert politikus távozott a pártból, most éppen Volner Jánossal együtt három országgyűlési képviselő hagyja ott a Jobbikot. Így még az is kérdéses, hogy maradt-e egyáltalán olyan politikus, akivel fel tudják tölteni az EP-jelölti listát.

Mindezek fényében – ha nem történik gyökeres változás – könnyen elképzelhető, hogy a jövő tavaszi választáson a DK nemcsak az MSZP-t előzi meg, hanem a Jobbikot is. A jelenlegi támogatottsága alapján az LMP legfeljebb egy mandátumot szerezhet, míg a többi egy-két százalékos támogatottságú párt az esélytelenek nyugalmával futhat neki a megmérettetésnek.

„Nagyon sok mindenért befogtam a számat”

– Pénteken kizárták a frakcióból, ez viszont nem előzmény nélküli. A Figyelő közölte elsőként a nyilvánossággal azt a kritikus hangvételű levelet, amelyet a választókerületi elnököknek címzett. Mióta gyűlt önben az a mondanivaló, amit ebben a levélben leírt?

– Amikor a Jobbikhoz csatlakoztam, akkor egy magát nemzetinek valló pártba léptem be, amelynek a nemzeti hovatartozásával kapcsolatban nem is merülhetett fel kétség. Ez a párt a jobboldali nemzeti teret foglalta el a politikai palettán. A Jobbik néppártosodásával, tehát azzal, hogy a Jobbik nyisson más szavazói csoportok felé, és a korábbinál mérsékeltebb hangot üssön meg, azzal nemcsak magam is egyetértettem, hanem 2010-től fogva folyamatosan hangsúlyoztam ennek a fontosságát. Nekem például nem kellett visszakoznom a korábbi véleményemtől. Fontos azonban látni, hogy annak, ami jelenleg a Jobbikban folyik, semmi köze a néppártosodás néven megismert folyamathoz, semmi köze ahhoz, amit most a Jobbik kongresszusán kiáltványként fogadtak el. Ez egy olyan balliberális fordulat a párton belül, a párt politikájában, amire egyrészt senki nem adott felhatalmazást – sem a kongresszus, sem az elnökség –, másrészt fontos azt is látni, hogy ez a fordulat brutális különbséget jelent a párt hivatalosan meghirdetett politikájához képest. Hiszen a Jobbik programjában, kiáltványában semmi nem szerepel, ami arra utalna, hogy Gyurcsány Ferenc pártját, a DK-t fogjuk választási győzelemhez segíteni a XV. kerületben vagy máshol. Semmi nincs sem ebben a programban, sem a kiáltványban, ami az általam hétfőn nyilvánosságra hozott Soros-emberek Jobbik körüli szerepeltetését és felhasználását érintené. Semmi ilyesmit nem tartalmazott a mi kiáltványunk vagy a programunk. Gyakorlatilag az elnökség tudta nélkül, a tagság átverésével csinálja. Félreértés ne essék! Én nem állok harcban a Jobbikkal, a Jobbikot szeretem, a saját gyermekemnek tekintem. És rengeteg, még mindig elég sok hazáját szerető, becsületes magyar ember dolgozik a Jobbikban – bár nagyon sokat elüldöztek, kirúgtak Sneider Tamásék. Nekem nem a Jobbikkal, hanem a párt vezetésével van problémám. Amiért ezt az elképesztő balliberális fordulatot megpróbálja végrehajtani.

– Ez a balliberális fordulat azért már a kampányban is észrevehető volt. Például amikor Vona Gábor a Spinoza-házban adott interjút Rangos Katalinnak. Akkor még nem zavarta a balra tarts?

– Zavaró volt, csak akkor úgy gondoltam, hogy nem szabad belezavarni a Jobbik választási kampányába. Van olyan, hogy pártfegyelem, pártegység. Megpróbáltuk házon belül intézni ennek a baloldali fordulatnak a sorsát. Bizonyos dolgokat – amiket Vona Gábor jellemzően nem hozott az elnökség tudomására, mint például ezeket a furcsa baloldali mozgásokat – sikerült is megakadályoznunk. Illetve megfékeznünk azt, hogy újabb és újabb tervekkel álljon elő. Tehát attól, hogy a közvélemény ezekről a dolgokról nem tud, nem volt teljesen eredménytelen az elnökségen belüli küzdelmünk.


Volner jános frakcióvezető társait fényképezi. A következő fotó a függetlenek között készül

– Mik voltak ezek a tervek?

– Ezeket nem szeretném elmondani, mert nem akarom bántani a Jobbikot és nem szeretnék a párt elnökségének a belső ügyeiről nyilatkozni. 

– Ön nyilvánosságra hozott egy fotót, amelyen Teplán István látható a Jobbik kongresszusán. Mi a baj azzal, hogy feltűnt a párt körül?

– A brüsszeli konferenciának a résztvevői, akik gyakorlatilag Soros György szabadkőműves spekuláns hálózatához tartoznak. Ez a nyilvánosság előtt lévő információ, csak a Jobbik nem fejtette ki, hogy ezek az emberek folyamatosan a Soros-hálózat részeként dolgoztak az elmúlt években.

– Mi a véleménye a Jobbik szövetségi politikájáról?

– A Jobbikot a saját értékrendje a jobboldalra sorolja. Jobboldali ifjúsági közösségként jött létre és nemzeti keresztény értékrendnek megfelelő politikát hirdetett. Nem léphet szoros szövetségre egy olyan politikai párttal, mint az LMP. Hiszen az LMP az önmagát meghatározó alapító nyilatkozata szerint liberális, balközép párt. A tüzet a vízzel összebékíteni egyszerűen nem lehet. Ez egy olyan szintű elvtelenség, amelyhez én egyszerűen nem tudok asszisztálni. Én nagyon sok mindenért befogtam a számat. Nagyon sokáig belül vívtam ezeket a küzdelmeket, mert nem akartam a Jobbikot gyengíteni. Őszintén bíztam benne, hogy Sneider Tamás – ígéretéhez híven – bizonyos tanácsadói körtől búcsút fog venni, hiszen azt többször elmondta a tisztújítási kampányban, hogy nemzeti irányba fogja terelni a Jobbikot. Én bíztam Sneider Tamásban, bíztam abban, hogy ez a fordulat megtörténik, de az eredmény ismert: még magasabb sebességbe kapcsoltunk. Az én lelkiismeretem pedig nem bírja el azt, hogy a Jobbik tönkretételéhez asszisztáljak.

– Mely tanácsadókra gondolt, akiknek nem lenne helye a Jobbik környékén? Török Gáborra vagy Radnai Lászlóra?

– Nem szeretnék neveket említeni. Egy tény, hogy a tisztújítási kampányban Sneider Tamás ennek a szükségességét többször is hangsúlyozta.

– Mire értette az azóta már szállóigévé vált kifejezését a levélben, hogy ön nem utcalánynak állt?

– Én valódi ellenzéki politikát szeretnék folytatni, és a legkeményebb feladat jelenleg az ellenzéki pártok számára az, hogy a Fidesz több mint 2 800 000 listás szavazójából legalább 1 milliót el tudjon venni valaki. Erre egyetlen pártnak volt korábban esélye, ez a Jobbik. Hiszen a Jobbik volt az, amelyik a nemzeti politikai térfélen volt és nemzeti politikát folytatott. A Jobbik volt az, amelyre lehetséges alternatívaként tekintettek a Fidesz-szavazók. Az az út, ami most az elnökségünk, Sneider Tamás vezetésével jár, nem szól egyébről, mint hogy teljesen átviszik a baloldalra a Jobbikot. Egy liberális párttal szeretnének szorosabb szövetségre lépni. Vona Gábor régi, már több évvel ezelőtt megfogalmazott álma volt, hogy az LMP–Jobbik-fúzió, a közeledés létrejöjjön. De ha ez bekövetkezik, akkor Orbán Viktor konkurencia nélkül marad, egyedüli, kizárólagos pártként a jobboldali, nemzeti térben. És akkor garantálható, hogy 2022-ben a miniszterelnök újra kétharmadot fog kapni és több mint 3 millió szavazója lesz. Nekem fontos, hogy a Jobbik egy valódi, nemzeti értékrendű pártként elfoglalja a megfelelő helyet a politikai palettán. Olyat ugyanis nem lehet csinálni, hogy csak azért, mert a politikai paletta jobboldalán, ahová eleve tartoztunk, nehezebbek az életfeltételek – megjegyzem egyébként, hogy az nem kis részben abból adódott, hogy a Jobbik kivonult a politikai paletta jobboldaláról, lásd a migrációs kérdés legyengített felvállalását –, ezért átmegyünk a baloldalra. Erre mondtam – és elnézést a kifejezésért –, hogy nem kurvának álltam. Nálam ilyen jellegű kufárkodás nem fér bele. Én ugyanaz az ember voltam, ugyanazt az értékrendet, ugyanazt a politikát szeretném képviselni, mint eddig, és nem gondolom, hogy velem van a probléma.

– Számíthatunk még arra, hogy más is elhagyja a frakciót? Akár önszántából, akár hasonló módon, ahogy ön, hogy küldik?

– Igen. Neveket nem szeretnék mondani, de úgy érzem, hogy több embernél rezeg a léc. Én ezt a frakciót jól ismerem, a frakciótagok többségét az elmúlt ciklusban magam is frakcióvezetőként vezettem, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy több embernél rezeg a léc.

– Múlt héten Jakab Péter azt mondta, álhír, hogy szakad a Jobbik. Ezt most már a párton belül is máshogy látják?

– Nagyjából az a Farkas Gergely és Z. Kárpát Dániel közti beszélgetés, amelynek a hangfelvétele kiszivárgott (amelyet a figyelo.hu írt meg elsőként – a szerk.) fedi a valóságot. Egy óriási szakadék van a valóság és a hivatalos kommunikáció között. A kiszivárgott hangfelvétel gyakorlatilag egy kis betekintést enged abba, hogy mi zajlik a párton belül és hogy hogyan találják ki azt, hogy mit kommunikáljunk a valósággal szemben. Én ennél sokkal őszintébb politizálást akarok. Mindig arra biztattam a párt elnökségét is, hogy ne legyünk valóságtagadók. Ha egyszer válságban van a Jobbik, akkor ezt merjük őszintén elmondani az embereknek, mert akkor leszünk hitelesek. Azonban amikor azt látják az emberek, hogy egymás után lépnek ki tömegével a jobbikos polgármesterek – polgármestereink fele már a Toroczkai László-féle Mi Hazánk zászlója alatt politizál –, mennek el az önkormányzati képviselők, szűnnek meg az alapszervezetek és tömegével mennek el az emberek, az látható, hogy a Jobbik központi nagy ünnepségén, augusztus 20-án csak pár tucat ember lézeng, akkor nehéz azt mondani, hogy erősödünk. Szerintem nem is érdemes. Mert nem lesz hiteles a választók előtt. Nekem nem maradt más választásom, mint hogy egy rendkívüli tisztújítást javasoljak.

– Volt frakcióvezető, rengeteg szavazatot kapott a korábbi tisztújításokon alelnökként és a Jobbikhoz köthető Iránytű Intézet felmérése szerint még Vona Gábornál is közkedveltebb volt. Úgy érzi, át tudná venni a Jobbikot és visszafordítani?

– Azért javasoltam a tisztújítást, mert meggyőződésem, hogy egy tisztességes, nyílt versenyben magasan le tudom győzni Sneider Tamást. Ha ő nem mond le magától, akkor is.

– A legutóbbi kihelyezett frakcióülésen sajtóinformációk szerint jelen volt Vona Gábor egykori pártelnök, aki korábban azt nyilatkozta, hogy elvonul a párttól, a pártpolitikától. Mégis mekkora befolyása van Vona Gábornak a Jobbik jelenlegi vezetésére? Mennyire tölt be jelentős szerepet a Jobbik életében?

– Ugye most viccel? (Nevet.) Ez nem lehet komoly kérdés, hogy Sneider Tamásra és Gyöngyösi Mártonra komoly befolyással van-e Vona Gábor.

– Birtokunkba jutott egy belső levelezés, amelyben Szávay István azt írja, hogy nem tud részt venni egy eseményen, mert injekciózásra kell mennie. Mit jelent ez az injekciózás?

– Ez azt jelenti, hogy valami őrültséget kell elviselnie a kollégának, vagy valami demagóg baromsághoz kell, hogy asszisztáljon. Ez az injekciózás a politikusoknál valami ilyesmit jelent.

– De zárójelben az szerepel, hogy Trianon. Akkor ez azt jelenti, hogy az egész nagy magyarságtudat egy álca?

– Szávay István a Jobbik nemzetpolitikai kabinetjének vezetője. Remélem, hogy csak viccelt ezzel kapcsolatban.

 

Az „inyekciózásról”

A Figyelő birtokába jutott egy levelezés, amelyben Szávay István, a Jobbik nemzetpolitikai kabinetjének vezetője a párt frakcióelnökségének és kabinetjének június 3-án ezt írta: „Szeretném én az egy órát javasolni, mert 3-kor indulnom kell Felvidékre. Hétfőn pedig sajnos nem tudok menni frakcióülésre, max. a legelejére, mert 18 órától »inyekciózok« (sic!) Zuglóban (Trianon)”. (Megkerestük Szávay Istvánt is, jövő heti lapszámunkban az ügyet folytatjuk.)

 

Borítófotó: felszólalás a parlamentben. Még a balraát előtt

HÖK-blamázs

A számvevők most először ellenőrizték mind a 27 állami fenntartású egyetem és főiskola hallgatói önkormányzatának a működését. Az ÁSZ megállapításai elég súlyosak, de az intézmények hallgatóit a szabálytalanságok ellenére sem éri semmiféle hátrány. 

Az adott iskolákban a teljes idejű nappali képzésben részt vevő hallgatók legalább 25 százaléka igazoltan nem vett részt a hallgatói önkormányzati választásokon, és a HÖK-ök jóváhagyott alapszabállyal sem rendelkeztek. Azt is rögzítették, hogy 2013–16-ban nem szabályszerűen alakultak meg, működésük, forrásfelhasználásuk, gazdálkodásuk sem volt szabályszerű, illetve nem volt biztosított a közpénzekkel történő átlátható, szabályszerű gazdálkodás.

 Mivel már a megalakulásuk sem volt szabályos, az ÁSZ ezért már nem is vizsgálta a felsőoktatási intézmények hallgatói önkormányzattal kapcsolatos bevételei és kiadásai elszámolásának egyetemek által kialakított szabályozását. Ugyanez érvényes a HÖK-ök pénzeszköz-felhasználásának a szabályszerűségére, illetve a felsőoktatási intézményeknek a hallgatói önkormányzatok törvényes működésére vonatkozó, előírt ellenőrzési kötelezettsége teljesítésére is. Mivel e szervezetek megalakulása sem volt szabályos, így a közvagyon használatára, a közpénz felhasználására vonatkozó jogosítvánnyal nem rendelkeztek.

Emellett a felsőoktatási intézmények belső kontrollrendszere nem nyújtott megfelelő védelmet a jogalap nélküli, jogszabályellenes közpénzfelhasználással szemben. „Nem ellenőrizték a HÖK-ök törvényes működését, valamint annak a felté-teleit, hogy az önkormányzat a törvényben meghatározott jogosítványait gyakorolhatja-e” – áll a jelentésben. De az ÁSZ szerint a rektorok és a kancellárok tevékenysége a felsőoktatási intézmények részeként működő hallgatói önkormányzatok gazdálkodása tekintetében nem biztosította az Alaptörvényben rögzített átláthatóság és elszámoltathatóság követelményének érvényesülését, amelynek pedig minden közpénzekkel gazdálkodó szervezetre vonatkozóan érvényesülnie kell, ezáltal felmerül a jogosulatlan közpénzfelhasználás veszélye. Viszont a számvevők az alapvető hiányosságok miatt nem is folytattak részletes ellenőrzést, és javaslatot sem fogalmaztak meg. 

A Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetsége (HÖOK) felháborodottan fogadta az ÁSZ megállapításait, 13 intézmény rektorának és/vagy kancellárjának az állásfoglalását is idézték, miszerint náluk szabályszerűen alakult meg a HÖK.   

A számvevőszék erre azt közölte: nekik a HÖOK-kal nincs semmilyen vitájuk, ők nem érintettek az ellenőrzésben. Emellett a szabálytalanságok megszüntetésére hívták fel a 27 állami intézményt, s 19 iskola már intézkedéseket is tett. A fennmaradó nyolc egyetemen úgynevezett vagyonmegóvási intézkedést kezdeményeztek. Ez azt jelenti, hogy a Magyar Államkincstár felfüggeszti az ellenőrzött szervezet költségvetési támogatásait egészen addig, amíg ki nem javítja a feltárt hiányosságokat.

 

Borítófotó: A 2014-es HÖOK tisztújító küldöttgyűlés Egerben. Abszurd: úgy választottak elnököt, hogy a tagszervezeteik megalapítása sem volt szabályos az ÁSZ szerint 

Határok nélkül nincs demokrácia

– Bejárta a sajtót egy Twitter-fotó, melyen ön látható Matteo Salvini olasz kormányfőhelyettes és Donald Trump amerikai elnök volt főtanácsadója, Steve Bannon társaságában. Azt követően, hogy a nyáron bejelentették a közös platform, a Mozgalom (The Movement) beindulását, beszélhetünk-e egy formálódó alternatíváról Brüsszellel szemben?

– A Mozgalom egy ennél tágabban értelmezhető jelenség. Alapjában a radikális jobboldal „kiválását” jelenti, de nem csak erről van szó, nem pusztán valamiféle elszakadásról beszélhetünk. Ennél jóval kiterjedtebbek a csoport földrajzi és politikai határai. Az Egyesült Államok, sőt Kanada részéről is voltak mozgalmak, amelyek csatlakoztak. Izraelből, a Közel-Kelet más részeiről, mi több, az ázsiai kontinensről is mutatkozik érdeklődés irányunkban. Azokról van tehát szó, akik nyitottak erre a gondolkodásra. „Populizmus”, mondhatnánk, de ennél többről van szó. Vannak fiatal politikusok Európában, akik, mint Sebastian Kurz osztrák szövetségi kancellár vagy Pablo Casado, a spanyol PP, avagy a konzervatív Néppárt elnöke, nem populisták, mégis szembemennek az európai mainstreammel. A Mozgalom számukra is nyitott. Nem a politikai krédó a fontos, hanem az alapelvek. Ezek a következők: több szuverenitást kell adni a tagállamoknak, meg kell védeni és őrizni a határokat. Határok nélkül nincs demokrácia: más értékrendszert vallanak egy-egy határon innen és túl. Nagyon fontos továbbá a közös nevező a bevándorlás korlátozásában. A harmadik alapelvként végül a radikális iszlám elleni harcot említeném.

– Mit vár az európai választásoktól? Bekövetkezik a fordulat, vagy Brüsszel folytatja ott, ahol abbahagyta?

– Úgy látom, máris megindult a változás, hiszen felbukkantak azok a mozgalmak, amelyek a miénkhez hasonlóan gondolkodnak. De a Magyarország elleni voksolás az Európai Parlamentben arra is rávilágít, hogy az Orbán Viktor által fémjelzett erőknél jóval fiatalabb, jóval törékenyebb politikai csoportokról beszélhetünk, melyek egy adott helyzetben még nem tudják kifejteni a hatásukat. 

– Jövőre parlamenti választásra is sor kerül Belgiumban. Jelenthet-e belpolitikai átrendeződést a voksolás?

– Belgium igen erősen érintett a politikailag korrekt beszédmód vagy a migránsok beözönlése által. És akkor nem beszéltünk Brüsszelről: a főváros 71 százalékban idegenekből áll. Vagy eleve külföldiek, vagy a szüleik külhoni származásúak. Tehát egy nagyszabású népességváltás van folyamatban. A francia ajkú Vallónia, mint az egykori NDK-területek, próbálna megőrizni valamiféle identitást. Miközben az önök országát támadják, Belgiumban a létező parlamentáris rendszer ellenére ennek a véleménynek, amit most kifejtek, semmiféle nyoma sincs az országos közvélemény-kutatásokban, ezek a problémák egyetlen televíziós vitában sem merülnek fel. A Magyarország emlegetésekor rendszeresen számonkért demokratikus szemléletmód mintha eltűnt volna Belgiumból. A jelenlegi politikai erőviszonyokat tehát a jövő évi választásokra készülve a legkevésbé sem a valós értékek szerinti szerveződés jellemzi.

– Az egyik beszédében seprűvel a kezében jelezte, hogy miképpen kellene Európát megtisztítani a politikailag korrekt beszédmódtól, és hadat üzent a senki által meg nem választott elitnek is. Kikre gondolt?

– Például az Európai Bizottságra, amelynek a tagjai nem rendelkeznek demokratikus felhatalmazással. Ezek a bürokraták hoznak döntéseket, jelentenek be szankciókat olyan politikusok ellen, akik – mint Magyarországon – választásokon nyertek felhatalmazást. A magyar nép kifejezett egy közös akaratot, miközben ennek érvényesülését olyan funkcionáriusok gátolják Brüsszelben, akiknek nincs semmiféle demokratikus úton elnyert mandátumuk. 

– Ön köztiszteletben álló, sikeres ügyvédként kezdett politikai karrierbe. Védője volt például 2013-ban egy asszonynak, akit félholtra vertek, mert kirakott egy zsidó jelképet – mezuza – az ajtajára. Akkor kijelentette, hogy erőteljes antiszemitizmus tapasztalható Belgiumban. Most, a bevándorlók inváziójával erősödött-e ez a jelenség, vagy azt lehet mondani, hogy továbbra is stagnál egy adott szinten?

– Először is, én abban a perben nem csupán egy asszonyt védtem. Bizonyára tudja, én magam is zsidó származású vagyok, és ez a per a belgiumi zsidó közösségről szólt. Az antiszemitizmus valóban az egyik legkomolyabb probléma korunk belga társadalmában. Ezzel kapcsolatban nem lehet megkerülni azt a tényt, hogy az országban élő muzulmánoknál a fiatal generáció legalább ötven százalékára erőteljes zsidóellenesség jellemző. Ez a mindennapokban is érezteti hatását. Mondok egy példát: ha Brüsszelben kipában (vallásos zsidó férfiak által viselt sapka – a szerk.) megy ki az utcára, biztosra vehető, hogy valamilyen támadás éri. Ugyanígy, ha Párizsban megteszi ezt, szintén egészen biztos lehet benne, hogy verbális agresszió éri, de az sem kizárt, hogy fizikai bántalmazást szenved el. Mindezt, ha a választói magatartást nézzük, csak még jobban szítja a baloldal, például a zöld- vagy a szélsőbalos mozgalmak, vagy akár a szocialisták harcos Izrael-ellenessége. Ezek a pártok több nyugati országban meghatározzák a közéletet vagy a parlament összetételét. Mindeközben az antiszemitának kikiáltott Magyarországon, vagy akár Csehországban is, nyugodtan járkálhat bárki kipában, nem esik semmilyen bántódása; Izrael barátjának nyilvánította Szlovákiát; és most azokról az államokról beszélünk, ahol állítólag demokráciadeficit áll fenn. 

– Az Abdelhay Bakkali Tahiri vezet-te Islam programjában meghirdette a saríja, az iszlám törvénykezés bevezeté-sét. Milyen esélyei vannak a pártnak arra, hogy megvalósítsa programját?

– Olyan programjuk van, amely nem egyeztethető össze az emberi jogokkal. (A párt tevékenységéről bővebben: Belgium lehet az első muzulmán állam nyugaton – Figyelő, 2018/19. szám.) Az autóbuszokon is nemek szerint választanák szét például az utasokat, ugyanezt tennék az iskolákban is. A formáció támogatottsága meglepően nagy, egyes körzetekben a 30-50 százalékot is eléri. Mégsem lehet azt mondani, hogy a teljes muszlim közösség mögöttük állna. A Belgiumban élő mohamedánok között is nagy számmal vannak, akik nem a vallásos elvek szerint voksolnak, például szocialisták vagy más pártok támogatói. 

– Nagy port vert fel, hogy alig tíz év börtön letöltése után szabadon engedné egy brüsszeli bíróság Noureddine Cheikhnit, a fiatal rendőrlány, Kitty Van Nieuwenhuysen eredetileg harminc esztendőre ítélt gyilkosát. Az önök pártja is erőteljes aktivitást fejtett ki az ügyben.

– Ez egy elképesztő történet, nem csoda, hogy több száz rendőr tüntetett az ellen, hogy ennyivel megússza a tettes. Érdemes figyelembe venni: itt Kalasnyikovval felfegyverzett támadókról beszélünk. (A gyilkosságot követően Kalasnyikov géppisztolyt és golyóálló mellényt találtak a rendőrlányt brutálisan lemészárló és persze mindent tagadó elkövetők autójában – a szerk.) A rendszer gyengeségét mutatja ez a döntés. A rendőrök fellázadtak a bírói ítélet ellen, és igazuk volt. 

– Mi az oka annak, hogy az önökéhez hasonló, a bevándorlással és a politikailag korrekt beszédmóddal szemben kritikus hangot megütő pártok, mozgalmak nem kapnak tömegtámogatást? Az emberek, a választók elfogadják ezeket az állapotokat?

– A közvélemény-kutatások – mint a Pew Research Center felmérései például – egyértelműen kimutatják, hogy Európában egyre növekszik a bevándorlást elutasítók száma. Ugyanakkor a televíziós viták egy permanens propaganda részei. Már az elején, a kérdésfeltevés pillanatában kizárják azt a lehetőséget, hogy ezek a kérdések egyáltalán fölvetődjenek. A vita például a szélsőbaloldal és a centrista baloldal között folyik. Azok a jobboldali erők, amelyek ellenzik a bevándorlást, még csak nem is jutnak szóhoz. Sokan emiatt elvesztették a médiába, a tömegtájékoztatásba vetett bizalmukat.

 

NÉVJEGY 

52 éves belga ügyvéd és politikus 

Nős, három gyermek apja  

Társalapítója és vezetője a Néppártnak  

Iskolája: Université libre de Bruxelles – jogi végzettség 

Jogi gyakorlat: Akin Gump Strauss Hauer & Feld  

2010-ben bejelentette, hogy meg szeretné újítani a belga politikai életet, a Nyugat alapértékeit védi az iszlamizmussal szemben

Lopakodósávot nyitnak a bevándorlóknak

MIGRÁNSVÁLSÁG

Berlin javaslata szerint a bevándorlók sávot válthatnának, és a kiutasítást elkerülve átalakulhatnának munkakeresővé. Az üzenet egyértelmű: valahogy be kell jutni Európába és be kell adni a menedékkérelmet. Aki megkapja a menekültstátuszt, maradhat, aki nem, az pedig rögtön regisztráljon a munkaügyi központnál. A hatályos német törvények szerint félévente lehet meghosszabbítani az álláskeresők tartózkodási engedélyét, ezt másfél esztendő után egy tartós ottlétet is lehetővé tevő engedély követheti. Elméletileg tehát megvan az ösztönzés arra, hogy a migráns az első másfél év alatt elkezdje a nyelvtanfolyamot és a szakképzést. Azért elméletileg, mert a munkaerőhiánnyal küzdő német iparnak – legalábbis papíron – már eddig is számos jó, ám eredménytelen ötlete volt.

 

MEGOLDÁS HELYETT

A sávváltás lenullázza Seehofer belügyminiszter „horgonyközpontjait” is, ahonnan az elutasított menedékkérőket rögtön kiutasították volna. Az új javaslat elfogadása után ők a munkaügyi központ ajtaján keresztül távozhatnak Németországba.

A 2015-ben beáramlott másfél millió migránsból háromszázezer rögtön eltűnt, és a többiek közül a legfrissebb számok szerint csak minden negyedik dolgozik, a legtöbben minimálbéren. A „nagy hálóval merítés” módszere, amikor előbb beengednek egy tömeget és utóbb kiválogatják közülük a használhatókat, látványosan megbukott. A bevándorlók legalább kétharmada még mindig csak viszi a pénzt, nem hozza.

Az új javaslat már a finomhangolás felé mutat, ám egyáltalán nem oldja meg a német munkaerőgondokat. A jó megoldás sokak szerint a szocdemek által – kanadai és ausztrál mintára – javasolt bevándorlási törvény lenne, amely célirányosan szelektálna a Németországba tartó emberek között, és csak azokat engednék be, akikre tényleg szükség van, s akik hajlandók alkalmazkodni. Ez a fejletlen országok használható munkaerejének felvállalt agyelszívása lenne, amit más ipari államok is használnak.

 

MARADNI EURÓPÁBAN 

Az indítvány újabb mágnesként vonzaná – egyelőre csak Németországba – a migránsokat, ám a Frontex (és nemsokára az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatal – EASO) után biztosak lehetünk abban, hogy Berlin idővel ezt a bevándorláspárti javaslatot is uniós szintre akarja emelni.

Ahogy az eddigi német tervek sem működtek, úgy feltehetően ez sem fog. A nagykoalíció nem is a gond megoldásában, hanem a tömeges beáramlás fenntartásában és európai szintű problémaként történő kezelésében érdekelt. A mostani berlini előterjesztésnek ezért egyáltalán nem a munkaerőhiány orvoslása a célja, amit az olasz példa jól érzékeltet. Az elmúlt években Itáliába érkező hatszázezer migránsnak csak körülbelül a hét százaléka jogosult menekültstátuszra. A maradék 93 százalékot haza kellene küldeni. A német indítványt alkalmazva azonban ők is maradhatnának Európában, amihez elég lenne a munkaügyi központnál regisztrálniuk.

 

Borítófotó: Migráns munkás mossa a Sanghaji World Expo egyik pavilonját. Berlin munkakeresővé minősítené át őket

Észak-Amerika szabadkereskedhet

VILÁGKERESKEDELEM

Létrejött a három résztvevő kezdőbetűinek egymás mellé rakásával USMCA-nak nevezett egyezmény az USA, Mexikó és Kanada között, amely a Donald Trump által felmondott korábbi szabadkereskedelmi megállapodás, a NAFTA helyébe lép. Mexikóval egy hónappal korábban, Kanadával szeptember végén állapodtak meg. Az Európai Unió árgus szemekkel figyelte a történteket, mert Brüsszelben úgy látják, hogy az amerikaiak az USMCA mintájára tárgyalnak majd velük is. 

 

NEMZETBIZTONSÁGI ÉRDEK

Az Egyesült Államok az ország érdekei és az elnök változó hozzáállása miatt – legalábbis retorikailag – kevésbé érvényesíti a korábban tapasztalt erővel akaratát, s láthatóan az America first! (Amerika az első!) jelszót már össze tudja egyeztetni fő partnereivel az új kereskedelmi egyezmények megkötéséről folytatott tárgyalásokon. Trump számára a projekt nagyon fontos volt, nem véletlenül viccelt a friss megállapodás elnevezésével: az USMCA rövidítést az amerikai tengerészgyalogság betűszavához (USMC) hasonlította.

A két szomszéd számára létfontosságú a paktum, hiszen külkereskedelmük mintegy háromnegyedét az Egyesült Államokkal bonyolítják le. Kanada tavaly tizenöt százalékkal részesedett az USA külkereskedelméből. Ezzel Kína után a második helyen szerepel, őt követi harmadik legfontosabb partnerként Mexikó, valamivel kisebb aránnyal. Kína, Kanada és Mexikó adta tavaly az amerikai statisztikai hivatal (USCB) adatai alapján az Egyesült Államok külkereskedelmének csaknem a felét. Németország az ötödik, míg Franciaország a nyolcadik ezen a listán. 

Tavaly az USA volt az EU legfontosabb exportpiaca. Az unió jelentős kiviteli többletet ért el (mindenekelőtt Németország, amely az amerikai külkereskedelemnek messze a legnagyobb európai partnere hatalmas szufficitje miatt). Az importban az Egyesült Államok Kína mögött az EU második legnagyobb partnere.

Az USMCA kidolgozása során az USA az America first! elnöki mottó jegyében keményen küzdött az amerikai vállalatok, munkavállalók érdekeinek érvényre juttatásáért. Ez mindenekelőtt a kulcsfontosságú autóiparban nyilvánult meg. Robert Lighthizernek, a kormány kereskedelmi főmegbízottjának sikerült elfogadtatnia kanadai partnereivel több fontosnak tartott amerikai feltételt. Ezek közül a legfigyelemreméltóbb a mindent ütő ász, a nemzetbiztonsági érdekekre való hivatkozás, amely felülírhat bármely részmegállapodást. 

 

BÉRKÉRDÉSEK

A második szempont – ha elfogadjuk a tételt, hogy az új háromoldalú szabadkereskedelmi megállapodás lesz a minta a majdan az Európai Unióval való hasonló egyezség kidolgozásában – magyar érdekeket is érinthet. Az amerikai tárgyaló fél kikötötte, hogy az Egyesült Államokba importált, Kanadában és Mexikóban gyártott autókban legyen legalább 40-45 százalékban olyan alkatrész, amelyet 16 dolláros órabérnél többet kereső munkások állítanak elő. Ez egyértelműen a nagyobb béreket fizető amerikai gyáraknak kedvez – különösen mexikói vonatkozásban. 

Az EU-ban Németország magasan a legnagyobb autóexportőr. A Magyarországon működő német autógyárakban, összeszerelő egységekben dolgozók órabére jóval a 16 dolláros megkövetelt átlagszint alatt marad. Tehát a kisebb magyar (szlovák, cseh, bolgár) kereset ez alkalommal visszaüthet a német autóexport-érdekekre.

 

KELLETT VOLNA EGY JOGÁSZ

A tárgyalások során az amerikaiakat ingerelte, hogy a kanadai fél – nyilvánvalóan a Washingtonra történő nyomásgyakorlás jegyében – folyamatosan bizalmas részleteket szivárogtatott ki a megbeszélésekről. Végül, amikor az USA meglepő nagyvonalúsággal kizárta a kanadai autóexport vonatkozásában a büntetővámok ismételt alkalmazásának a lehetőségét, az ottawai küldöttség is engedett: az északi szomszéd a megállapodás szerint nagyobb mértékben engedi be piacára az amerikai tejtermelőket. 

Ugyanakkor Kanada sikerként könyvelhette el a régi NAFTA-szerződésből átemelt 19. cikkelyt, amely lehetővé teszi, hogy az adott ország felszólaljon a partner dömpingellenes vagy meg nem engedett állami támogatás miatt alkalmazott vámjai ellen, amennyiben tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatot fedez fel a másik fél részéről. Ezt a cikkelyt korábban a kanadai faexportőrök gyakran alkalmazták, amikor úgy érezték, igaztalanul megkülönböztetik őket az Egyesült Államok piacán. A kereskedelmi viták intézményes rendezését a Jared Kushner, Trump elnök veje által vezetett, nagyrészt üzletemberekből álló csapat tárgyalta. „Nem ártott volna, ha több jogászt vonnak be ebbe a folyamatba” – mondotta egy bíráló, aki szerint Washington többet engedett a kelleténél. 

 

VÁLASZTÁSOK ELŐTT

Még a történelem is szerepet játszott a háromoldalú új kereskedelmi szerződés kidolgozásának előmozdításában. Chrystia Freeland, a kanadai külügyminiszter Margaret MacMillan könyvét ajándékozta amerikai tárgyalópartnerének, Lighthizernek. A kötet címe: A háború, amely véget vetett a békének. Arról szól, hogy a nagy ütemű globalizáció a XX. század elején miként torkollott világégésbe, az első világháború kirobbanásába. Az amerikai kereskedelmi megbízott kedvenc időtöltése a történelmi tárgyú könyvek olvasása, és állítólag ez a célzottan ravasz gesztus is szerepet játszott az Egyesült Államok és Kanada között a jég megtörésében.

Trump számára meghatározó jelentőségű szempont volt, hogy a tárgyalásokat a november 6-án tartandó időközi választások előtt eredményesen lezárják. Ezzel megmutathatja a választóknak, hogy teljesítette egyik legfontosabb kampányígéretét. Más kérdés, hogy a ratifikálási eljárások miatt az USMCA legkorábban jövőre válhat hatályossá. Hacsak a no-vember 6-i megmérettetésen nem törnek előre az ellenzéki demokraták. Akkor még az egyezmény újratárgyalása is napirendre kerülhet.

 

Borítófotó: Küzdelem az amerikai egyetemi focibajnokságban. Trump legyűrte a kanadai ellenállást

Dancing queen Birminghamben

TORYK KONGRESSZUSA

Nagy-Britanniában a Munkáspárt (Labour) és a konzervatívok versenyt futnak a brexit összeomlással való fenyegetésének a gondolatától némiképpen megzavarodott szavazók kegyeiért. A baloldal, megérezve a konzervatív toryk belharca folytán a kormány leváltására kínálkozó esélyt, el akarja érni, hogy jövőre általános választásokat tartsanak. Noha a Labour vezetője, Jeremy Corbyn nem különösképpen népszerű, programjának, amely a szocialisztikus elemeket erősen populista szólamokkal vegyíti, nagyszámú követője van. Ennek kapcsán beszélnek a britek országukról mint a jövendőbeli Temze-parti Kubáról. (Napsütést még Corbyn sem mer ígérni – a szerk.)

 

MEGNYERNI A MUNKÁSOKAT

Theresa May, a brit konzervatív kormány miniszterelnöke az ABBA együttes Dancing Queen című dalára sasszézott be a toryk októberi konferenciájára Birminghamben. Tavaly Manchesterben berekedve, bizonytalanul, a választási kudarc miatt megtörten beszélt. Most sokkal magabiztosabb volt, holott bizakodásra nem sok oka van. Nemcsak az EU-ból való kilépés, a brexit számtalan megoldatlan kérdésével és a szigetországot büntetni akaró Brüsszellel kell megküzdenie, hanem a saját pártján belüli ellenzékkel, a távozást szorgalmazók kemény magját vezető Boris Johnsonnal is. 

Theresa May, aki 2016, a brexitről szóló sikeres népszavazás óta az ország kormányfője, a trumpi receptet próbálja alkalmazni, azaz meg akarja nyerni a kékgalléros munkástömegeket. Azt hirdeti, hogy megvédi a brit munkavállalók érdekeit a külföldi vendégmunkásokkal – elsősorban a kelet-közép-európaiakkal – szemben. 

„Kellesz-e Nagy-Britanniának? Tudsz olyasmit csinálni annyi fizetésért, ami meggyőzi az Egyesült Királyság belügyi szerveit, hogy munkavállalási, tartózkodási engedélyt adjanak?” A miniszterelnök a toryk kongresszusán mondott beszédében jelezte: a bevándorlást, munkavállalást szabályozó törvényeket a brexit lezajlása után úgy módosítják, hogy megszűnhet az EU-s állampolgárok eddigi előnye. Ugyanolyan elbánást ígér nekik, mint a világ többi országából érkezőknek. 


Fotó: A hagyományos birkafelvonulásra készülődve Londonban. A Munkáspárt az urnákhoz terelné a választókat

 

KI PUCOL MAJD ABLAKOT?

Németországban a koalíciós pártok bevándorlással kapcsolatos törvényjavaslata valamennyire hasonló gondolkodásmódot tükröz – de nem a kelet-közép-európai EU-tagállamokból érkező munkavállalók rovására. A gazdasági célú migránsoknál a mérce hasonló lesz a britekéhez: ha jól képzett vagy, jöhetsz. Berlin gondjai súlyosabbak Londonéinál. A Willkommenspolitik jegyében három éve érkezett mintegy egymillió bevándorlóból mindössze hétezernek sikerült elhelyezkednie – olvasható egy OECD által megrendelt jelentésben.

Miként az Egyesült Államokban, úgy Nagy-Britanniában is alacsony szintre csökkent a munkanélküliségi ráta. Jelenleg négy százalék lehet az álláskeresők aránya, megközelítve az 1973.
novemberi minimumot, a 3,4-et (míg 1984 februárjában 12 százalékos, a legmagasabb volt ez az érték). Ez azt is jelenti, hogy ha a külföldi (lengyel, román, szlovák, magyar) dolgozókat kiszorítják a viszonylag rosszul fizetett, de a gazdasági élet fenntartásában fontos munkahelyekről, nem lesz utánpótlás. Ki fog akkor ablakot pucolni, az éttermekben mosogatni, felszolgálni? 

London tehát a kilépés után új bevándorlási rendet alakít ki. Theresa Maynek (aki miniszterelnöksége előtt a belügyminiszteri székben ült) van gyakorlata és elképzelése a migráció, munkavállalás feltételeinek további szigorításában. Négy évvel ezelőtt, amikor – felrúgva az addig tabunak számító elveket – megnehezítette a Brit Nemzetközösségből (Nagy-Britannia egykori gyarmatairól) származók bevándorlását, a döntés nagy felzúdulást keltett. „Amikor kellettünk, ez az ország befogadott, amikor pedig már megöregedtünk, kidob, mint felesleges tárgyakat” – panaszkodott a Windrush-nemzedék egy tagja a médiában. A kormányfőnek ez év tavaszán magyarázkodnia kellett tizenkét karibi térségbeli brit nemzetközösségi terület vezetői előtt az úgynevezett Windrush-generáció jogainak a csorbítása miatt. (Nagy-Britannia a munkaerőhiány enyhítésére 1948 és 1971 között ebből a régióból hívott be dolgozókat. Az első kontingens 1948-ban érkezett az Empire Windrush nevű hajó fedélzetén. Ettől a dátumtól számítják a tömeges migrációt Nyugat-Európába – a szerk.)

A minap hozták nyilvánosságra az új bevándorlási-tartózkodási törvény tervezetének a sarokpontjait. A turistákkal, az üzleti utakkal valószínűleg nem lesz gond, hiszen ezek csak hasznot hajtanak a brit gazdaságnak. A betelepedést pedig a fentebb említett haszonelvűség vezérli. A tartós munkavállalás elbírálásához a tory kormány jövedelmi küszöböt alakít ki. Magyarán, ha jól keresel és Nagy-Britannia számára hasznos módon tevékenykedsz (legálisan dolgozol, adót fizetsz, hozzájárulsz a gazdaság bővüléséhez), helyed van az országban. 

 

22 MILLIÓ ÉVES JÖVEDELEM KELL

A jövedelmi küszöböt nem hivatalos források szerint nagyjából évi hatvanezer fontnál (mintegy 22 millió forint) tervezik kialakítani. Aki ez alatt keres, annak gondjai lehetnek majd. Ez év tavaszán már emelték a ponthatárt, amit a nem EU-tagállamokból származó foglalkoztatottaknak – feltehetően a brexit után a kelet-közép-európaiaknak is – teljesíteniük kell, ha kettes típusú (Tier 2), munkavállalásra jogosító vízumot igényelnek (ennek az ára borsos, hároméves munkavállalás esetén több mint 600 font, plusz a kötelező egészségügyi biztosítás díja). Ez a minimumkövetelmény májusban a nem uniós térségből érkezők számára évi körülbelül 55 ezer fontos jövedelmi küszöböt jelentett. Így aztán a kelet-közép-európai dolgozóknak a kiválást követően az EU-s országokon kívülről jövőkkel kell versengeniük. Johathan Beech, a Migrate UK, egy bevándorlási jogra specializálódott ismert brit ügyvédi iroda vezetője szerint a jó fizetés követelményének kevés ágazat tud eleget tenni, ilyen például a pénzügyi szektor.

A magasan képzett munkaerő magával hozhatja a közvetlen családtagjait is, „de csak akkor, ha ezt a nagy-britanniai munkaadója támogatja” – jelzi May nyilatkozatában, amely megelőzte a kormány e tárgykörben készülő fehér könyve őszre tervezett nyilvánosságra hozatalát. Magát a bevándorlási törvénytervezetet csak jövőre teszik közzé.

 

Borítófotó: Theresa May táncolva érkezik a toryk kongresszusára. Kisasszézhat alóla a párt

Fegyvert lábhoz!

EURÓPAI HADSEREG

Nincs új a nap alatt! Az öreg kontinensnek 1945 óta már többször el kellett gondolkodnia azon, hogy miként tudná az USA nélkül megszervezni katonai védelmét. Az európai hadsereg ötlete kapcsán most ugyanezek a viták köszönnek vissza, ezért is érdemes visszatekinteni a múltba. A francia–angol kölcsönös katonai segítségnyújtásról szóló 1947-es dunkerque-i szerződés az antant mintájára még kifejezetten Németország ellen irányult. Ehhez egy évvel később a Benelux államok is csatlakozott, így született meg a brüsszeli szerződés, ekkor társult a németellenes élhez – amerikai sugallatra – a szovjet fenyegetéssel szembeni kollektív védelem.

 

KÉRDÉSEK SORA

A győztes nyugati hatalmak hadereje azonban nem volt elég a szovjet fenyegetés ellensúlyozására, ezért szükségessé vált a két háborús vesztes, az NSZK és Olaszország felfegyverzése is. Ezt a célt szolgálta az 1952-ben létrehozott Európai Védelmi Közösség (EVK), amely egy közös hadsereg létrehozását tűzte ki célul, így a német és az olasz regiment a többi nyugat-európai ország ellenőrzése alá került volna. Ez a modell a szintén ekkor létrehozott szén- és acélközösség rugójára járt volna: a nehézipar együttes kontrollja és működtetése bizalmat teremtett a korábbi ellenségek között, növelte a hatékonyságot és a két nagy háborúban világhatalmi szerepét elvesztő földrész katonai-gazdasági erejét.

Sem akkor, sem azóta nem sikerült létrehozni egy európai hadsereget, miközben az elmúlt hatvan év számtalan hasonló kezdeményezése is ugyanazon megválaszolatlan kérdések miatt fulladt kudarcba: érdemes-e Nagy-Britannia, Franciaország és Németország valamelyike nélkül belevágni? Milyen viszonyban legyen ez a haderő az USA-val és a NATO-val? Az Egyesült Államok és Oroszország közötti viszony hullámzása miként befolyásolja az EU és az európai hadsereg szerepét, mozgásterét? Kollektív (terület)védelmi vagy expedíciós haderőben gondolkodjunk?

Mint láttuk tehát, ez a vita korántsem új. Talán 1990 után voltak a legkomolyabb védelmi tárgyalások, amikor a közép-európai országok előtt kinyitották a Nyugat-európai Unió (WEU) kollektív védelmi szervezetet, amely – a korábbi német és olasz példát követve – a NATO-tagság amolyan előszobájaként szolgált. A volt szocialista államok belépése az észak-atlanti szövetségbe azonban ismét lelohasztotta a lelkesedést, így az időközben megszűnt WEU helyét nem töltötte be más európai védelmi szervezet.

 

FORDÍTVA ÜL A LOVON

Az évtizedes űrt a Jean-Claude Juncker bizottsági elnök tavaly szeptemberi beszédében felvetett európai hadseregnek kellene betöltenie, ám korántsem világos, hogy mit is értünk európai hadsereg alatt. A korábbi kezdeményezések ugyanis egy kollektív védelmi szervezetből indultak ki, amelynek demokratikus ellenőrzést és legitimációt biztosító politikai irányító „parlamentje” is van. Egy alapítói szerződésben lenne szükséges lefektetni azokat a politikai célokat, amelyeket a csatlakozó országok felvállalnak, s amelyek elérését szükség esetén katonai eszközökkel is biztosítani akarják és tudják.

A politikai szándéknyilatkozat után lehet a célhoz eszközöket rendelni, azaz a haderő létszámát és technikáját meghatározni, majd ennek költségeit szétosztani a résztvevők között.

Juncker fordítva ül a lovon, és a haderő felállításával kezdené a munkát. Az európai hadsereg munkacím alatt futó projektre az új uniós költségvetésben 17 milliárd eurót szánnak, ebből ötmilliárd jutna a katonai Schengenre, azaz a nehéz harcjárművek által is használható, nyugatról keletre vezető közúti és vasúti infrastruktúrára. Az építőipari cégeknek szóló beruházási program látványos, de nem egy egységes regiment felé vezető lépés. 

Jelenleg ugyanis nincs politikai konszenzus egy ilyen haderő fő feladatáról. Berlin és Párizs leginkább a fúzió előtt álló hadiiparuk amolyan házi piacát látná az európai seregben. A volt gyarmattartó országok szívesen küldenének európai katonákat Afrikába érdekeik védelmére, mint a franciák Maliba. Varsó a skandináv és a balti államokkal a vélt vagy valós orosz fenyegetés elleni erősítésként tekint egy egységes haderőre, de jobban bíznak az amerikai katonai jelenlétben. Budapest, Pozsony és Prága inkább a migráció elleni küzdelemben, a külső határok őrzésénél számítana az európai seregre.

 

PÁRHUZAMOS PROGRAMOK

Ahogy az 1990-es években, úgy most is kérdéses a NATO-hoz való viszony. Donald Trump amerikai elnök világossá tette, hogy az öreg kontinensnek többet kell(ene) fegyverekre költenie, ám a béke évtizedeiben veszélyérzetüket elveszítő, fogyasztói társadalmakban élő európaiak aligha mondanak le ezért jólétük egy részéről. Az ezzel kampányoló politikusoknak nehéz dolga lesz, mint ahogy nehéz lesz a semleges finneket, íreket, osztrákokat és svédeket egy katonai szövetségbe terelni. A sorkötelezettség megszüntetése miatt a legtöbb országban nincs is elég katona, a békeévtizedek spórolása miatt ráadásul a legtöbb hadseregnek euró-tízmilliárdos pótlólagos fejlesztési igénye van.

Ígéretes a Bundeswehr módszere, amely a szomszédos államok használható egységeit integrálja hadrendjébe, így egy holland páncélosezred mellett egy holland partra szállító hajó is erősíti őket. Csehország és Románia is érdeklődik.

Komolyabb erőt képvisel a Eurocorps, az EU-hadtest, amelynek Francia-, Német- és Spanyolország mellett Belgium és Luxemburg is a tagja. A közös vezérkar akár hatvanezer katonát is tud irányítani, ám alakulatai a NATO Response Force (NRF) struktúrában is bevethetők. Varsó korábban érdeklődött a projekt iránt, ám újabban már a Három tenger kezdeményezés keretében, amerikai támogatással a saját védelmüket építik.

A kör tehát bezárult. Számtalan párhuzamosan futó program versenyez a szűkös erőforrásokért, nincs politikai szándék és áldozathozatali hajlandóság, így maradnak a minimáltervek, mint a katonai Schengen. Trump amerikai és Putyin orosz elnök egyaránt ellendrukker. Előbbi csak piacot lát Európában az amerikai fegyvereknek, utóbbi pedig az uniót gazdasági szervezetként szeretné látni, érdemi katonai képességek nélkül.

 

Borítófotó: Őrtorony Berlinben a várost korábban szétválasztó fal mellett. Illúzió az egységes európai hadsereg

Az arany útlevelek országa

Ciprust stratégiai földrajzi helyzete, éghajlata, mély vizű kikötői miatt a Közel-Kelet, Észak-Afrika kulcsának is tekintik. Limassol vetekszik Béccsel és Londonnal az Európa kémfővárosa címért. Az Egyesült Államok az Oroszország befolyásának visszaszorítására még az Obama-kormányzat alatt indított globális politikai-katonai-gazdasági kampánya keretében tavaly „rászállt” Ciprusra is, ahol két NATO-s (brit) katonai támaszpont is működik. 

 

ZÁROLT MILLIÁRDOK

Az RBK orosz hírportál értesülése szerint augusztus végén amerikai nyomásra a ciprusi bankok zárolták Viktor Vekszelberg és egy másik milliárdos, a ciprusi–orosz állampolgár Oleg Gyeripaszka bankszámláit, mert áprilisban rákerültek az USA szankciós listájára. Vekszelberg egy volt orosz KGB-ssel és a jelenlegi amerikai gazdasági miniszterrel, Wilbur Ross-szal együtt ült a Bank of Cyprus (BoC), a legnagyobb szigetországi hitelintézet igazgatótanácsában. (Ross tavaly, amikor miniszter lett, lemondott.) Meg nem erősített források szerint Vekszelberg, ahogy hírét vette az amerikai szankcióknak, eladta a BoC-ban lévő tízszázalékos tulajdonrészét. Tavaly a ciprusi kormány állampolgárságot ajánlott fel neki, ő azonban ezt nem fogadta el.

Az üzletember vagyona a ciprusi zárlattal hárommilliárd dollárral lett kisebb (júniusban Svájcban ugyanezen okból egymilliárd dollárja feletti rendelkezéstől fosztották meg). Az amerikai pénzügyi nyomozók elsősorban három országra összpontosították a figyelmüket: Ciprusra, Nagy-Britanniára és Lettországra. (Az Egyesült Államokban több mint négyezer orosz magánszemély, vállalat és intézmény ellen léptettek életbe büntetőintézkedéseket Moszkva politikája, elsősorban Ukrajna és Szíria miatt.) 

Vlagyimir Putyinnak jól jön az oli-gar-chái elleni pénzbefagyasztási akció. Az ugyanis arra ösztönzi a milliárdosokat, hogy utalják vissza Oroszországba a kimenekített, bizonytalan eredetű pénzeket. Ezekre most az OF gazdaságának – a nyugati hitelfelvételi lehetőségek USA, EU általi elzárása miatt – égető szüksége van, egyre komolyabb tőke-, beruházásieszköz-hiányban szenved.

 

PÉNZÉRT ÁLLAMPOLGÁRSÁGOT

Noha néhány uniós tagállam jó pénzért letelepedési engedélyt ad gazdag külföldieknek, Ciprus, az „arany útlevelek” országa mindegyiken túltesz. Nemcsak letelepedési engedélyt, de állampolgárságot, útlevelet is felajánl azoknak a vagyonos külföldieknek, akik nagy pénzt visznek oda, akár bankbetétek, akár beruházások formájában. Eddig mintegy háromezer ember (a felük orosz) kapott arany útlevelet a négy éve futó program keretében, ami négy és fél milliárd euró bevételt hozott a ciprusi államnak. Limassol orosz negyedében mindenütt látni a kék, sokcsillagos EU-lobogós háttérben a csillogó passzusok reklámjait. 

 

Borítófotó: Kisfiú Lárnaka tengerpartján. Az amerikaiak elzárták a pénzcsapokat

Inflációs célok újragondolva

MONETÁRIS POLITIKA

Az elmúlt huszonöt évben a jegybankok meghatározó része áttért az inflációs célkövetési rendszerre. Ez azt jelenti, hogy egy megadott időtávon – néhány éves horizonton – az intézmény megjelöl egy értéket, s ezt igyekszik elérni monetáris politikai eszközei, például az irányadó kamat segítségével. Jó húsz esztendővel ezelőtt, amikor meghatározták az inflációs célokat, a fejlett országok központi bankjai két százalék mellett döntöttek. Az akkori elméletek szerint ez az a szint, amely úgymond természetes egy gazdaságban, nem gerjeszt inflációs várakozásokat, de nem is fojtja meg a növekedést. 

A világgazdaság azonban nagyot változott azóta. A pénzügyi és az adósságválság unortodox eszközök alkalmazására kényszerítette a jegybankokat, a gazdaságélénkítő kötvényvásárlási programok révén öntötték a pénzt a piacokra. Az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét betöltő Federal Reserve (Fed), valamint az Európai Központi Bank (EKB) is történelmi mélypontra süllyesztette irányadó kamatát. A Fed az utóbbi időben óvatosan bár, de szigorítani kezdett. A piacokra kiöntött pénz ugyanakkor kering a gazdaságban. Néhány közgazdász szerint pont emiatt tör majd ki a következő válság, hiszen ez az irdatlan összeg előtt-utóbb inflációt gerjeszt. 

Janet Yellen, a Fed korábbi elnöke tavaly javasolta, hogy vizsgálják felül a kétszázalékos amerikai inflációs célt. Tanulmányok és elemzések tucatjai készültek azóta, az ezek által indítványozott új célok nulla és hat százalék között mozognak. Abban nagyjából egyetértés van, hogy a defláció, vagyis az árak folyamatos csökkenése nem tesz jót a gazdasági növekedésnek. Egy enyhén negatív reálkamatnak ugyanakkor megvannak a maga előnyei: például megszünteti a készpénztartás költségeit. 

 

NAGYOBB TÉR

A közgazdászok többsége a magasabb célszint mellett érvel. Ez nagyobb manőverezési teret adna a jegybankoknak a gazdaság lejtmenete idején. A magasabb fogyasztói árindex magasabb kamatszintet feltételez, így nagyobb kamatcsökkentésekkel lehet élénkíteni a gazdaságot. „Bármilyen inflációs rátát gondoltunk optimálisnak 2006-ban, az ma már túl alacsony” – nyilatkozta a Wall Street Journalnek Olivier Blanchard, az IMF volt vezető közgazdásza, aki jelenleg a washingtoni Peterson Institute for International Economics kutatója. Ő például négyszázalékos célt javasol a Fednek.

A pénzügyi válság után kialakult helyzet megmutatta, hogy az irányadó kamatot nehéz hosszabb távon nulla alatt tartani. Ha például az infláció kétszázalékos, akkor a központi bank a reálkamatot (az irányadó kamat és az infláció különbségét) mínusz két százalékra tudja lenyomni, amennyiben nullára csökkenti az irányadó kamatot. Ha azonban a pénzromlás üteme nagyobb, mondjuk négyszázalékos, akkor a nullára redukált irányadó kamattal máris négyszázalékos negatív reálkamat alakul ki, ami sokkal hatásosabban élénkíti a gazdaságot.

A magasabb inflációs szintnek más előnyei is vannak. Ha lejtmenetben van a gazdasági bővülés, akkor például nincs szükség bércsökkentésekre a versenyképesség javítása érdekében, hiszen a nagyobb ütemű árszínvonal-növekedés automatikusan lejjebb viszi a keresetek reálértékét. Egy magasabb fogyasztói árindex segít abban is, hogy a hitelfelvevők kamatterhei alacsonyan maradjanak. (Ezért van az, hogy a bankok és a hitelintézetek esküdt ellenségei a nagyobb inflációnak.) Egy amerikai elemzés szerint ha hatszázalékos lenne az Egyesült Államokban a devalváció négy éven keresztül, az húsz százalékponttal csökkentené a GDP-arányos adósságot. (A második világháború után alakult ki hasonló helyzet.) Vannak persze ellenvélemények is. A magasabb fogyasztói árindex elérését nem könnyű kivitelezni. A Fed épp elég keservesen megküzdött azért is, hogy elérje a két százalékot. (Augusztusban 2,7 volt az amerikai infláció értéke.)

 

HITELESSÉGI KÉRDÉS

Az inflációs cél megváltoztatása hitelességi kérdés is. Ezért mondta Vítor Constâncio, az EKB alelnöke még májusban, hogy bár elméleti kifogásai nincsenek az európai jegybank inflációs céljának a megváltoztatása ellen, viszont egy új cél bevezetése aláásná az intézmény nagy nehezen kivívott hitelességét. Az EKB egyébként szintén negatív reálkamatot tart nulla közeli kamatszintjével és 2,1 százalékos eurózóna-inflációval. Ben Bernanke, aki a pénzügyi válság idején volt a Fed elnöke, egyébként úgy véli, hogy a negatív kamatok hatékonyabbak, mint a nagyobb inflációs cél. Könnyebben eladhatók a politika felé, mert átmenetiek, és csak a gazdasági bővülés jelentősebb esése idején alkalmazandók.

A magasabb pénzromlási szint kitűzésének a politikai elfogadás kétségességén túl egyéb hátrányai is vannak. Torzítja az adórendszert, továbbá elfed néhány, a gazdaságból érkező jelzést, például azt, ha egy termék azért drágul, mert hiány van belőle. Egy nagyobb tolerált devalvációra a bankok is reagálnának. Inflációs prémiumot vezetnének be a hosszú távú hitelekre, mert a magasabb fogyasztói árak volatilisebbé teszik az ármozgásokat. A hitelfelvétel így megdrágulna, ami visszafogná a vállalatok beruházásait. Magasabb inflációs szintnél a lakosság viselkedése is megváltozna. Két százalék körül a drágulások szinte elhanyagolhatók, így nem vagy alig érintik a háztartások fogyasztási kiadásokra vonatkozó döntéseit. Nagyobb árszínvonal-növekedésnél ez a mechanizmus sokkal kihegyezettebb lenne.

 

A LOPAKODÓ MEGOLDÁS

Jó lépés lehetne erre, ha a jegybankok hagynák, hogy két százalék fölé kússzon az infláció, s nem avatkoznának be durva eszközökkel, hogy leszorítsák azt. Ez nagyobb manőverezési képességet adna nekik, ugyanakkor segítene abban is, hogy a fejlett gazdaságokban felhalmozódott adósságot szép óvatosan elinflálják. Körülbelül ez az, ami napjainkban az Egyesült Államokban történik. Az augusztusi pénzromlás, mint fentebb jeleztük, 2,7 százalékos volt, vagyis cél feletti. A Fed azonban csak nagyon óvatosan emeli irányadó kamatát. Az eurózónában kétszázalékos az infláció, az EKB viszont folyamatosan azt kommunikálja, hogy még körülbelül egy évig nem szükséges szigorítania a monetáris kondíciókon.

 

A JÖVŐ ÉV KÖZEPÉN ELÉRHETŐ A CÉL

A Magyar Nemzeti Bank számára megszabott inflációs cél jelenleg három százalék. Az MNB előrejelzése alapján az idén éves átlagban 2,8 százalékkal emelkednek a fogyasztói árak, ami jövőre 3,1-re gyorsul, majd 2020-ra háromra szelídül. A jegybank szerint a magyarországi infláció 2019 közepén éri el fenntartható módon és szerkezetben a háromszázalékos célt. Középtávon a kitűzött ütem fenntartható elérését a fogyasztás folytatódó bővülésével párhuzamosan az inflációs alapfolyamatok fokozatos emelkedése biztosítja. A jövő évi adóintézkedések összességében az árszínvonal növekedését okozzák, ugyanakkor ezt a hatást a maginfláción kívüli termékkör mérsékeltebb árdinamikája ellensúlyozza. 

Borítófotó: A Pink Floyd egyik lemezborítójáról ismert repülő malac egy londoni múzeumnál. Túl nagyra fújták a mérlegüket a jegybankok, kéne egy kis infláció

Sikertelen referendum családügyben

A Koalíció a Családért nevű civil szervezet az ortodox és neoprotestáns egyházhoz közel álló polgárok szövetkezése nyomán jött létre. A román görögkeleti egyház által támogatott egyesület már két és fél évvel ezelőtt összegyűjtötte a népszavazási kezdeményezés parlamenti beterjesztéséhez szükséges aláírásokat. Félmillió támogató kézjegyre volt szükség, ehhez képest hárommilliót szereztek, ami igencsak szokatlan keleti szomszédunkban, ahol nincs hagyománya a referendumoknak. (Most alig 3,857 millióan voksoltak, 91,5 százalékuk támogatta a kezdeményezést.) 

A népszavazás kiírásában a pártoknak is hathatós szerepük volt, hiszen nem elég pusztán összegyűjteni a szignókat, a parlamentnek is hozzá kell járulnia, kétharmados többséggel. Bukaresti elemzők szerint a PSD halogatta a kiírást, megpróbálta a saját politikai céljaira felhasználni, s ezzel ártott az ügynek. A törvényhozás csak az idén szavazta meg az alkotmánymódosítási törvénytervezetet, amelyet referendummal is meg kellett volna erősíteni. Az alkotmánybírósági hitelesítés szeptember végére született meg, így lényegében mindössze két hét maradt a kampányra.

A politikusok szinte kivétel nélkül állást foglaltak, még ha nem is mindig egyértelműen. A román kormány fő erejét képező PSD támogatta a kezdeményezést, hiszen mind Dragnea, mind Viorica Dăncilă miniszterelnök a hagyományos családmodell mellett tette le a garast. Ezzel szemben Klaus Johannis államfő már két évvel ezelőtt elítélte, hogy a referendum ürügyén gyűlöletbeszéd indult a homoszexuálisok ellen. A népszavazás beterjesztőinek ugyanis nem titkolt célja volt megakadályozni az alkotmánymódosítással az azonos neműek házasságának esetleges majdani elismerését, valamint azt, hogy ezek a párok gyerekeket is örökbe fogadhassanak.

Johannis és az ellenzék egy része nyíltan a referendum bojkottálása mellett foglalt állást. A kormányoldal nem volt egységes, ugyanis Dragneát a PSD kisebbik koalíciós társa, a liberális Călin Popescu Tăriceanu vezette Alde cserben hagyta. Tăriceanu nem foglalt állást, s ezzel gyakorlatilag a népszavazás bojkottálását segítette elő. A szociáldemokratákkal a parlamentben együttműködő Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) álláspontja sem volt egyértelmű, hiszen az részvételre, de lelkiismeret szerinti szavazásra buzdított, a szervezet több vezető tisztségviselője ugyanakkor a részvétel ellen foglalt állást.

Az idő rövidsége mellett kedvezőtlenül hatott a referendumra, hogy a PSD kisajátította a kezdeményezést, vagy legalábbis az ellenzék és a Dragnea ellen tüntető civil mozgalom amely immár csaknem két éve követeli a pártelnök lemondását sikeresen elhitette ezt a közvéleménnyel. Sokakban nemtetszést váltott ki, hogy a feltett kérdésben nem szerepelt a hagyományos család kifejezés, mindössze az volt a szavazólapon, hogy „egyetért-e a parlament által elfogadott alkotmánymódosítási törvénytervezettel”. Ez azt a gyanút ébresztette fel sokakban, hogy a családról szóló népszavazást valami egyéb titkos célra akarja felhasználni a kormánypárt. 

Igaz, a PSD az utolsó száz méteren megkönnyítette, hogy a voksolás érvényes lehessen, kiiktatott minden olyan biztonsági intézkedést, amely nagyobb garanciát jelentett volna a szavazatok korrekt nyilvántartásához. A pótlisták igénybevételét is lehetővé tette, így mindenki ott szavazhatott, ahol éppen tartózkodott. Nem utolsósorban a referendum két napig tartott, de ez sem segítette a kezdeményezők ügyét. 

Elemzők szerint Dragneát a saját pártja is cserben hagyta, ami azért jelentős üzenet, mert a szociáldemokraták az utóbbi időben megosztottak a korrupciós vádak miatt sarokba szorított elnökük támogatását illetően. Egyesek úgy vélik, a népszavazás még jobban kikezdheti Dragnea tekintélyét és befolyását a PSD élén, s felgyorsíthatja a leváltását.

Más elemzők arra hívták fel a figyelmet, hogy az eredménnyel megdőlt a Román Ortodox Egyház befolyása körül kialakult mítosz, hiszen szinte axiómának számított, hogy a görögkeleti klérus a szocdemekkel együtt jelentős mértékben tudja mozgósítani az embereket. Románia az elsők között található azon EU-s országok listáján, amelyek lakói vallásosnak tartják magukat. Azonban, mint a referendum eredménye tükrözi, a választók nem minden esetben és minden helyzetben vehetők rá könnyen szavazásra.

A legalacsonyabb részvételi arány a magyarok által többen lakott Hargita és Kovászna megyében volt, 10 százalék körüli értékkel. Nagyobb részvételt jegyeztek azokban a kelet-romániai megyékben, ahol a szociáldemokraták hagyományosan jól szerepelnek a választásokon.

Az ellenzéki pártok közül ebből a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) került ki a legjobban, az egyetlen parlamenti erő, amely a népszavazás ellen kampányolt. Ők a demokrácia győzelmének tekintik az eredményt. Szerintük bebizonyosodott, hogy a román nemzet modern és toleráns.  Az ellenzék fő erejét képező Nemzeti Liberális Pártot (PNL) is megviselte a referendum, hiszen annak elnöke, Ludovic Orban és több más vezetője is támogatta azt, amivel vélhetőleg szavazókat veszítettek Tăriceanu liberálisai javára. Az esemény után a PNL-ben is elhangzottak olyan vélemények, hogy a vezérnek számot kell adnia a szavazáson tanúsított álláspontja miatt, hiszen téves stratégiájával veszélyezteti a nemzeti liberálisok sikeres szereplését a jövő évi európai parlamenti és államelnök-választáson.

 

Borítófotó: Cioabă cigánykirály családja egy korábbi szavazáson. A mostani kudarc nem rajtuk múlott

A boszniai szerbek trójai falova Szarajevóban

A VÁLSÁG DIADALA

Függetlenségpárti hangokkal kampányolt a boszniai szerb entitás vezetője a szövetségi pozícióért. Az országosan kicsi, 53 százalékos szavazási hajlandóság pedig arra is utal, hogy a lakosság jó része már nem érzi magáénak a huszonhárom éve az egyesült államokbeli Daytonban megkötött megállapodás nyomán felállított nagyon bonyolult politikai és közigazgatási rendszert.  

A kilencvenes évek óta nem volt piszkosabb kampány az országban – értettek egyet a minden hatalmi szintet érintő múlt vasárnapi választást illetően a három államalkotó nemzet – a bosnyák, a horvát és a szerb – lapjainak, valamint tévécsatornáinak az elemzői. A kilencvenes évek pedig a háború esztendei voltak ebben az országban. Ez az időszak volt az, amelyet a daytoni békeszerződés tudott csak lezárni. Akkor olyan megállapodást kötött a bosznia-hercegovinai elnök és a jugoszláv, valamint a horvát államfő nemzetközi – amerikai, európai uniós és orosz – közreműködéssel, amely ma már egyik közösségnek sem felel meg igazán: két, saját alkotmánnyal, parlamenttel, kormánnyal és elnökkel rendelkező országrészt (hivatalosan: entitást) hoztak létre, a többségében bosnyákok és horvátok által lakott Bosznia-hercegovinai Föderációt és a többségében szerbek lakta boszniai Szerb Köztársaságot. A nemzetek közötti gyűlölet és az uszítás éveit próbálták lezárni ezzel, az árulók és a belső ellenség keresésének kíséreltek meg véget vetni. De mára kiderült: ez nemigen sikerült, mert nagyjából ilyen volt most a kampány. Tény, hogy az entitások parlamentjeire, a szerb országrész elnöki tisztségére, a szövetségi országgyűlésre és a bosnyák–horvát–szerb elnökség tagjaira, továbbá a bosnyák–horvát föderációban a kisebb közigazgatási egységek, a kantonok képviselőire is kiterjedő, rendkívül összetett választások a legkevésbé a mindennapokkal, a gazdasággal, a bérekkel foglalkoztak, vagy a rég lebegtetett európai integrációval. Ehelyett továbbra is a tisztán politikainak nevezhető kérdések, a másik entitásból érkező sértések és az azokra adott hangzatos válaszok, a szövetségi állam működésével kapcsolatos kritikák voltak a meghatározók.

 

TITOKZATOS HALÁL

A hárometnikumú ország 49 százalékát kitevő boszniai Szerb Köztársaságban a 2006 óta vagy kormányfői vagy köztársasági elnöki tisztséget betöltő Milorad Dodik most a bosznia-hercegovinai hármas elnökség szerb tagjának a helyére jelöltette magát, de retorikáját a korábbról is megszokott függetlenségpártiság határozta meg. Megnyilvánulásaiban a legtöbbször már csak annak a szándéknak a konkretizálása, kertelés nélküli kimondása hiányzott, hogy voltaképpen a szerb entitás elszakadását szorgalmazza. De mindvégig erre utalt. Számos kritikát fogalmazott meg a bosnyák–horvát föderáció számlájára. Azt állította, Szarajevóból gátolják a Szerb Köztársaság fejlődését, ott mondják meg, hogyan kell értelmezni a múlt háborús borzalmait, ott hunynak szemet a szerb áldozatok gyalázása felett, onnan akarnak beavatkozni titkos eszközökkel az általa vezetett országrész politikai életébe… A vádakat még sokáig lehetne sorolni, de a Dodik-féle valóságpercepció egyszerűen az, hogy aki nem mellette áll, az a bosnyák–horvát föderáció híve, rejtett segítője. Kilátásba helyezte, hogy a hármas (szarajevói) elnökség tagjaként hazaküldi az ENSZ bosznia-hercegovinai megfigyelőjét, aki a daytoni békeszerződés teljesítésének az ellenőrzésével foglalkozik, felszámolja a szövetségi alkotmánybíróságot és meneszti annak bíráit, megakadályozza a srebrenicai mészárlás szerbellenes értelmezésének további terjesztését. (A tömeggyilkosság 1995 júliusában történt, amikor Srebrenica környékén mintegy 8700 bosnyákot – főleg férfiakat és fiúkat – végeztek ki – a szerk.)

Azt azonban a választások előtti hónapokban valószínűleg maga sem hitte volna, hogy a legnagyobb ellensége ezen a megmérettetésen nem a bosnyák–horvát térfélről érkezik, nem is a boszniai szerb ellenzék lesz az, hanem egy megrendítő eset miatt felzaklatott boszniai szerb tömeg, amely a választások előtt két nappal több tízezres tiltakozáson vonult fel Banja Lukában, a szerb entitás fővárosában, éppen ott, ahol Dodik pártja is a záró kampányrendezvényét tartotta.

Máig tisztázatlan körülmények között Banja Lukában ez év március 18-án elhunyt egy 21 éves fiatalember, David Dragičević. A boszniai szerb rendőrség előbb azt állapította meg, hogy vízbe fulladt, a Crkvena folyóban lelte halálát. A család szorgalmazta az ügy részletes feltárását. A térség országainak fővárosaiban – Belgrádban, Zágrábban és Ljubljanában – dolgozó szakértők vizsgálataiból kiderült, hogy nem zárható ki az áldozaton elkövetett erőszakos cselekedet sem. 

 

VÁLSÁGOS IDŐSZAKOT JÓSOLNAK

Ezek után a közvélemény nyomására rendőröket tartóztattak le a bizonyítási folyamat akadályozásáért. Fültanú jelentkezett, aki közvetlenül az áldozat halálának a beállta előtt veszekedést, verekedésre utaló hangokat és vízcsobbanást hallott a helyszín feletti lakásából. Igazságot Davidnak! elnevezésű mozgalom alakult egy internetes közösségi hálón. Tagjainak a száma mára meghaladja a 350 ezret. Naponta tüntetnek Banja Lukában. A fiú édesapja Dodikot és az entitás vezetőségét gyilkossággal, valamint az igazság rejtegetésével vádolja. A tiltakozók száma egyre nagyobb lett, a kampánycsend előestéjén legkevesebb harmincezren voltak a Krajina tér helyett David terének elnevezett központi helyszínen. Politikai színezetet kapott a megmozdulás. A rendőrség és a hatalom tovább rontott a saját megítélésén azzal, hogy a nagy tiltakozás napján meg akarta akadályozni a tüntetőket szállító buszok bejutását Banja Lukába. A hatalomhoz, azaz a Dodikhoz közel álló média a bosnyák–horvát entitás pártfogóinak nevezte a magasba tartott ököllel tiltakozó embereket, ami további olajat öntött a tűzre, és sokak szerint csak a csoda műve, hogy a biztonság nem omlott össze október 5-én, hogy a kampányrendezvény résztvevői és az igazságot követelők ezrei nem estek egymásnak az egy időben zajló események során.

Dodik mindeközben biztos győzelemről beszélt. Mindent célba vett hatalmi szinten. S bár az utolsó elemzések – igaz, mindössze néhány százalékkal – őt igazolták, az elégedetlenek hangja egyre hangosabb. Már most valószínűsíthető, hogy a boszniai szerb entitás a választási eredményektől függetlenül egy válsággal teli időszak elé néz. Ez alatt az államközösségen belüli pozíciójának a meghatározása (elfogadása vagy elutasítása) mellett még a belső démonaival is alaposan meg kell küzdenie.

 

VOKSOLÁS 

A mintegy 3,35 millió szavazójoggal rendelkező bosznia-hercegovinai állampolgár összesen 7497 jelölt közül választhatott  

A részvételi arány 53,3 százalékos volt, mintegy 1,7 millióan járultak az urnák elé 

A verseny a kollektív államelnökség három helyéért, az országos parlament képviselői mandátumaiért, a két országrész parlamentjeinek képviselői helyeiért és a tíz kanton képviselő-testületeinek a mandátumaiért folyt. A választók emellett dönthettek a boszniai Szerb Köztársaság elnökének és két alelnökének a személyéről is  

Az államelnökség három helyéért tizenöten szálltak versenybe, hatan a bosnyák, öten a horvát és négyen a szerb tagságért

 

Borítófotó: A hármas elnökség bosnyák tagjának, Šefik Džaferovićnak a plakátja. az államszövetség sorsa egy hajszálon függ, állítólag a szerb tag ezt fogja elvágni

Pont kerülhet a kettős gyilkosság végére

KI A MEGRENDELŐ?

Ján Kuciak oknyomozó újságíró és menyasszonya február végi meggyilkolása cunamiként csapott le a szlovák belpolitikára. A 27 éves riporter lelövését kezdettől fogva összefüggésbe hozták a munkájával, s a véres tett elkövetőit, valamint a gyilkosság megrendelőit a gyanús hátterű szlovák és olasz vállalkozók között vélték felfedezni, akik nem szerették volna, ha fény derül korrupciós ügyeikre, valamint a legfelső politikai körökhöz fűződő kapcsolataikra. A gyanú eleinte az ország keleti részében tevékenykedő olasz maffiára terelődött, hiszen Kuciak szlovák politikusok és a calabriai bűnszervezet összefonódásáról is írt cikkeket. A társadalomban kormányellenes indulatok szabadultak el, de a nyomozás egy tapodtat sem haladt előre. Sokan ebből arra következtettek, hogy Robert Fico akkori miniszterelnök, továbbá belügyminisztere, Robert Kaliňák és az akkori országos rendőrfőkapitány akadályozza az ügy tisztázását. A sorozatos tömegtüntetések hatására előbb a rendkívül népszerűtlen belügyér mondott le, majd követte őt a főnöke, Robert Fico, s két hónap elteltével Tibor Gašpar rendőrfőnök is. Időközben lecsillapodtak a kedélyek, a tettesek azonban továbbra sem kerültek elő. 

 

FIGYELEMELTERELŐ FANTOMKÉP 

Aztán szeptember derekán napvilágot látott egy fantomkép arról a személyről, aki tudhat valamit az ügyről. Hamarosan jelentkezett egy férfi, aki abban a mátyusföldi faluban, Nagymácsédon lakik, ahol a kettős gyilkosság történt, és az egyik pozsonyi napilap szerkesztőinek arról beszélt, hogy felismerte az ábrázolt férfit, mert vagy két hétig együtt dolgozott vele egy nagyszombati építkezésen. Később a rendőrségen is kifaggatták, és ekkor egy név is napvilágra került. Aztán arról szóltak a hírek, hogy a fantomképen megjelenített ember állítólag Csehországba költözött a családjával, a közvélemény pedig napokig arra várt, hogy hamarosan rábukkannak, és a vallomása további részletekre deríthet fényt. Ehelyett szeptember utolsó napjaiban a rendőrség arról számolt be, hogy a dél-szlovákiai Gútán és Komáromban a kommandósok különböző személyekre csaptak le a lakhelyükön, majd házkutatást tartottak, s több mint tíz embert őrizetbe vettek. Végül a többségüket szabadon engedték, csak négy fő,  három férfi és egy nő maradt előzetes letartóztatásban. 

Október 1-jén a főügyész, az országos rendőrfőkapitány és beosztottjaik sajtóértekezleten számoltak be a legfrissebb fejleményekről. Kiderült, hogy a fantomkép közzététele csupán elterelő manőver volt, és a valódi tettesek éberségét hivatott elaltatni. A négy őrizetbe vett személy közül az egyik, Tomáš Szabó korábban rendőrnyomozó volt, s időközben egy őrző-védő szolgálatnál vállalt munkát. Egy másik elfogott férfi Szabó unokatestvére, Miroslav Marček, egykori hivatásos katona. A harmadik férfi, Andruskó Zoltán több vállalkozást is indított Komárom környékén, s Szabó közeli ismerőse. A „kvartett” hölgy tagja Alena Zsuzsová, aki olasz tolmácsként segítette az ismert szlovák vállalkozó, Marian Kočner tevékenységét, sőt, mint kiderült, az üzletember volt a nő lányának a keresztapja. 

 

FALAZTAK NEKI 

Marián Kočner személye azért érdekes, mert nem sokkal a kettős gyilkosság után már felmerült a neve mint esetleges megrendelőé, hiszen korábban megfenyegette Ján Kuciakot, hogy ellátja a baját, ha nem száll le róla és tovább szimatol körülötte. Vagy két hónapja a vállalkozót őrizetbe vették gazdasági bűncselekmények elkövetésének gyanújával. Egyelőre nem tisztázott, hogy köze lehetett-e a véres tetthez, mindenesetre több olyan kiszivárgó hír és vélemény is megjelent a sajtóban, hogy ennek nagy a valószínűsége. De az sem kizárt, hogy még magasabb helyekre vezetnek a szálak. A főügyészi sajtóértekezleten a következő forgatókönyvet vázolták fel az újságíróknak: a gyilkos lövéseket Tomáš Szabó adta le, Miroslav Marček volt a sofőr, s Andruskó Zoltán közvetített a két férfi és Alena Zsuzsová között. A nő volt a gyilkosság megrendelője, és összesen hetvenezer eurót fizetett a végrehajtásért. Ebből húszezer annak az adósságnak az elengedése volt, amellyel Andruskó tartozott neki, az ötvenezret pedig elosztották a három férfi között. 

Az újságírók arra már nem kaptak választ, hogy a „tolmácsnő” kapcsolatban állhatott-e olyanokkal, akiknek a megbízását hajtotta végre. Most mindenki arra vár, hogy az őrizetbe vett személyek közül valaki elkezd beszélni (állítólag Andruskó már együttműködik a hatósággal), és további nevek bukkannak fel. 

A szlovák újságírók egyébként továbbra sem hisznek maradéktalanul a rendőrségi verzióban, noha üdvösnek tartanák, ha a nyomozás mihamarabb sikeresen lezárulna. A jegyzetírók kritikusan ítélik meg a politikusok magatartását is, legyen szó a kormánypárt vagy az ellenzék embereiről. Marián Kočner sok személlyel volt kapcsolatban, most azonban senki sem akar róla tudni, vagy azt állítják, hogy már évek óta nem találkoztak vele. Bugár Béla, a MostHíd párt elnöke néhány nappal a kettős gyilkosság bejelentése után a Maldív-szigetekre utazott szabadságra, és véletlenül éppen Marian Kočnerrel futott össze egy kávézóban. Ezt a tényt most ismét felemlegetik a politikusnak, ami nem lehet kellemes a számára, mivel államfőnek jelöltette magát. Közben a szlovák rendőrség bejelentette, hogy meneszti két nyomozótisztjét, akikről kiderült, hogy igyekeztek eltussolni Kočner zavaros ingatlanügyeit, illetve úgy zárták le a vizsgálatot, hogy abból a vállalkozó „jól jöjjön ki”. 

Közben Milan Lučanský országos rendőrfőkapitány arról nyilatkozott, hogy a gútai akciót túl hamar hajtották végre, szükségük lett volna még pár hónapra, de fennállt a veszélye annak, hogy kulcsfontosságú információk szivárognak ki.

Az idő előtti lecsapás megnehezíti a gyilkosság valódi megrendelőjének a megtalálását.

A főkapitány nem kommentálta Robert Fico állítását, aki szerint a hatóságok kizárták az albán és az olasz maffiával összefüggő szálakat.

Több száz milliárdos bírság jöhet

ELLOPHATTÁK ÖTVENMILLIÓ FACEBOOKOZÓ ADATÁT

Ez aztán már mindennek a neto-vább-ja. Nemcsak a bűncselekmény, hanem az is, ami ezután következett. Hogy mi sül ki belőle, meglátjuk. Magát a hírt persze sok ember hallotta: jelesül, hogy a Facebook szeptember 25-én hatalmas hackertámadás áldozata lett, nem kevesebb mint ötvenmillió felhasználó fiókja nyílhatott meg a bűnözők előtt. Sokunk érintett lehetett, s további negyvenmillió embertől is újra kérte az egyszer régen megadott jelszót a „Fész”, olyanoktól, akiknek a fiókja nem vált az adatlopás martalékává, de a sérülékenység miatt biztosra kellett menniük. Szögezzük is le: a közösségi oldal történetének legnagyobb adatszivárgási botrányáról van szó.

Jó, ha tudjuk: az összes barátunk, érdeklődési körünk, személyiségünk válhatott nyílt titokká pár óra leforgása alatt. No persze nem mindenkié, „csupán” kilencvenmillió felhasználóé, főként azoké, akik nem csak egy készülékkel lépnek fel az oldalra. 

 

NÉGYSZÁZHATVANMILLIÁRD A TÉT

Különös jelentőséget ad a dolognak itt Európában, hogy a csapból is folyó uniós adatvédelmi rendszer, a GDPR számára ez most igazi „főpróba” lehet. Egyfelől az ügy súlyossága, másfelől a bírság nagyságrendje miatt. Az új szabályozás ugyanis az árbevétel négy százalékáig terjedő büntetéssel fenyegeti azokat a cégeket, melyek nem vigyáznak eléggé a felhasználóik adataira.

Zuckerbergék viszont most belenyúltak a darázsfészekbe, így akár 1,63 milliárd dolláros, azaz 460 milliárd forintos is lehet a közösségi site-ra kiszabható uniós bírság maximuma. (Ebben persze csak hosszú hónapok, évek múlva születhet érdemi döntés, hiszen az EU-s szervek nem a gyorsaságukról híresek.)

Annak ellenére, hogy nem babra megy a játék, Zuckerbergék mintha nem vennék egészen komolyan a dolgot. Természetesen – a szabályokat elvben betartva – értesítették az ír Data Protection Commission (DPC) nevű illetékes szervezetet, hiszen ennek elmaradása önmagában az árbevétel két százalékáig, azaz 815 millió dollárig lenne büntethető. (A Facebooknak az Európai Unió területét kiszolgáló szerverei Írországban vannak, ezért a DPC az illetékes.) Ugyanakkor az tény, hogy az ír szervezet igen kritikusan nyilatkozott a közösségi oldal gyakorlatával kapcsolatban. Kiemelték: a site-ot üzemeltető vállalatnál „jelenleg képtelenek meghatározni a támadás természetét, illetve a felhasználókra leselkedő, pontosan körvonalazott veszélyeket”. Ha ez nem lenne elég, a hatóság azt is hozzátette: sürgősen felhívják a Facebook figyelmét arra, hogy tegye egészen világossá a helyzet súlyosságát, természetesen különös tekintettel a felhasználói adatok helyzetére.

 

MAGUK AKADÁLYOZTÁK?

De úgy kezdtük, hogy az adatszivárgást követő dolgok a meredekebbek. Mert nem csupán a fent leírt eléggé hiányos információszolgáltatás az, ami ezután történt, hanem volt egy igen érdekes gyakorlat, amelyre a brit újságok is csak utalni mertek.

A Guardian és az Associated Press a brit modorban, tartózkodó stílusban írt cikke végén jegyzi meg azt a furcsa jelenséget, hogy a Facebook gyakorlatilag maga akadályozta azt, hogy a rossz hírek – mármint az adatszivárgás ténye, következményei – elterjedjenek. A fenti két médiacsoportnál ugyanis azt vették észre, hogy kifejezetten erről az ötvenmilliós megabotrányról szóló cikkeiket ideiglenesen levélszemétnek minősítette a közösségi oldal algoritmusa, gyakorlatilag erősen limitálva a rossz hír tovagyűrűzését. 

Természetesen a Facebook reagált erre, az „automata rendszerek” számlájára írva az esetet, hárítva a felelősséget… De azért gondoljunk bele: ismét csak az bizonyosodott be, hogy a portál képes az információk erős kontrolljára, akár a saját magáról szóló rossz hírek terjedési sebességének a lassítására. És azután minden következmény nélkül a programra, az automatizmusokra, az algoritmusra foghatják a nyilvánvaló cenzúrát… Köszönjük, Zuck!

 

MI TÖRTÉNT? HOGYAN VÉDEKEZZÜNK?

Ma már tudjuk: a Facebook „megtekintés idegenként” funkcióját használták ki az adatlopásnál. Hogyan védekezzünk, ha nem szeretnénk, hogy a fél életünk, privát fotóink, kedveléseink, üzeneteink idegenek kezére kerüljenek? 

A szeptember 25-i nagy botrány óta a „Fész” sok millió felhasználót léptetett ki biztonsági okokból a profiljából. Mert valójában a hackerek nem jelszavakat loptak el, hanem olyan fájlokat, amelyek biztosítják, hogy az ember bejelentkezve maradjon a Facebookon, ha mondjuk a noteszgépet kikapcsolja, de mobilon továbbra is fent szeretne lenni. 

Akár kiléptette önt az elmúlt napokban a közösségi oldal, akár nem, érdemes manuálisan, még a napokban ellenőrizni, visszaéltek-e a belépési lehetőségével. Ehhez a Facebook nyitó képernyőjén, a jobb felső sávban található kis legördülő nyílra kell kattintani. Ezt követően a Beállítások menüpontban – bal oldalon – ki kell választani a Biztonság és bejelentkezés opciót. Itt lehet áttekinteni, hogy hol, milyen eszközökről jelentkeztünk be a fiókunkba – lásd: Bejelentkezett helyek listája. Ha itt olyan idegen helyet és/vagy eszközt látunk, amely biztos nem a mi tevékenységünk eredménye, akkor bizony minket is meghekkeltek! 

Ilyenkor minden készüléken, otthoni, munkahelyi gépen használjuk a Kijelentkezés opciót. Ezután jelentkezzünk be újra valamelyik eszközön, s változtassuk meg úgy a jelszavunkat, hogy legalább tíz karakter legyen, benne három-négy számmal, valamint kis- és nagybetűvel egyaránt. Van egy úgynevezett kétfaktoros hitelesítési lehetőség is. Ez azt jelenti, hogy a megadott mobilszámra SMS-ben megerősítő kód érkezik mindannyiszor, ahányszor egy új készülékről próbálunk vagy próbálnak idegenek bejelentkezni. Az SMS hiányában pedig senki sem tud hozzáférni a fiókunkhoz – mi sem.

No persze nem a Facebookról lenne szó, ha e biztonságnak ne lenne valami extra „ára”. Ha ugyanis itt megadjuk a mobilszámunkat, akkor azt célzott hirdetések elhelyezésére használják fel az oldalon! Hogyan? Úgy, hogy a telefonunk Messenger és Whatsapp programjában turkálnak a reklámokhoz hasznos üzeneteket keresve, s persze az ismerősök listáját is lenyúlják. Ezt a Techxplore.com kutatása mellett több amerikai felhasználó nyomozása is megerősítette. Mi több, a Facebook maga sem tagadta le ezt a tényt beismerő nyilatkozatában. Magyarul az ingyenes szolgáltatásaikért megint csak adatainkkal, „életünk mozzanatainak” felhasználhatóvá tételével fizetünk.

Elindult a harc a Nagybaniért

„Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja” – énekli Juhos Mária az ismert dalban. De mit is jelent ez a közmondás? Van, aki úgy fogalmazza meg, hogy ha valamiről sokat beszélnek, pletykálkodnak, annak van alapja. Más inkább úgy mondja: minden szóbeszédnek van valamicske igazságmagva. Amikor én ezt a szólásmondást valamikor az ezredforduló tájékán az első Orbán-kormány agrárügyi államtitkárának, az egyesek szerint számolni és káromkodni is oroszul szerető Szabadi Bélának érvként próbáltam felhozni valami kapcsán, ő így válaszolt: „De akkor is zörög, ha zörgetik.” 

Nem véletlen, hogy ez a történet jutott eszembe, amikor magukat egyszerűen csak elkeseredett Heves megyei kisgazdáknak nevező, de elszántnak tűnő emberekkel találkoztam szembe a minap. Ők nem kevesebbet akarnak elérni, mint hogy a hazai friss zöldség-gyümölcs kiskereskedelmi forgalomból legalább negyven százalékkal részesedő Nagybanit „vegyék el” a Fővárosi Önkormányzattól. Volt már valami ilyesmi 2005-ben is, amikor a piac önkormányzati tulajdoni részének a megvásárlására konkrét vételi ajánlatot tett a Futureal- és a Leisztinger-csoport. Azonban az első Gyurcsány-kormány alatt úgy gondolták az illetékesek: az önkormányzat költségvetése nincs olyan „kényszerű helyzetben”, hogy élni kellene az 1,6 milliárd forint körüli ajánlatokkal. Az eladást akkor kellene fontolóra venni, ha a piacot üzemeltető cég a következő években lemaradna a logisztikai versenyben – vélekedtek akkor. Úgy látszik, nem maradt le, hiszen azóta is megvan benne a fővárosi önkormányzati tulajdon, a társaság pedig nyereséges. A panaszkodó gazdák éppen ezért úgy vélik, hogy az a négy-öt milliárd forintnak megfelelő harminc-negyven százalékos haszon, amellyel a Nagybani az elmúlt öt évben dolgozott, őket illetné, mert azt tőlük vették el. Ugyanis a piac ezen időszak alatt elért évi 2,6-2,7 milliárdos bevételéből – amit a gazdák fizetnek vagy megfizettetnek velük helypénzként – 2013–16-ban majdnem egymilliárdot juttattak osztalékként a létesítmény tulajdonosainak minden esztendőben, külön-külön. A múlt év utáni osztalék 1,6 milliárd forint volt, s mivel az eredmény csak 1,1 milliárdos, a különbözetet az eredménytartalékból fizették ki.

Summa summarum, az említettek úgy vélik, hogy nemcsak a Fővárosi Önkormányzat rövidíti meg őket, hanem a milliárdos üzletember, a Futureal-csoporthoz köthető Futó Péter is. Ő ugyanis – amellett, hogy a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének az elnöke – a piac egyik tulajdonosa, így szintén több milliárdot „dugott már zsebre” a gazdák pénzéből. Akik szerint egyértelmű, hogy a Nagybani nem a kisgazdákat segíti, hanem a nagyokat. Megemlítik azt is: a piacot üzemeltető cég vezérigazgatója, Házi Zoltán – amellett, hogy Futó embere – az általuk „multis kereskedelmi szövetségnek” titulált Országos Kereskedelmi Szövetségben (OKSZ) is vezető, tagja az elnökségnek.

Szerettem volna megtudni, kinek mi a véleménye az ügy kapcsán. Megbeszéltem például egy találkozót Házi Zoltánnal, a Budapesti Nagybani Piac (BNP) Zrt. vezetőjével úgy, hogy azon Hajdu Edit, a vállalat jogi képviselője is jelen legyen. De hiába, a megbeszélést
lemondták. A visszakozást megértem. Finoman fogalmazva nem okozott osztatlan sikert érdeklődésem a Fővárosi Önkormányzatnál sem, mert mint a méhkas bolydult fel a hivatal a hírre, hogy valakik meg akarnák fosztani őket az aranytojást tojó tyúktól. Bagdy Gábor pénzügyi főpolgármester-helyettes „kérlelhetetlen” a BNP-s osztalék kapcsán – szivárogtatták ki informátoraim. Egy véleményt azért mégiscsak sikerült kicsikarni a fogát csikorgató fővárosi illetékestől: azt, hogy az önkormányzat BNP Zrt.-ben lévő tulajdonrésze nem eladó.

Az, hogy a helyhatóság zavarba jött, különben teljességgel érthető, figyelemmel a közelgő főpolgármesteri választásra is, amely gellert ad a témának. Ami viszont teljességgel érthetetlen, hogy a miniszter távollétében a mezőgazdasági szaktárca, de még a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara sem kívánt nyilatkozni az ügyben. Mindkét – egyébként minden egyes nyilatkozatában rendre a gazdák pártjára álló – szervezet ezúttal azzal próbálta hárítani a Figyelő érdeklődését, hogy az ügyben „nem illetékesek”. Pedig azok. Pró vagy kontra véleményüket pedig illik vállalni. Már csak azért is, mert a Fővárosi Önkormányzat tulajdonlása a BNP Zrt.-ben ugyanúgy lehet indokolt, mint indokolatlan.

Komolyra fordítva a szót: a részvénytársasággá 1991 végén alakult, 1992-ben bejegyzett Budapesti Nagybani Piac jegyzett tőkéje 1,0181 milliárd forint, a társaság alaptőkéje 10 181 darab, egyenként százezer forint névértékű, tíz évre szóló osztalékszelvénnyel ellátott, szavazatra jogosító, névre szóló törzsrészvényből áll. Ebből Budapesthez – a tulajdonában lévő Fővárosi Önkormányzat Csarnok és Piac Igazgatósága részvényeivel együtt – 6220 tartozik, ami összesen 61,09 százalékos tulajdoni hányadnak felel meg. A Futó Péterhez köthető részvények mennyisége négy cégen keresztül 3951 darab, ez 38,81 százalékos tulajdoni arányt biztosít. Előbbi „csomag” névértéke 622 millió, míg utóbbié 395 millió forint. Elhiszem, hogy névértéken nem eladók ezek a papírok, de az osztalékrátát figyelembe véve biztosan kiszámolható egy mindenkinek elfogadható összeg. Belekalkulálva akár azt is, hogy a következő években komoly, elkerülhetetlennek tűnő fejlesztések várhatók a Nagybanin, ami az árbevétel és így a nyereség növekedésével járhat. Amennyiben azonban nem lenne politikai akarat ahhoz, hogy a piac a gazdák (agrárkamara stb.) birtokába kerüljön, a Fővárosi Önkormányzat is tulajdonolhatná a céget, akár száz százalékban – a budapesti lakosság érdekében. S végiggondolta már valaki a gazdák és a főváros együttes birtoklását a termelők és Budapest lakosságának érdekei, nem mellesleg a vidék-
főváros ellentét elkerülése végett?

 

Borítófotó: Életkép a Nagybani piacról. Sok gazda az osztalékok láttán is nagyot nézett

Közlekedésfejlesztés másképpen!

FEJLESZTÉSI TIPPEK

A közlekedés olyan, mint a foci, mindenkinek van véleménye, mindenki ért hozzá – mondogatják a szakemberek. Mert hát nyilván mindenkinek az a dugó és az a „lassulás” fáj a legjobban, amerre nap mint nap jár. Ez eddig rendben is van, csakhogy rengeteg olyan fejlesztés és ötlet lenne, amelyhez nem kellenek százmilliárdok, csak egy kis rugalmasság, meg egy-egy belátható nagyságrendű beruházás.

Miről is beszélünk? Van például pár megaprojekt, mint például az M0-s északi félkörgyűrűje, ami sok száz milliárd forintba fáj majd, méregdrága alagutakkal, felüljárókkal, hidakkal át a budai hegyeken. Ám ez a sok-sok milliárd forint valójában a Balkán felől érkező, például román és bolgár kamionok útját rövidíti le elsősorban – magyarán: igazán nem magunknak építjük, hanem mondjuk azért, hogy az M3-as és az M1-es között 80-ról 20 kilométeresre rövidítsük le a távolságot, illetve tehermentesítsük valamelyest a budai főutakat, amelyek többségén amúgy is tilos a kamionforgalom. (Azt már csak érdekességképp jegyezzük meg, hogy az M0-snál az első korai tervek egyáltalán nem számoltak azzal, hogy a pálya Budánál körbe fog érni.) Az alagutak és a viaduktok építése helyett inkább a tervszinten már létező 102-es főutat (vagy újabb nevén az R11-est) kéne megvalósítani Esztergom és Zsámbék között. Emellett már elég lenne Észak- és Nyugat-Budán a mai átmenő útvonalakat szélesíteni, a kötöttpályás közlekedést akár drasztikusabb eszközökkel (behajtási korlátozás, dugódíj, kiváló és sok P+R parkoló és hasonlók) csökkenteni. A gigászi összegekből tehát rengeteg egyszerűbb, és az itt élők számára sokkal hasznosabb fejlesztést lehetne végigvinni.

 

EGY KIS KREATIVITÁST!

Hogy pontosan mit? Azt hosszan-hosszan lehetne sorolni. A teljesség igénye nélkül szerkesztőségünk közös munkával összegyűjtött néhány, a főváros és környéke közlekedésének látványos javulását jelentő, esetenként már amúgy is tervben lévő apróbb bővítést, változtatást. Annak jegyében gondolkodtunk, hogy nem feltétlenül kell „ágyúval verébre” lőni, amikor a jövő közlekedési fejlesztéseit tervezzük. Egy kis forgalomszámlálás, kreativitás, a modern eszközök (például forgalomfigyelés) intenzívebb használata és a kisebb, lokális szűk keresztmetszetek azonosítása után ezek szisztematikus felszámolására lenne szükség. És persze még több biztonságos körforgalomra, akár kétsávosra is. 

Szóba jöhetne például a csepeli és a szentendrei HÉV-vonalak összekötése is, párizsi mintára. Bár kérdés, hogy a keresztirányú forgalom ebben a viszonylatban mekkora.

Összegyűjtöttünk pár egyszerűbb javaslatot, amelyeket többnyire a megaprojektek árának töredékéből is meg lehetne valósítani.

 

GIGÁSZI KALAMAJKA

Ugyanakkor rengeteg fontos és jó fejlesztés valósult meg az elmúlt években, mint például a budai fonódó villamoshálózat, az egyes villamos meghosszabbítása, néhány P+R parkoló kialakítása, felújítása. No meg a készülő tervek között is akadnak ígéretes projektek: ilyen például a Budapest–Pozsony–Brno–Varsó gyorsvasúti összeköttetés, amely főleg a fővárosi turizmusnak fog jót tenni, akár csak a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre vezető vasútvonal kiépítése. Ez utóbbi finanszírozásába az Európai Beruházási Bank is beszállna.

A négyes metrónál viszont már sok volt a probléma, és most nem csak az anyagi természetűekre gondolunk. Ez utóbbinál a megvalósult koncepcióval is akadt gond. Miért? Mert egy 1970-es évekbeli terv úgy lett leporolva, hogy nem igazán igazították a realitásokhoz, az eltelt közel fél évszázadhoz. Így például a Fővám téren lévő megálló gyakorlatilag felesleges, hiszen mind a Gellért tértől, mind a Kálvin tértől sétatávolságra van a Fővám tér, a csarnok inkább turistalátványosság, semmint tömegek nagybevásárlásainak színtere, illetve a sűrűn járó 47-49-es villamosok is feleslegessé, pontosabban luxussá teszik a Fővám éri megállót. Helyette egyből ki lehetett volna vinni a 4-es metrót a Bosnyák térig, akár úgy, hogy a Keleti pályaudvarnál a felszínre jön és a Thököly út használatból kivont villamos sínjeinek a helyén közlekedik egy darabon. És ez csak egy kiragadott példa a sok közül.

Néha úgy tűnik, hogy a luxus és a lerobbantság egyszerre van jelen. Ennek persze oka az is, hogy az unió új beruházásokra inkább ad pénzt, mint a meglévő járműpark fenntartására, kis korszerűsítésére vagy épp apróbb projektekre.

 

Borítófotó: A Megyeri híd naplemente után. Biztos, hogy érdemes továbbépíteni az m0-st?

Iránytű a versenyképességhez

Az elmúlt száz évben számos kísérletet tettünk a gazdasági felzárkózásra, azonban a stabil fundamentumok hiánya, illetve a helytelenül végrehajtott „reformok” miatt ezek nem hoztak sikert. A legfőbb problémát az jelentette, hogy rendre választani kellett a felzárkózást biztosító gazdasági bővülés és a stabilitás között. Ám a 2010 utáni kiegyensúlyozott szerkezetű, foglalkoztatás- és növekedésbarát reformoknak köszönhetően e dilemma feloldódott, és olyan gazdasági modell jött létre, amely a makropénzügyi egyensúly fenntartása mellett a gazdasági gyarapodást is biztosítja. 

A tartós felzárkózáshoz azonban további lépések szükségesek, amihez adottak a lehetőségek. Az adórendszer 2010 utáni reformja által támogatott dinamikus bővülés ugyanis oly mértékben javította a költségvetés helyzetét, hogy abban létrejött a szükséges mozgástér a versenyképességet hosszú távon javító további újítások megvalósításához. E reformok támogatására a Magyar Nemzeti Bank a nyáron a Nemzeti Versenyképességi Tanácsnak mutatta be 180 pontos indítványát. 

E javaslatcsomag kiemelt fejezetben foglalkozik a Figyelő TOP200 Konferencia fókuszában lévő vállalati szektorral. Ennek egyik legfontosabb üzenete, hogy erős, magas termelékenységi szintű, versenyképes béreket fizető és innovatív cégekre van szükség. A válság előtti, olcsó munkaerőre épülő gazdasági modell nem vezethet sikerre. Az európai, nyitott munkaerőpiacon egyre nagyobb a verseny a szakképzett dolgozók megszerzéséért és megtartásáért, ami csak versenyképes bérekkel érhető el szerte a régióban. Erre a nagyvállalati szektorban ma is megvannak a tartalékok, de a kis és közepes cégek túlnyomó részénél a fizetések emelkedése nem történhet meg a termelékenység bővülése nélkül. Vállalatonként eltérő azonban, hogy a termelékenység növelése elsősorban képzéssel, további beruházásokkal, a technológia fejlesztésével vagy éppen a menedzsmentmódszerek javításával érhető-e el. Jelentős potenciál azonosítható a mérethatékonyság oldalán is, tekintve, hogy a hatékonyság és a termelékenység javulását visszafogja a túlságosan elaprózódott vállalati szerkezet. Kétségkívül sokkal több olyan sikeres és versenyképes cégre van szükség, mint amelyek a Figyelő TOP 200-as listájára felkerültek. 

A versenyképesebb kkv-szektorhoz természetesen elengedhetetlen a megfelelő környezet; az állami szabályozás és a pénzügyi rendszer oldaláról egyaránt. Az állam mint szolgáltató, szabályozó és foglalkoztató számos csatornán keresztül támogathatja a versenyképességet és a felzárkózást. Ennek egyik olyan eszköze, amely már rövid távon is látványos eredményeket hozhat, a bürokrácia csökkentése, valamint az e-közigazgatás széles körű kiterjesztése, míg hosszabb távon idetartozik például az innovációs ökoszisztéma fejlesztése. Legalább ennyire fontos, hogy a társaságok minden életszakaszban racionális áron juthassanak hozzá a fejlesztéseikhez szükséges pénzügyi forrásokhoz, amihez a jelenleginél hatékonyabb és támogatóbb bankrendszerre is szükség van.

A fenntartható felzárkózás érdekében tehát végre kell hajtani egy Magyarország számára testre szabott versenyképességi fordulatot, amelyhez jó mintákat találhatunk, de az iránytűt a lehetőségeinkhez mérten nekünk, közösen kell beállítanunk – ehhez nyújthat támogatást az idei TOP200 Konferencia is.  

A Figyelő október 12-én megrendezendő TOP200 konferenciájának fő témája a versenyképesség. Neves közgazdászok, jegybanki és kormányzati döntéshozók vitatják meg a hazai gazdaság előtt álló versenyképességi kihívásokat. A konferencia emellett kiemelten foglalkozik a banki hitelezéssel, illetve a piaci szereplők kilátásaival.

Mostani cikkünket vitaindítónak szánjuk. (A témában eddig megjelent szerző: Orbán Gábor – 39. szám; Végh Richárd – 40. szám) Hozzá-szó-lásukat várjuk a [email protected] e-mail-címre.

Kifizeti a kormány az uniós előleget

– Rekordot döntött a legutóbbi államháztartási hiány, és folyamatosan negatív az uniós források mérlege. Okoz-e 
ez finanszírozási problémát a költségvetésben?

– A legfrissebb adatok azt mutatják, hogy a második negyedévben 4,9, az első fél évben pedig 4,7 százalékkal bővült a hazai gazdaság. Ehhez a kormány gazdaságpolitikai intézkedései döntően járultak hozzá: a hatéves bérmegállapodás, a foglalkoztatáspolitikai és gazdaságfehérítő lépések, melyeknek köszönhetően a költségvetés bevételei is jelentősen nőnek. Ezek alapján elérhető az esztendő egészére várt négy százalék feletti gazdasági gyarapodás. A kormány változatlanul a 2,4 százalékos hiánycél teljesülésével és az államadósság arányának további csökkenésével számol. A büdzsé pénzforgalmi deficitje valóban nagynak tűnik, hiszen az első kilenc hónapban közel 1500 milliárd forintot tett ki. Ezzel egyidejűleg szeptemberben 150 milliárdos többletet is láthatunk, ami az igen kedvező foglalkoztatási és bérfolyamatokhoz köthető többletbevételek mellett az uniós források költségvetésbe érkezésének is köszönhető. Noha 2018 egészére nézve – főként az uniós támogatások folytatódó megelőlegezése okán – a pénzforgalmi hiány akár 2000 milliárd forint körül is alakulhat, az uniós módszertan szerinti hiánycél továbbra is tartható. A nagyobb finanszírozási igény természetesen több állampapír kibocsátását teszi szükségessé, de a magyar gazdaság iránti bizalom és így az állampapír-kereslet stabil.

– Miért nem érkeznek az EU-s pénzek?

– Szeptemberben 157,9 milliárd forint uniós bevétel érkezett a büdzsébe, ezzel mintegy 341 milliárdra emelve az ez évben elszámolt összeget. Még a hátralévő hónapokban több száz milliárd forintnyi EU-s forrás érkezhet Brüsszelből, tehát az ezzel ellentétes híresztelések megalapozatlanok. 

Tény ugyanakkor, hogy kevesebb bevétel érkezik a költségvetésbe, mint amennyi a kedvezményezettek számára teljesített kifizetésekből adódna. Ennek két oka van: egyrészt a kormány előleget fizet minden támogatott szervezet részére, Brüsszelből ugyanakkor csak a finanszírozott tevékenységek megvalósítása után érkezik forrás. Mivel a 2014–20-as költségvetési ciklus pénzeinek a felhasználása várhatóan 2019-ben és 2020-ban éri el a csúcspontját, az uniós társfinanszírozás beáramlása is ezekben az esztendőkben tetőzhet. A fennálló egyes vitás kérdések tekintetében pedig folyamatosan zajlanak az egyeztetések a magyar kormány és az Európai Bizottság (EB) között. 

– Állítólag az egyik programot (TOP) kizárt, hogy ebben az évben finanszírozza az EU, elszámolási problémák miatt. Tényleg?

– Nincs olyan információnk, hogy akármelyik operatív program finanszírozását leállítanák. Ezek hátterében minden bizonnyal az áll, hogy az Európai Bizottság részéről több úgynevezett auditvizsgálat van folyamatban, ahogy ez az előző években is történt. 

– Mi lesz velünk 2020 után, mikor is a brüsszeli tervek szerint húsz százalékkal csökkennek a közösségi források?

– A következő uniós költségvetési ciklust illetően zajlanak az egyeztetések, tehát még sem a rendelkezésre álló források nagysága, sem azok összetétele nem ismert. Az EB már letette a javaslatait, amelyek egy részével nem tudunk egyetérteni, például azzal, hogy a migránsoknak és a migráció menedzselésére forrásokat vonnának el a fejlesztési keretekből. Magyarország egy erős, biztonságos és versenyképes EU-ban érdekelt, így álláspontunk szerint olyan hosszú távú költségvetésre van szükség, amely egyszerre tudja biztosítani mind az új kihívások kezelésének, mind pedig a hagyományos politikáknak a forrásait. Azt gondoljuk, hogy a kohéziós és agrártámogatások csökkentésének a terve gazdasági szempontból teljességgel abszurd. Ráadásul mivel jövőre európai parlamenti választások lesznek, a többéves uniós büdzsé legitimitását leginkább az biztosítaná, ha már új összetételben szavazhatnának róla a képviselők.

 

Tuti, ami fix

Két legyet üt egy csapásra a Magyar Nemzeti Bank a nem kevesebb mint ezer milliárd forintos kerettel induló, fix kamatozású hitelprogrammal: élénkíti a gazdaságot, miközben stabilizálódik a bővülés. Örömhír, s itt az idő a pezsgőbontásra, hiszen kis szünet után újraindul az MNB korábban évekig sikeresen működő Növekedési hitelprogramja (NHP), ezúttal a „fix” jelzővel kiegészítve. Nem nehéz kitalálni, miért volt szükség erre a lépésre: hónapok óta hallani, hogy küszöbön a kamatemelés, azaz várhatóan egyre drágább lesz hitelt felvenni, és az uniós források is legalábbis bizonytalanok 2020 után. A kamatnövelési várakozásokat a fogyasztói árak stabil emelkedése is alátámasztja: a központi bank legfrissebb inflációs jelentése szerint az ez évre prognosztizált 2,8 százalék után jövőre enyhén a háromszázalékos cél felett lesz az ütem, míg 2019 közepétől várható az inflációs cél fenntartható módon és szerkezetben való elérése. 

Megnyugtató megoldást kínál tehát az egyre drágább hitelfelvételre az új gazdaságélénkítő csodafegyver, az NHP fix: az MNB által a bankoknak nyújtott nullaszázalékos kamatozású forrást a pénzintézetek legfeljebb 2,5 százalékos kamat mellett hitelezhetik tovább a kkv-knak. A feltételek szerint egy vállalkozás maximum egymilliárd forinthoz juthat így új beruházások forintalapú finanszírozására, és három–tíz év alatt köteles azt törleszteni a bank felé. Az MNB közleménye alapján az új konstrukcióval az intézmény nem a bankrendszerben lévő likviditás, azaz a potenciálisan fejlesztési beruházásokra is fordítható forrás mennyiségét kívánja növelni, hanem a kkv-hitelezés szerkezetét szeretné az alacsony kamatozású, hosszabb lejáratú kölcsönök elterjedése felé terelni. Az ezer milliárd forintos keret két év alatt, azaz 2020 végére juthat el teljes egészében a kis- és középvállalkozásokhoz, mivel a szerződéses időszak 2019. január elején kezdődik.

Szaladjunk egy kicsit előre. Balatoni András, a jegybank elemzési igazgatója szerint az NHP fix program 0,2 százalékponttal növeli a bruttó hazai terméket (GDP) 2020-ra, míg a nyár (vagy az év?) nagy dobása, a debreceni BMW-beruházás, amint felépül a gyár és teljes gőzzel elindul a termelés, várhatóan fél százalékpontot ad majd hozzá a magyar bővüléshez. Az MNB szakértői az idén a 2017. évinél nagyobb ütemű, majd 2019-től fokozatosan lassuló gyarapodást várnak. A gazdaság teljesítménye most sem ad okot szégyenkezésre: a központi bank továbbra is 4,4 százalékos gazdasági növekedésre számít ebben az esztendőben, ami az uniós átlag duplája. Jövőre 3,5 százalékra lassulhat a tempó, míg 2020-ra még mindig három százalékot prognosztizál, s ekkor indulnak be a már folyamatban lévő és az újonnan bejelentett nagyberuházások. 

Az NHP fix sokkal célzottabb lesz, mint az eddigi bővülési hitelprogramok voltak – jelezte Nagy Márton. A jegybank alelnöke megfelelőnek tartja ugyan a vállalati hitelezés volumenének növekedését, de hiányolta a fix kamatú konstrukciókat, amelyek stabilizálnák a hitelportfólió szerkezetét – az MNB célja pedig egy egészséges szerkezetű állomány. Az NHP fix kicsit hasonlít a fogyasztóbarát lakáshitelekhez Nagy Márton szerint, mivel itt is a stabilitáson van a hangsúly: nagyobb arányban szeretnének látni rögzített kamatozású hiteleket a kkv-k esetében, egészen pontosan a mostani 16 százalékot vennék szívesen harminc százalék felett.
A program egyfajta pufferként is felfogható esetleges kamatemelés esetére, hiszen a jegybanki alapkamat szintje alapvetően befolyásolja nemcsak a vállalati, hanem a lakossági hitelfelvételi kedvet is. Az épp tíz éve kirobbant pénzügyi válság óta a nagy gazdaságok közül elsőként az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed lépte meg a szigorítást, az Európai Központi Bank esetében pedig több szakértő szerint küszöbönáll a kamatnövelés. Az MNB egyelőre kitér a döntés elől – nem esett szó a szigorítás várható idejéről a kamatdöntést követő háttérbeszélgetésen. Az alapkamat a Monetáris Tanács szeptemberi ülésén is maradt a 2016 májusában meghatározott 0,9 százalékon. A szakértők által az utóbbi hónapok gyenge forintárfolyama miatt is várt szigorítás helyett az alelnök az MNB eszköztárának a megváltoztatását jelentette be. Ennek lényege, hogy december végével kivezetik a három hónapos betétet, ugyanekkor megszűnik egy monetáris politikai célú kamatcsereeszköz (MIRS) és a jelzáloglevél-vásárlási program. Az első lépés azért is kiemelendő, mert eddig a három hónapos betét volt az irányadó eszköz a jegybanknál, vagyis ennek a hozama tükrözte leginkább a monetáris politika irányultságát. 

A jövőben a kötelező tartalék veszi át az irányadó eszköz szerepét – ennek mértékéről szintén a Monetáris Tanács határoz, és azt mutatja meg, hogy egy kereskedelmi bank a betéteinek hány százalékát köteles az MNB-nél elhelyezni, amely így befolyásolja a bankrendszerben forgó pénz mennyiségét. 
 

HITELPROGRAMOK BOOMJA

Mivel a pénzügyi válság után jelentősen szűkült a kkv-k hitelhez jutási lehetősége, az MNB bevezette a Növekedési hitelprogramot (NHP). Ennek korábbi három szakasza 2013 júniusa és 2017 márciusa között teljesítette a kitűzött célokat: a kkv-hitelpiac helyreállítását és a gazdasági bővülés elősegítését, jegybanki refinanszírozású, akár tízéves futamidőre elérhető fix, alacsony kamatozású kölcsönön keresztül. A résztvevők köre rendkívül széles volt, csaknem negyvenezer vállalkozás jutott finanszírozáshoz több mint 2800 milliárd forint összegben. Az NHP harmadik szakaszával párhuzamosan az MNB 2016-ban elindította a Piaci hitelprogramot (PHP) a piaci alapú hitelezésre való gördülékeny visszaállás elősegítése, valamint a fenntartható gazdasági növekedés érdekében. A bankok 2016-ban és 2017-ben is jelentősen túlteljesítették a projekt keretében tett hitelezési vállalásaikat, így az sikeresen hozzájárult a hitelállomány bővüléséhez, annak szerkezetére azonban az MNB értékelése szerint nem gyakorolt érdemben hatást, visszaszorult a hosszú, fix kamatozású konstrukciók aránya. A PHP az idén még támogatja a kkv-hitelezés bővülését, de ez az év végén lezárul.

Ahmed Helmy

– A csapata által fejlesztett Happiness Index on Blockchain alkalmazás tavaly aranyat nyert a 31. Edison Awards versenyen New Yorkban. Ezt a díjat úgy tartják számon a globális gazdasági piacon, mint amely az innovációt, a kreativitást és a zsenialitást ismeri el. Össze tudná foglalni a megoldás lényegét röviden? 

– Az alkalmazás egyedülálló módon valós időben segít megjeleníteni, hogy az adott szolgáltatással mennyire elégedettek a használóik. Mindez az okosváros-koncepciók fejlesztésében óriási segítséget nyújt, hiszen a lényeg, hogy a partnervállalatokkal együtt megtudhassuk, mire van igényük, szükségük az embereknek. 

– A happiness indexről az embernek elsőre a társadalomtudósok által kifejlesztett tesztek és az országok teljesítményére vonatkozó elemzések jutnak eszébe. Ez miben más?

– A tudósok múltbeli, fix  kérdésekre adott válaszokra épülő adatokból dolgoznak és írnak meg egy statikus tanulmányt, amelyet publikálnak és elemeznek a későbbiekben. A fejlesztés azonban lehetővé teszi, hogy specifikusan, valós időben és korlátlan számú résztvevővel dolgozva adjunk szinte azonnal képet és elemzést arról, vajon mit gondolnak az emberek. Ez a technológia korábban nem állt rendelkezésre, az Avaya International hozta létre a platformok közti átjárhatóságot, és úgy illesztettük a különböző programokat, hogy vizsgálni tudjuk az emberek üzeneteit egy adott weboldalon, a közösségi médiában és még a saját telefonjukon is.

A valósidejűséget és az elemzéseket nem tudnánk megvalósítani – a rengeteg adat miatt sem – az új mesterségesintelligencia-programok és a gépi tanulás módszertana nélkül. Az adatokat, amelyeket generálunk a világ különböző pontjain, más-más cégeknél különböző perspektívából kell nézni.

– Miért éppen Dubajban sikerült egy ilyen eredményt elérni? A világon mindenhol kísérleteznek és tesztelnek okosváros- és adatelemzési megoldásokat.

– Azért, mert ott van Boldogság és Jóllét Minisztérium, s a tárcavezető felkért minket arra, hogy hozzunk létre egy olyan rendszert, amellyel az országban elégedettebbek lesznek az emberek, egy olyan módszert, amellyel a lehető legpontosabb képet kaphatjuk. A kezdeményezés része a Smart Dubai Happiness Agendának, mely azt célozza, hogy Dubajt a világ legboldogabb városává tegye. 
A megoldás végül is nemcsak azt tudja mérni, hogy boldogok-e a lakosok, hanem képes fogyasztói viselkedési analitikát is előállítani, trendeket figyelni: mit vásárolnak, mit kérdeznek az emberek. Különböző csatornákon tudjuk figyelni az interakcióikat, bankok, repterek vagy akár a kormányzati szervek vonatkozásában is. 

– Magyarország az egyik első helyszín, ahol ezt New Yorkon kívül bemutatják. Mi ennek az oka? Nidal Abou-Ltaif, az Avaya International elnöke a mostani konferenciát megelőző napon a kormánnyal tárgyalt. Erről is?

– Nem tudom, erről nincs információm, de nyilván minden lehetőségre nyitottak vagyunk, és a magyar állammal van együttműködésünk. Azonban jelenleg a nyelvi nehézségek ezt a bevezetést még gátolják, hiszen most arab és angol nyelven „beszél” a programunk. A Telekom az Avaya mesterségesintelligencia-moduljára építve alkotta meg a maga „Vandáját”, s rengeteg tesztelésre, tanításra, idő-, energiabefektetésre volt és van szükségük ahhoz, hogy hatékonyan működjön. Az emberek gyakran hiszik, hogy az IT-megoldások úgy működnek, hogy csak megnyomnak egy gombot. Ez nem így van: rengeteg idő és pénz kell ehhez, ráadásul a megoldások alapjait adó mesterséges intelligencia (MI) és a blockchain technológia még nem kiforrott eszköz. Ezért két lehetőségünk van. Vagy várunk néhány évet, mire elég érettek lesznek, hogy jól használhassuk őket, vagy pedig velük együtt fejlesztjük a szükséges megoldásainkat, azaz tanulunk, miközben fejlesztünk. Mi az utóbbit választottuk. Ezért is kaptuk a díjat, mert mertük vállalni a kihívást. Az Avaya átalakítása során megértettük, hogy lehet hibázni, új irányok felé fordulni, hogy a kutatás-fejlesztés egy ilyen műfaj. Rugalmasan reagálunk az ügyfél igényeire, s nem félünk más platformokhoz nyúlni.

– Az átalakítással az Avaya egy éven át tartó csődvédelmi eljárására utal, amely tavaly decemberben befejeződött?

– Nekem erről nem tisztem beszélni, de mivel egy lezárult folyamatról van szó, annyit mondhatok, hogy a megújulás jót tett a vállalatnak. Új kollégák, kevesebb adósság, több likviditás. A fókuszunk az ügyfél-elégedettségen, a megbízóknak nyújtott szolgáltatásokon, az MI-fejlesztésen és az innováción van. Én éppen ebben az időszakban kaptam a munkámra és a csapatom felépítésére támogatást, új embereket és mindent, amit akartam. A cég biztos volt benne, hogy jól kerülünk ki ebből, és fontos az új technológiákba invesztálni. A mai igények hozták, hogy nyitottabbak lettünk, jobban integrálunk más technológiai megoldásokat, mint eddig, viszont nem tarthatjuk magunknál a teljes kontrollt: az ügyfeleink szeretnék uralni a technológiát. Egyre több kliensünknél van technológiai munkatárs, szoftverfejlesztő. Az Avayának arra kell összpontosítania, hogy valódi innovációt adjon a partnereinek.

– Mi a helyzet az adatvédelemmel? A megoldást bemutató reklámban név szerint szólítják az utast, az előadásában pedig összesített, nem személyes adatok használatáról beszélt. 

– Sokféle lehetőség áll előttünk. Ha akarom, akkor anonim módon minden 
csomagkiadónál várakozónak segíthetek a társaság dolgozójaként, mert a rendszerben valós időben látom, hogy sokan ugyanannak a funkciónak a hibájáról számolnak be. Ugyanakkor előállhat az a helyzet, hogy az adott szolgáltatás használói felhatalmazást adnak a szolgáltatónak, hogy lássa a személyes üzeneteiket, éppen azért, hogy javíthassa a színvonalat. Akkor is lehet egyéni adatokra reagálni, ha az adott országban nincs adatvédelmi követelmény, vagy különleges körülmény áll elő.

– Hol lehet a következő helyszín, ahol a happiness index programot bevezetik?

– Bárhol, ahol konkrétan foglalkoznak a smart city megoldásokkal. Az okosvárosprojektek szerteágazók és évekig eltartanak. Ahhoz, hogy jó irányba fejlesszenek, állandóan szükség van folyamatos visszajelzésre a használóktól, kellenek azok a benyomások, amelyeket szabadszavas közlésekből kinyerhetnek a tervezők, fejlesztők. Nagyon kicsin múlik, hogy a fogyasztói élmény kivételesen jó legyen. Ma egy vállalat azzal tudja megkülönböztetni magát, ha olyan dolgot fejleszt, ami valóban a vásárlói igényeire épít. Például a vevők ma már nem akarják felhívni az ügyfélszolgálatot, de még e-mailt sem szeretnének írni; annak örülnének, ha a „messengeren” tudnának a bank ügyfélszolgálatának üzenni. Nem az ő dolguk, hanem a miénk és a partnercégeinké, hogy közös platformot hozzunk létre például akár erre is.

– Járt már korábban Magyarországon? 

– Most először, de a lányom gimnasztikázik, és minden évben, decemberben eljön Magyarországra egy kelet-közép-európai versenyre, a Mikulás-kupára. Így a feleségemmel együtt ők már sokszor jártak itt.
 

NÉVJEGY

- 39 éves, nős, két lánya van, 10 és 12 évesek

- Diplomáját az Alexandria Egyetemen szerezte Egyiptomban, távközléstechnikai szakon, és számos IT-tréningen képezte magát

- Az arabon kívül angolul, franciául és németül is beszél

- A Közel-Keleten, Franciaországban és Nagy-Britanniában tizenöt éves tapasztalatot szerzett irányításban, tervezésben, fejlesztésben, IT-megoldások tesztelésében és implementálásában

- Az Avayához több mint tíz éve csatlakozott, igazgatóvá 2016-ban nevezték ki

KEDVENCEK
Film »
minden Anthony Hopkins-film
Könyv » főleg James Joyce művei, mint az Ulysses
Zene » jazz
Hobbi » búvárkodás és régi kerékpárok restau-rá-lása

„Erős tanítói rend” a tanári autonómia záloga

– Ma már nem a tanár a tudás kizárólagos forrása. Tetszett a példa, amit öntől hallottam A tanítás mint értelmiségi hivatás című könyve bemutatóján, miszerint a vegyész anyuka is tudja a képletet, a kémiatanárnak ennél többet kell adnia. Mi lenne az?

– Jelenleg az iskola a család utáni legfontosabb nevelési intézmény, a tanárnak fontos nevelési feladatai lennének. Nem mindig volt ez így: száz éve kevesen és kevés ideig jártak iskolába, középiskolába még kevesebben. A falusi tanintézményekben a nagy mezőgazdasági munkák idején szünetelt a tanítás, mert a gyerekekre szükség volt a gazdaságban. Ma a fiatalok ötéves koruktól 16-18 esztendős korukig a napjuk nagy részét iskolában töltik, az intézmény osztja be a gyerekek és rajtuk keresztül a családok idejét. Hatalmas igényeket támaszt, számot tart a tanulók idejére, érzelmi és intellektuális energiáira. Miközben a családot kiszorítja a nevelésből, a keletkezett űrt nem tölti be. 

– A tanárképzőre azok mennek, akiket máshova nem vesznek fel, így szól a népítélet. A finneknél tanár a legkiválóbbakból lesz, ettől komoly presztízse is van a szakmának. Ez lenne a járható út? 

– Szerintem igen. Van egy cinikus amerikai szociológus, Podgursky, aki azt állítja: a diákok teljesítménye nem attól függ, hogy a tanár végzett-e tanárképzést, hanem attól, hogy ő maga milyen sikeres diák volt. Azt mondja, ha a legtehetségesebbeket tudnánk a tanári pályára vonzani, akkor nem is kellene őket képezni. Persze ezzel az utóbbi véleménnyel mint tanárképző nem értek egyet, de a pálya szelekciós erejét kétségkívül növelni kellene. 

– Most azt kezdjük piszkálni, hogy a tanításhoz nem csak szakmai tudás kell? 

– Szükséges hozzá egy erőteljes személyiség, mert a gyenge tanárokat megeszik a kamaszok három perc alatt. Kell magabiztosság, céltudatosság, vezetői személyiség. Mert az elsődleges feladatunk az, hogy meg tudjuk teremteni a munkakapcsolatot. Ha nem tudjuk kialakítani a munkakultúrát, akkor semmire sem megyünk a szaktudással.

– Tanulják ma ezt a tanárjelöltek? 

– Az ideális tanárképzést le lehet írni egy céltáblaként, amelynek a közepén van a gyakorlat, a következő körön azon tudás és készségek, amelyek közvetlenül a gyakorlat sikerességét támogatják. Az újabb karikán lesznek a szaktárgyi ismeretek, méghozzá az iskolában tanított tartalmak köré szervezve, és valahol a külső körön ott lehet a Gudrunlied, a középkori német népeposz is mint választható speciális szeminárium. Ha valakinek ez a szíve vágya, ismerkedjen meg vele. Most úgy néz ki a tanárképzés, hogy középen van a Gudrunlied, amit a hajunkra kenhetünk, amikor bemegyünk egy gimnáziumi osztályba, ahol húsz kamasz gyereket kell megtanítanunk arra, hogy németül hatékonyan kommunikáljon. A közismereti tárgyak esetében kicsit más az ismeretek, a tárgyi tudás jelentősége, de ott sem a közoktatás érdekei döntik el, hogy a tanárjelöltek mit tanuljanak, hanem az, hogy az oktatók éppen milyen szakterülettel foglalkoznak, s mit szeretnének tanítani. A szakmára felkészítő tárgyak örülhetnek, ha valahol a képzés perifériáján megtűrik őket. Ezen kellene változtatni. 

A tudományegyetemek világába a tanárképzés nagyon nehezen illeszkedik, nem csak nálunk és nem csak mostanában. Jellemző a tudományegyetemek jutalmazási rendszerére, hogy a publikációkat jutalmazzák, az óralátogatástól meg éppen most vonták el az óraszámokat. Bár az egyetemek zászlajukra írják a tanárok képzését, a 2009-es országos kutatásomban azt találtam, hogy a tanárképző intézmények a tanárjelöltek több mint felét egyszer sem látogatták meg a tanítási gyakorlatuk során. Amikor néhány kollégámmal visszamentünk a gimnáziumba, hogy megnézzük, az, amiről prédikálunk, még mindig működik-e, azért nemhogy jó pont nem járt, hanem szinte titokban kellett tartani. 

– Négy-öt évente egész más korosztályok lépnek az iskolába. Képes a pedagógusszakma követni a gyerekek viselkedésbeli, szokásbeli változásait? 

– Ami a tanároknak nehézséget okoz, hogy megváltozott a hozzáállás a tanuláshoz és a tekintélyhez. Az nem olyan nagy probléma, hogy a gyerekek jobban tudják használni a közösségi oldalakat, mint a tanár. Meg lehet őket kérni, hogy mutassák meg. A baj inkább az, hogy az egész társadalom elutasítja a tekintélyt. Olyan gyerekek kerülnek iskolába, akiket másfél éves korukban megkérdeztek, milyen ruhát akarnak felvenni, ami képtelenség. A tekintély ellen hat, hogy a szakmában nincsen arról konszenzus, hogy melyek a célok és a feladatok, a tanárok maguk is sokszor bizonytalanok, a szülők pedig eltérő elvárásokkal bombázzák az iskolát. Meg kellene egyezni a szakmában arról, hogy mik a célok és mire tanítsunk. Miként tanítsuk azt, aki az orvosira készül és intenzíven akar kémiával foglalkozni, meg a többi harmincat, akit egyáltalán nem érdekel ez a tárgy. 

– A konszenzus hiányának csak szakmai oka van, vagy politikai is? Mert azt látom, hogy a kormánnyal nem szimpatizáló tanárok mindent eleve elutasítanak. 

– Világnézetileg teljesen megosztott világban élünk, ezt tudomásul kell venni. Azt gondolom, hogy azok a tanárok, akik zsigerből elutasítják ennek a kormánynak az intézkedéseit, tévednek. Az autonómia elsősorban szakmai autonómia, és ezt a Nemzeti Pedagógus Karon keresztül kellene érvényesíteni, mert önálló értelmiségi szakmákban a kamarák képviselik a szakma érdekeit. Ezt a vívmányt nem tekinthetjük magától értetődőnek. Nagy-Britanniában is létrejöttek pedagóguskamarák egy százéves szakmai küzdelem eredményeképp. Ezek például kidolgozták és elfogadták a pálya etikai kódexét, képzéseket szerveztek, javaslatokat tettek a kormányzatnak. 2010-ben az ottani kormány egy tollvonással megszüntette őket. Most helyettük ott van az Ofsted, amelyik egy szakfelügyelői rendszert működtet. Kedden felhívják az iskolát, hogy szerdán inspekció lesz. Egy tízfős csapat megszállja az intézményt, vizsgálódnak, kérdezősködnek, pontoznak, jelentéseket írnak, és a végeredményt megjelentetik a honlapjukon. Ezt kellene azzal összevetni, hogy egy szakmai szervezet kidolgoz a tanárokkal együtt egy minőségbiztosítási rendszert, és azt működteti, kiszűri azokat, akiket alkalmatlannak tart. Óriási különbség!

Ahhoz, hogy egy szakmának hatalma és illetékessége legyen maga fölött, meg kell alkotnia önmagát. A hagyományos értelmiségi hivatások, mint például az orvoslás, saját maguk garantálják az általuk nyújtott szolgáltatás minőségét. Náluk a minőségbiztosítás legfontosabb terepe a képzés, illetve már a képzésbe kerülés is nehéz. Tehát kell az általánosan elfogadott mérce, a pedagóguskar, hogy ne lehessen egyik pillanatról a másikra tantervi reformokat bevezetni, véleményezhesse a szakma a tankönyveket, a szakma tartsa kezében a tanárképzést. Azt gondolom, erre van előre. Jelenleg a tanárképzés a pepszi- (pedagógiai-pszichológiai) és a szaktudományos lobbi harcainak a tárgya, a pedagógusszakma nem képes ezekben a küzdelmekben még csak megjelenni sem. 

– A minősítés nem ördögtől való, a pedagógusok naponta gyakorolják. Miért ódzkodnak tőle, miért csinálnak ebből is autonómiakérdést? 

– Egy szempontból igazuk van azoknak, akik az autonómiájukat féltik a minőségbiztosítástól. Ugyanis, hogy ez jól működjön, kellene egy általánosan elfogadott mérce és általánosan elfogadott kommunikációs rendszer arról, miként beszéljünk egymással a szakmáról. Ez nálunk hiányzik. A jogászoknál a nyilvános vita az alaptevékenység, mi meg becsukjuk az osztályterem ajtaját magunk mögött, megkötjük a magunk kompromisszumait, és ezt a szakmai magárahagyottságot összekeverjük az autonómiával. A rendszer persze sok kiváló kollégát is kitermel, akikkel nemcsak az elit gimnáziumokban, de Magyarmecskén is találkozhatunk, ahol a tanulók zöme roma. De olyan rendszert kellene kialakítani, amelyik nem véletlenszerűen teszi ezt, hanem maga a rendszer biztosít egyfajta elkötelezettséget és minőséget. Egy orvos autonómiája a szaktudásán nyugszik, azon, hogy olyan szakmát művel, amelynek a berkeiben tudják, hogyan kell az adott feladatot végrehajtani. A tanároknak nincsen ilyesfajta önállósága. Mindaddig, amíg nem küzdünk meg ezért, addig bürokraták fogják megmondani, hogy mit csináljunk, mi pedig végrehajtói szerepben leszünk. Az autonómia nem azt jelenti, hogy azt csinálom, amit akarok, hanem azt, hogy egy olyan csoporthoz tartozom, amely a szakmáját érintő kérdésekben illetékességgel bír. Egy erős szakmai csoporthoz tartozás jelenti a valódi autonómiát. 

– El tudja képzelni, hogy közös hangot találjon a szakma? 

– Nagyon sok munka kell ahhoz, hogy egy foglalkozás megváltoztassa a státuszát a társadalmi munkamegosztáson belül, ebbe invesztálni kell. Rengeteg előrevivő dolog történt a rendszerváltás óta. Az oktatási kormányzatok Magyarországon számos intézkedést hoztak a szakma státuszának növelése érdekében. Egyetemi szintre emelték az általános iskolai tanárképzést, bevezették a szakvizsgarendszert, fél, majd egy évre növelték a tanítási gyakorlatot, bevezették az életpályamodellt, 2013-ban létrehozták a kamarát és még sorolhatnám. Ebben a helyzetben az önsajnálat és a siránkozás a legkevésbé előrevivő hozzáállás. 

– A szülők és a tanárok is szenvednek a tekintély elvesztésétől. Hol romlott ez el?

– Alapvetően Hannah Arendttel értek egyet, aki azt mondja: a mai társadalom azért utasítja vissza a tekintélyt, mert a felnőttek nem hajlandók felelősséget vállalni azért a világért, amit átadnak a következő generációknak. A felnőttek nem nőnek fel a feladataikhoz, sem a szülők, sem a tanárok. Olyan világban élünk, ahol semmi sem bírálhatja felül az individuumot és azt, hogy az mit szeretne önmaga számára. Erre nem lehet tekintélyt alapozni, tekintélyt felelősségvállalásra és áldozathozatalra lehet alapozni. Áldozathozatal nélkül semmi sincs. Az nem kultúra, ahol felzabálják a vetőmagot. A vetőmagban benne van az ígéret, hogy harmincszor, hatvanszor vagy százszor annyit terem.

 

Harctéri jelentés: „zsidó belháború” – sokadik nap

A háború utáni zsidó identitás egyik alapeleme a holokauszt témájának kézben tartása. Ez idővel az egész zsidó emlékezet és teljes világtapasztalat mélyrétegeihez kapcsolódó narráció előjogának uralásává vált. Ez a „tábori hamu” végül – a lényeget érintő félreértésnek köszönhetően – mindenre rátelepedett, ami valaha igazán zsidó volt.

Valóban bele kell törődni, hogy a holokauszt soha nem lesz már az egyetemes tapasztalat része, a botrány egzisztenciális súlya soha nem fog továbbterjedni azokon a hídfőkön túl, ahová a zsidóság szellemi és intézményi határai elérnek. Ezt a lehetőséget az első megsemmisítő táborok felfedezése után a hosszan, évtizedeken át maszatolt értelmezési kísérletek kuszaságában elveszítettük. Ez az értetlenség, feltáratlanság immunreakciókat váltott ki, ami rákos sejtként túlburjánzott és megfertőzött maga körül mindent. A zsidóság magára maradt a katasztrófájának értelmezésével és végeláthatatlan önigazolásba kezdett. Ennek a magánynak köszönhetően Auschwitzból látványosság lett, előre kiszámított, cseppenként adagolható érzelmi hullámvasút, konformista Barbie-nyafogás, erkölcsi dühöngés. Ha tetszik, a sok millió ember iszonyatos logisztikai precizitással végrehajtott legyilkolása horrorfaktort szállító szórakoztatóipari műfajjá vált. A nyugati civilizáció által kitermelt áldozati életérzés mérgének esszenciális összetevője is lett egyben, amelyből mindenki akart néhány mikrogrammal a saját (vélt vagy valós) sértettségének, traumájának jogán. Így veszett el minden lehetőség, hogy megismerjük az igazságot.

Az önmagát a baloldalhoz, a posztmodern liberális Zeitgeisthez leláncoló zsidóság narratívavesztésének hisztériájáról szól ez a magyar nyilvánosságban lezajló „vita”, a „belháború”. A liberális és egyéb politikai-ideológiai lövészárkokban rekedt zsidók egyetlen témája a holokauszt maradt, így most sokan azt érzik közülük, hogy ha ez a fegyver is kikerül a kezükből (mert az „áruló” Köves Slomó és a „náci” Fidesz elveszi tőlük), akkor védtelenek maradnak. Magyarul: bárki bármikor megteheti velük újra ugyanazt.

A baloldal, majd a liberálisok is védelmet ígértek a totális önvesztésért cserébe, mert az, ami valójában „zsidó”, soha nem férne be közéjük. Az identitásfeladás tisztátalan oltárán égették el a cionizmust, a hagyományt és a spiritualitást. Amit megtarthattak, az a holokauszt értéknélkülisége és semmi más, most ebbe kapaszkodnak foggal-körömmel mint utolsó indentitáselembe. Ez a torz (és beteges) zsidó öntudat pontosan úgy protesztidentitás, mint a szélsőjobboldali nemzeti radikálisok rezisztens énképe, akik csak az ellenállásból képesek levezetni magukat. Ez infantilis állapot.

Egymással szemben álló társadalmi pólusok ezek, amelyek azonos hatékonysággal rombolják az egységet, a megbékélés lehetőségét. A zsidóságban kell lennie (és van is) annyi szellemi erőnek, hogy képes legyen szabadulni abból a csapdából, amelyben a holokauszt kisajátítása, rossz narrációja és önvédelmi fegyverként való használata jelenti az identitásának egyetlen olyan felületét, amit „kifelé” is meg tud mutatni magából. Ez a változás lehetne a gyógyulás kezdete. Ki kell lépni a traumatizáltság állapotából. Vissza kell szerezni a cselekvőképességet.

A magyar zsidóság egy részének a jobboldallal való megbékélése, (sőt) együttműködése az egész magyar zsidó közösség tektonikus mélyrétegeit arra kényszerítheti, hogy újraszervezze viszonyát a magyar társadalommal. Mozduljanak csak azok a bénult tagok! Mert meg kell tanulni, hogy a zsidóság nemcsak ellenzéki lét, nem protesztállapot, nem a „felsőbbrendű” liberális és baloldali politikai ideológiák mentén létrejövő „gyanús halmazállapot”, hanem önálló kulturális-szellemi entitás. Ami a kultúra, a szellem minden területén képes jellegzetes zsidó hangot intonálni, meg tudja mutatni magát, ki tud jönni a fényre, meg tudja szerettetni magát, része tud lenni annak a tágabb értelemben vett közösségnek, amit Magyarországnak hívnak.

 

A numerus clausus kísértete járja be Kaliforniát

Játsszunk el egy pillanatra a gondolattal, hogy van egy jól működő, közepes méretű, mélyépítésre profilírozott vállalatunk San Diegóban. A részvények döntő többsége a családunk tulajdonában van. Apánk és két mérnöktársa alkotja az igazgatótanácsot, lassan harminc éve, mindenki megelégedésére. Január elsejétől beveszik anyánkat is. Igaz, jobban ért a hálaadási vacsora megtervezéséhez, mint az építőiparhoz, de a törvény azt írja elő: kell egy nő a boardba. Akár van erre megfelelő és megbízható alkalmazott, akár nincs. Abszurd? Pedig ez történik ma Kalifornia államban, ahol egy harcos szenátor, Hannah-Beth Jackson azon dolgozik, hogy kiseprűzze a férfiakat a hatalomból. 
 
LE A FÉRFIURALOMMAL!

Kalifornia állam élére állt a patriarchátus lebontásának. Elsőként alkottak olyan törvényt, amely előírja, hogy 2019-től minden tőzsdén jegyzett cég igazgatótanácsába be kell választani nőket is. Nem elégedtek meg az elvi iránymutatással, a kvóta megadja a pontos arányokat. A bevezetés évében még elegendő lesz egy hölgyet bevenni, 2021-től viszont egy ötfős igazgatóságban legalább kettő, hatfősnél nagyobban pedig minimum három nőnek kell lennie. Aki nem tartja be a kvótát, súlyos pénzbüntetésre számíthat, százezer dolláros nagyságrendben.

A kommentárok szerint azért a helyzet eddig sem volt olyan „súlyos”, ugyanis a Fortune 500 vállalat 84 százalékának van legalább egy női igazgatója, olyanoknak, mint a Duke Energy, a General Motors, az IBM, a Lockheed Martin, az Oracle, a Pacific Gas & Electric és a PepsiCo. A közvetlenül érintett cégek közül a Skechers és a TiVo van a legnagyobb bajban, mert kizárólag férfiak irányítják. Felkészül a Facebook, az Apple és a Tesla, nekik 2021-ig be kell venniük a tanácsba még legalább egy hölgyet. A Google és az Uber kompatibilis az elvárásokkal, már most teljesítették a kvótát. Előbbi annyira progresszív a genderharcban, hogy tavaly kirúgott egy mérnököt, aki szóvá merte tenni, hogy a nők érdemtelenül és igazságtalanul kerülnek olyan pozícióba, amelyhez lövésük sincsen. 

NŐK ELŐRE!

A kaliforniai törvényhozás döntésének indoklása mögött az áll, hogy a társadalom kisebb közösségeiben már komoly rutinra tettek szert  a nők. A háztartások költéseit általában ők tartják kézben, ők döntik el, mikor kell mosógépet venni, így itt az idő, hogy a vállalatok irányításában is szerepet kapjanak. Hogy miként vethető össze egy három-öt tagú család gazdálkodásához, a konyhapénz beosztásához és a nyaralások megszervezéséhez kétségtelenül szükséges gyakorlatiasság a céges vagyonkezeléssel, folyamatirányítással, az nem teljesen világos.
A törvényjavaslat élharcosa, Hannah-Beth Jackson már évek óta küzd azért, hogy a kaliforniai vállalatok növeljék a nők reprezentációját. Mivel ez a „természetes vezetőkiválasztódásban” nem mutatkozott meg, tovább kellett szorítani a cégek nyakát, hiszen – ahogy a szenátor fogalmazott – ez csak előnyökkel jár mindenki számára. A feminista diskurzus persze ab ovo tagadja a „természetes kiválasztódást”. Szerintük a nők a karrierjük építésében folyamatosan férfiak által épített akadályokba, üvegfalba ütköznek. Ha mégsem akarnak vállalati karriert, főleg gyerekszülés után, akkor azzal érvelnek a genderaktivisták, hogy ez is a patriarchista megtévesztés eredménye. Bevették, hogy jobb nekik otthon – tudjuk követni, ugye? 
 
DE MI LESZ A TÖBBI NEMMEL?

A kvóta kívülről igyekszik helyzetbe hozni bizonyos csoportokat, ez esetben a nőket. De mi van akkor, ha azokon a kifejezetten férfiasnak számító területeken nagyítóval sem találnak alkalmas hölgyet? Akkor fel kell venni egy kevésbé alkalmasat és elvágni egy sokkal jobb szakmai kvalitásokkal rendelkező férfi karrierjét? Ez esetben ez az úr perelhet? De további nyugtalanító problémákkal is kell számolni, hiszen lehetne bővíteni az egalitárius felszabadítási mozgalom potenciális alanyainak a listáját. Ugyanis ezzel a női-férfi bináris megközelítéssel kiszorulnak az értelmezési keretből a transz- és egyéb neműek. Máris benne vagyunk a nyugati társadalmakat éppen eluraló gendernonszensz sűrűjében. Jogász legyen a talpán, aki a hetven kreált nemre megszövegezi majd a következő törvénymódosításokat az újabb kvóták érdekében.
 
AZ ŐRÜLET NEM ÁLL MEG

Nem új keletű gyakorlat a kvótázásnak nevezett kirekesztés az Egyesült Államokban. A Szombat egy korábbi cikkében Veszprémy László Bernát történész írt arról, hogy az amerikai egyetemi világban a II. világháborút követően sem szűnt meg a zsidó hallgatók kirekesztése, felvételének korlátozása, csak láthatatlanná vált. Mint ahogy manapság nem hivatalosan zajlik az ázsiai származású felvételizők szűrése is, ugyanis kiváló eredményeikkel jó eséllyel pályáznak az állami ösztöndíjakra, kiszorítva ezzel az amerikaiakat. Kiderült: a Harvardon komolyabb felvételi követelményeket támasztanak a kínaiakkal szemben, és láthatatlan kezek ügyelnek arra, nehogy felülreprezentálódjanak, nagyobb legyen a számuk a kívánatosnál, mint a legtöbb szintén nagynevű egyetemen.

A piac gyorsan reagált is erre, kitermelte a gerillaharchoz a kézikönyvet, amelyből azt okoskodhatják ki a keleti felvételizők, miként úszhatják meg, hogy a jelentkezési lapjukon egy tipikus ázsiai profilja bontakozzon ki. Ez ügyben folyamatban is van a jogi eljárás: a Students for Fair Admissions (Tanulók az Igazságos Felvételiért) elnevezésű nonprofit szervezet beperelte a Harvardot. Hamarosan kiderül, milyen elbírálás alá esik a kínaiakkal szembeni, kifejezetten rasszista indíttatású kirekesztés.

A haladó nyugati világ dolgait békésen szemlélő kelet-európai emberben motoszkálni kezd a gyanú: a történelem mintha megismételné önmagát. Mi már ismerjük a totalitárius rendszerek legrosszabb arcát, elmagyaráztuk elégszer. A legjobb dolog, ami történhetett velünk, hogy megszabadultunk a kommunista utópiától. A haladás felkent balliberális bajnokai meg épp azon vannak, hogy megvalósítsák.
 

246 kilométer stresszmentesen

Beszélgetésünk elején kicsit köhög. Elnézést kér, mint mondja, szinte sosem szokott beteg lenni, de most sokat kivett belőle a verseny és megviselte az időjárás, néhány nap kell még a regenerációra.

– Elég cudar körülmények voltak. Gondolom, előzetesen a győzelmi befutót sem így képzelte el…

– Nem ilyenről álmodtam. A verseny végének különös hangulata van, szól a misztikus zene, kézzelfogható távolságban van a cél. Tavaly tömve volt az utca emberekkel, mindenkit éljeneztek. Most alig lézengtek páran az utcákon, ünnepinek nem volt nevezhető a hangulat. Nem is jött sírás a végén. Ez jutott ki nekem. De persze annak az öt-hat magyar futóbarátnak a támogatása, aki körülvett, nagyon jólesett.

– A verseny egészét hogyan élte meg? 

– Könnyebb volt, mint tavaly, akkor minden lépés fájt a végén. Most elég hamar el lehetett engedni az időeredményt, és a táv második felében már úgy futottam, hogy tudatában voltam az előnyömnek. Az idén ez volt a fő versenyem, és ebbe a futásba beleadódtak az elmúlt két év tapasztalatai is. Tudtam, hol mire számíthatok. Két esztendeje, amikor először futottam és nagy meglepetésre harmadik lettem, minden rendben volt, aztán tavaly rádöbbentem, milyen erős is a verseny. Két órát javítottam az időmön, második lettem, mégis, a megmérettetés nagyon kritikus volt, és mint mondtam, az utolsó órákban fájt minden lépés. Most könnyebb volt. Hosszabb ideig együtt futottam a cseh Kateřina Kašparovával, akit már ismertem korábbról. Jóval fiatalabb nálam, és előzetesen sejthető volt, hogy esélyes lehet. Beszélgettünk is és telt az idő, ami fontos egy ilyen hosszú versenyen, hogy minél kevesebbet érezze egyedül magát a futó. Aztán egy frissítésnél lemaradt, és onnét folyamatosan nőtt az előnyöm. A hajrában megnyugtatott, hogy az előnyömet nem lehet ledolgozni. Lényegében egy stresszmentes futás volt.

– Nem is volt holtpontja? 

– De, úgy 190 kilométernél. Órákig tartó eső, erős szél volt, ez sokat kivett mindenkiből. Ilyenkor a frissítőpontokon mindent le kell venni, át kell öltözni. Tudni kell rólam, hogy én egyszerűen frissítek, iszom egy kólát, eszem egy banánt, aztán megyek, csinálom tovább. 190 kilométernél azonban elkapott a hányinger, szédülés. Ijesztő volt, mert a 24 órás Eb-n is így kezdődött, és azt a versenyt fel kellett adnom. Lassítottam, és szerencsém is volt, mert éppen hegymenet következett, ahol amúgy is vissza kell venni a tempóból. Aztán elmúlt a rossz érzés, és a hegy után már csak egy maratoni volt hátra. „Győzni fogok, győzni fogok” – mondogattam. Ez adott erőt a végéhez.

– Csupán hét éve futotta az első maratoniját. Elképesztő a fejlődése. Mi motiválja?

– Az első maratonim előtt tíz éven át futottam, de akkor még kicsi volt a lányom, és nem akartam, hogy a versenyzés legyen az első. Aztán a tíz esztendő „alapozás” után jött az első maratoni 2011-ben. Egy éven át készültem, a futás és a felkészülés is meghatározó élmény maradt. Csodás volt azzal a jó érzéssel végigfutni a távot, és utána üres lett minden. Jöttek a következő maratonik, hatórás verseny. Belekeveredtem. Aztán egyszer azon kaptam magam, hogy már ketten futunk az Ultrabalatonon, ami 110 kilométeres. És 2013-ban új országos csúccsal nyertem meg a tizenkét órás bajnokságot, ami hatalmas eredmény volt. Akkor jöttem rá, hogy ez nekem fekszik, jó vagyok benne. Ettől függetlenül alapvetően én is úgy szeretek futni, ahogy minden normális ember: mint most, napsütésben, 22 fokban, enyhe szellővel.

– Most is érez ürességet? Hogyan tovább?

– Üresség nincs, jó megélni ezt a sikert, de úgy érzem, kell az izgalom is. Egy egzotikus hely vagy verseny, még nem tudom. Természetesen ennek anyagi korlátai is vannak. A Spartathlon-indulást ugyan szponzorációból finanszíroztam, de a versenyeken való részvétel sok pénzt felemészt, úgyhogy Európában kell körülnéznem. A Spartathlon a szívem csücske, szeretném még teljesítménykényszer nélkül is végigfutni úgy, hogy kiélvezem a pillanatot. Csak magáért, mint az El Caminót.

– Orvosasszisztensként dolgozik. Hogyan egyezteti össze a futást a hétköznapjaival?

– A hétköznapi edzésem két óra. Tekintve, hogy ingázom is, ez sok idő, de úgy vélem, ha akarok valamit, akkor belefér. A futás a szabadidőmből vesz el, a kozmetikustól, a fodrásztól, a luxustól. Művelődésre, mozira, színházra juthatna több, azt sajnálom, de úgy vagyok vele, hogy jut még rá az életemben. A sikerélmények pedig kárpótolnak.

 

Értéket minél szélesebb közönségnek!

– Kezdjük a díjjal: a legjobb külföldi produkciónak járó elismerést kapta a Megszállottak című munkája a keresztény filmek világfesztiválján. Szerintem kevesen hallottak erről a rendezvényről. Mit illik tudni róla?

– Itthon kevesen hallottak róla, mert Argentínában van. Több olyan fesztivál létezik, amely keresztény filmeket vár, de ez a legjelentősebb. Százharminc alkotás közül itt lett a miénk először döntős, aztán elnyertük a legjobb külföldi (vagyis nem spanyol anyanyelvű) film elismerést. Hozzá még a szakmai zsűri különdíját. A legtöbb ilyen esemény pár napig tart és kész. Itt más a helyzet: közel egy hónapig vetítik a nyertes filmeket argentin városokban, nekem ez az igazi öröm.

– A Megszállottakat az ön egyik kedvelt, fiktív találkozásos dramaturgiájával írta. Jelen esetben Kálvin és Loyolai Szent Ignác a két fél. A reformátor és a rendalapító. Teológiai filmet készített?

– Adva van egy korszak, amikor Európa rohadni látszik. A római egyház soha nem látott erkölcsi mélyponton, a nyugat-európai hatalmak ezt látva és kihasználva szövetkeznek, egyesíteni akarják a kontinenst, el akarják törölni a nemzetállamokat. Miközben keletről a török had érkezik, Afrikából pedig tíz-ezrével a bevándorlók Hispánián keresztül. És mivel az egyház gyenge, a keresztény értékiség is halott, bármit megtehetnek a nagyhatalmak képviselői. Ezt ismeri fel előbb Luther, aztán Kálvin. És úgy döntenek, tesznek ellene. De nem csak a reformátorok: a római egyházon belül is vannak újítók, ilyen Loyolai Ignác, aki később a jezsuita rendet alapítja meg. Ő belülről akar reformálni. Töröljünk el mindent vagy javítsunk a meglévőn, ez a lényege a találkozásuknak. Vagyis: elvesztett keresztény értékszemlélet, a család, a barátság, a szerelem, a nemzeti identitás feladása – vagy új, lelki és vallási forradalom. Miközben özönlenek a „bevándorlók”. Teológiai film ez?


Fotó: munkában a rendező. Pozsgai Zsolt instruál

– Noha állandóan elhangzik a vád, hogy nem készülnek történelmi produkciók, ön rendre írja, rendezi azokat: Csendkút; Szabadságharc Szebenben; Szeretlek, Faust; A föld szeretője; Janus; Hetedíziglen; Fekete méz; Megszállottak. Mégis készülnek történelmi filmek?

– Igen, csak lehetetlen költségvetésekkel. Szabadságharc Szebenben: 15 millió; Szeretlek, Faust: 6 millió, háromnapos éjszakai forgatás a Terror Házában. Janus: 5 milliós film; Földindulás: 12 millió; Farkasasszony: 6 millió; Molto pavane: 4 millió; A föld szeretője: majdnem 70 millió – Pécs városa fizette, mert Zsolnay Vilmosról szól, ez még A kategóriás fesztiválra is meghívást kapott. Fekete méz: 4 millió, kétnapos felvétel. Tavaly Vörösmarty 1849-es bujkálásáról egy költői film, Szabadonczok címmel. Sőt most nyáron, Békéscsabán helyi, tehetséges televíziósokkal leforgattunk egy IV. Béla-tévéfilmet is. Mindenki ingyen dolgozott. Megszállott vagyok ebben a témában, igen, és vannak hasonló megszállottak. Színészek, operatőrök, hangmérnökök, fővilágosítók, akik akkor is jönnek, ha kevesebb a pénz, de értelmes történelmi jellegű filmet lehet készíteni. A tévéjáték olyan szinten eltűnt a magyar kínálatból, hogy igen sok barátom már csak az öröm kedvéért is csatlakozik. Nagyon szívesen dolgoznék azért, hogy ez a műfaj újra feltámadjon, hiszen emlékszünk az aranykorra. Most, hogy végignézem – tíz év és tizennégy film… S a még nem említett négy dokumentumfilm. Talán már tapasztalatom is lehet annyi, hogy rám bízzanak egy ilyen munkát akár az MTVA-n belül is. A Filmalap nemrég örvendetes módon kiírt történelmi nagyfilmekre pályázatot, bízom benne, hogy sok szép mű születik majd.

– Nem idegen öntől a sorozat műfaja sem. Kevesen tudják, de a Szabó család egyik szerzője volt. A Kisvárosnak közel 140 epizódját írta. Manapság híját szenvedi a néző az igényes televíziós sorozatoknak. Mit gondol, nincs rá igény?

– A sorozatok nagy része hamar elavul. A Kisváros azért érdekes ma, mert rengeteg benne a régi színészlegenda, akiket jó látni újra. És szórakoztató az akkori kötelező reklámbetétek özöne. S időnként kijött egy-egy jó történet is. Nem lehet eleget ismételni: igaz, nem a kereskedelmi „célközönség” nézi, de hatvan felett is élnek elegen. Az amerikai tévészériák hozzánk eljutó része rendkívül igényes, profi alkotás. Nem tudom, kik válogatják ezeket a piacról, de remek munkát végeznek. Az olasz vagy osztrák sorozatokat azért szeretjük, mert ők beleadják a témába a nemzeti jellegzetességeiket, a gyönyörű tájakat. Terence Hill mint kerékpározó pap Gubbióban… ez igen. Itthon is készülnek igényes szériák, de ezek rétegműfajok, túlságosan is. Ha egy faluról van szó, akkor a polgármester csak tahó, iszákos idióta lehet, az ott élők primitívek, nevetségesen öltöznek. Ez a megközelítés tetszik a liberális értelmiségnek. A színházi sorozat közhelyek tárháza, és nem veszik figyelembe, hogy a nézőt nem érdekli a teátrum háttérélete. A magyar HBO-n igen, ott készülnek értékes alkotások. Kifejezetten egy szűk rétegnek szólnak, viszont jól. Nem tanultuk meg, miként kell értéket úgy létrehozni, hogy minél szélesebb közönség élvezhesse.

– Első színdarabja, a Horatio kirobbanó sikert aratott a zalaegerszegi bemutatón…

– Harminc éve volt pont, onnantól számolom a szakmai éveket. Nagyon szerettem.

– Ígéretes indulását követően mégsem lett a dramaturgok lieblingje, nem lett sztárszerző, noha minden műfajban alkotott. Nem engedte be maga közé a szakmai ízlést diktáló elit?

– Nem tudom, mi az. Művészeti vezetőként tevékenykedtem egy tucat színházban, rendeztem szinte mindenhol az országban, alapítottam nyári színházat, volt, hogy egyszerre négy együttes dramaturgjaként dolgoztam. Száznál több drámámat mutatták be, száznál több alkalommal rendeztem professzionális teátrumban. Sztárszerző? Az mit jelent? Ha azt, hogy most nyáron csak Szarvason több ezer ember örül egy művemnek, aztán Tokajban, a Fesztiválkatlanban ugyanúgy egy másiknak, hogy nincs elég időm végigjárni a külföldön bemutatott drámáim előadásait Vancouvertől Tel-Avivig, hogy nemrég a születésnapomra elküldtek bolgár színész barátaim egy felvételt: a várnai szabadtéri színpadon egy prózai művem előadását 2500 néző felállva tapsolja hosszú percekig, a színészek pedig boldogan rohangálnak a színpadon… Vagy kis térben, a belvárosban a Razzia című drámámat egy tehetséges huszonéves rendező remekül megcsinálja – milyen befogadás hiányozna? Megyek előadást tartani a színházi világtalálkozóra Bakuba, onnan mesterkurzust tartani a szófiai művészeti egyetemre. Mi bajom lehet? Mit foglalkozzam én valamiféle „elittel”?

– Még mindig ennek az elitnek az elvárásait kell teljesíteniük a színházi szakembereknek, ha elismerésre vágynak?

– Ösztönös író vagyok, jön egy téma, fáj, éget, ki kell írnom magamból. Dráma vagy forgatókönyv formájában. És nagy örömömre sok színház már várja, hogy szülessen egy-egy újabb mű. Nem tudok mit kezdeni „a művészeti elitnek való megfelelés” fogalmával, mert nem tervezem a drámákat, hanem átengedek magamon egy témát, a megfelelő figurákat, azok elkezdenek beszélni, cselekedni. Ilyenkor csak a közönség reakciója számít. Azzal pedig nincs gond.

– Számos bemutatója volt külföldön, amit kevés kortárs szerző mondhat el magáról. Odakint talán nem a hazai színházi értékmérővel mérnek?

– Nincs értékmérő. A lényeg maga a mű. Bukarestben, egy magánszínházban azért megy évek óta román nyelven egy darabom, mert jó az előadás és sokan nézik. Genfbe azért hívtak vissza, mert jól dolgoztunk. Grazban az utóbbi hat évben minden évadban van új bemutatóm, most október 12-én a következő. A közönség már várja az újat. Tel-Avivban a nemzeti színházban játszottak. Pedig oda is mentek a rosszindulatú telefonok Magyarországról, nem kevés. Nem érdekelte őket. És így tovább.

– A hazai színházi megmondók és az ellenzéki politikusok karöltve vontak blokádot az Újszínház köré. Mintha valamit, amiről úgy vélték, az ő tulajdonuk, nem akartak volna veszni hagyni. Mi történt, mi bántotta a „szakmát”?

– Nem akarok ezzel foglalkozni; aki hátranéz, megbotlik. A lényeg: amíg ott voltam, Márait, Jókait, Vaszaryt, Kodolányit, Csurkát, Tamási Áront, Kocsis Istvánt, Gyurkovics Tibort és Pozsgait játszottunk. Ez ellen kellett tüntetni?! Nyilasozni, fasisztázni?! Jellemgyilkosságokat elkövetni? Pokollá tenni egy ember és családja életét?! Ha nálunk működne egy amerikai típusú igazságszolgáltatás, akkor annyit nyerek ezeken az idióta előzetes vádakon, hogy az unokáimnak sem kell többet dolgozniuk. De itt a rágalom rendben van. Nem vagy ritkán büntethető. Bele is döglöttem abba, hogy megpróbáltam magyar szerzők műveit játszó színházat létrehozni. Egy ízben a teátrum előtt volt megmozdulás. Kimentem. Megláttam egyik legjobb barátomat a sarkon, ismert, idős színészt. Odamentem hozzá. „Megőrültél? Ismersz engem, szeretjük egymást, mit keresel itt?!” Megölelt, megfordult és lassan elment az Opera felé. Sajnáltam őt.

– Ön ennek ellenére mégis elvállata a főrendezőséget. Sejtette, hogy politikai színtérre lép?

– Hiszek egy értékrendben, azt képviselem. Ez egészen biztosan keresztény szellemiségű és magyar. Nem én politizálok, velem politizálnak.

– Ha már politika: dolgozott a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában, a miniszter mellett. Mit igyekeztek javítani a kulturális életben?

– Ezért is kaptam rendesen „jobboldali” barátaimtól. Görgeyvel dolgozni! Pedig ő barát, író barát. Felhívott, hogy alkossuk meg az előadó-művészeti törvényt, amit már régen terveztünk. Egy évig voltam ott, elkészült, őt kitették, a tervezet ment a kukába. Pedig szerintem jobb lett, mint a mostani. Akkoriban a székesfehérvári színházban dolgoztam, a leköszönő igazgató engem akart maga után. Szerettem a várost, a társulatot, már a letelepedésről tárgyaltunk, minden támogatást – szakmait, társulatit – megkaptam. Mi lett? Görgey egy telefonhívással az utolsó pillanatban elintézte, hogy más legyen az igazgató. Az a tárcavezető, akivel épp együtt dolgoztam. Van kérdés?

– Az azóta eltelt másfél évtizedben milyen változást érzékel a magyar kultúrában? Történt irányváltás?

– Nem érzékeltem változást. Minden kormány esetében nyűg volt a művészet. És igazuk is van. Ha irányítani akarjuk, akkor nyűg. Ha beleavatkozunk a művészi folyamatoknak a társadalomban szükségszerű fejlődésébe, alakulásába, akkor gond lesz. Hagyni kell működni. Ez a legnehezebb kultúrpolitikai feladat, örülök, hogy a jelenlegi kulturális államtitkár is így gondolkodik. Mert ha egy baráti focicsapatból választjuk ki hirtelen ötlettől vezérelve a színházigazgatókat, akkor ezt az önfejlődést, az önkibontakozást évekkel, évtizedekkel vetjük vissza. Ha politikai kasztokra osztjuk az állami támogatásokkal a művészi életet, az a szellemi halál felé vezet. Én ezzel nem foglalkozom, teszem a dolgomat.

– Újra föllángolt az irodalomban a népi-urbánus vita. Ön alapított, vezetett könyvkiadót, jelenleg pedig a Nemzeti Könyvtár szerkesztője. Hová teszi a mostani szembenállást?

– Nincs már ilyen. Igaza volt Orbán Viktornak Kötcsén legutóbb: hagyjuk ezeket a sehova nem vezető vitákat, és tessék jó műveket alkotni. Évszázadok óta minden korszakban a művek határozták meg az irodalmat, és a tehetséges munkák maradtak fent. Akkor is, ha az adott korszak ezt nem ismerte el. Madách pontosan tudta, mit hozott létre. És? Mennyit kellett szenvednie, gyötrődnie, hogy nem ismeri fel más, mit alkotott! Bele is pusztult. Ahogy Katona József is – ha már a színháznál tartunk. Ott rogyott össze a városháza falánál, a politikai központnál. És vannak, akik még életükben megfelelő elismerésben részesülnek, a szerencsések. Ezt a népi-urbánus vitát rábízom az elemzőkre és a kultúrpolitikusokra, esztétákra. Alkotok, ez a dolgom.

– Aktív, termékeny alkotóként egyszerre két helyen próbált/próbál. Hol és miket?

– Aradnak írtam egy drámát Török Ignácról, az aradi vértanúk egyikéről, remek anyaországi színészcsapattal dolgozom. Mellette pedig a Gina és Fidel című drámámat próbálom, amely külföldön már több helyen ment, itthon először lesz. Előbbi október 5-én, az aradi nagyszínházban volt, utóbbi október 19-én lesz, a Marczibányi Téri Művelődési Központban.

– Mikor kezd újabb filmbe?

– Van téma, van forgatókönyv, jöhet bármikor egy lehetőség. Nem az a fajta vagyok, aki megvárja a következő pályázati sikerét, ami sokszor évtizedekbe is telhet. De ahogy mondtam, a televíziós film műfajának újbóli feltámasztására adnék pár évet az életemből…

Borítófotó: Pozsgai Zsolt rendező (MTI Fotó- Illyés Tibor)

Tengerre szállt, Brassóba ért

Erről az erőről, a világ túlsó részéről is hazavonzó áramlásról szól Oberczián Géza regénye. Az emberélet útjának felén sodródik kis csónakján Gábor, a regény főhőse, nem máshol, mint a föld túlfelén, Panamában. Az óceán szívóereje kis híján be is szippantja lélekvesztőjét. A lelke is szinte odaveszett: egy helyi lányhoz fűzi valami bizonytalan kapcsolat. Pontosan 16 921 kilométerre – Brassótól. Egy pesti fiatalember vajon miért pont Brassóhoz méri a távolságot? Oberczián nem túl vaskos regénye jól felépített, a történetre és a történelemre egyre élesebben fókuszáló technikával ad választ erre a kérdésre.

Pikareszkként is felfogható lenne ez a történet, melynek kerete a váratlan utazás, a Brassó felé egy temetés hírére fölkerekedő Gábor különös vállalkozása, hogy „hazatér” a nyomasztóan kevés idő, négy nap alatt. Mindezt úgy kell megtennie, hogy csak az út felét tudja fedezni, hiszen az összes pénzét felemészti az Európába megvett repülőjegy: „Jónás vagyok, aki elfogadta a kihívást, de nincs sok időm megvilágosodni.” A kibontakozó családtörténet, az erdélyi és magyarországi szálak tragikus gubancának a kibogozását, a fölsejlő, komor titkokat jótékonyan oldja a fél világon átbucskázó Gábor kalandjainak derűje.

Lendületesen megírt, ötletesen szerkesztett mű Obercziáné: az egyre csökkenő kilométerszámokat az egyre növekvő tét ellensúlyozza – eléri-e célját a főhős, megtalálják-e egymást a sorsüldözött szerelmesek? A mind gyorsabban hömpölygő történetnek érzékelhető ritmust ad az „áramlás”, a regény kulcsszava. Megtaláljuk ezt a szót egy vissza-visszatérő dalban, a föld minden tájára kiáramló magyarság metaforájában, de még a tenger ábrázolt mozgásában is.
Hiánypótló, egyben hiányt keltő mű, amennyiben végre vállalkozik rá valaki, hogy lefesse, megmutassa, milyen lélekbe maró diktatúra tombolt Romániában, s hogy miképpen koncentrált a rezsim sunyi, mindenre figyelő Gorgó-szeme Erdély törékeny magyar valóságára. Hogy miképpen zilálta szét és tiporta meg az emberi kapcsolatokat ez a korszak. Felvillantja ezt a szerző, de nem bontja ki részletesebben, hiszen nem ez képezi munkája lényegét. Mély rétegek rejtőznek a regényben, a férfi-női kapcsolatok nehéz kérdéseivel, egy család évtizedekig kibeszéletlen titkaival.

A mese, az élők és halottak közötti átjárás most nem tér vissza olyan eszközként, mellyel a szerző oly előszeretettel játszott el korábbi kötetében, a Nógrádgárdonyi naplóban, ahol a mágikus realizmus meghonosítására tett kísérletet. Mégis, a holtak és élők egymásnak feleselése, a megtörtént és az újra megtörténő cselekedetek sorsszerű ismétlése rámutat, hogy Oberczián „túllép e mai kocsmán”. Áramlásai átlépik az országhatárokat, idesodorják a holtak számonkérő kérdéseit, és átviszik a másik világba az élők válaszát. Nyitott kérdés, hogy merre lépne tovább, milyen határokat nyitna fel – várjuk a folytatást. 

(Oberczián Géza: Áramlás – Magyar Napló, Budapest, 2018)

 

Mit és hányféle módon lehet szeretni

Negyven év távollét után jött haza Amerikából Szalay Lajos, a grafikus. 

Párizsban Picassóval egy rangon emlegették. Szólt valaki, hogy szeretné, ha én beszélnék vele. Menjek el Miskolcra, a várostól ott kapott házat, élmény lesz hallgatni. Supka Manna, a művészettörténész, aki még abból az időből ismerte, mikor Szalay itthon volt, rám rivallt „Ember, ha jót akar magának, vigyen magnót, mert senki sem beszél oly gyönyörűen magyarul, mint Lajos!ˮ

Egy megbízható fotós, Baric Imre jött velem Miskolcra. A ház kapujában a mester felesége fogadott. Kipakoltuk a masinákat, indítottam a magnót, és el kellett ismernem, Mannának igaza volt.

Vörösmartyt lehetett ekkora öröm hallgatni. Hogy Baric mire gondolt, nem tudom, mert csak ült, meg se mozdult. „Miért nem fényképezel?ˮ ‒ kérdeztem súgva. „Jaj, gyönyörűen beszélˮ ‒ súgta vissza.
Egy másik festővel is volt hasonló esetem. Szepinek ismerte mindenki, de amúgy Szalatnyay Józsefnek hívták. Sose találkoztam jobb mesélővel. S ha csak ennyi lett volna, de száz évre visszamenőleg mindenkit ismert, és a Felvidéken rokona volt talán még a Jóisten is, büszkeségének fő oka mégis más volt. Az, hogy ő volt Dénes Zsófia utolsó férje, tudtommal a hatodik.

Zsuka néni a messzi múltban Ady Endre szép szeretője volt. Amikor fenn jártam náluk a Várban, Szepi hetvenegy éves volt, a felesége százegy. Vittem virágot. Szepi vezetett be hozzá az elsötétített szobába: „Drága Zsukám, egy fiatalember virágot hozott, szeretné átadni.” Dénes Zsófia felém fordult: „Kedves magától, nagyon kedves…” Mozdult a keze, én is nyújtottam az enyémet. Nagyon vert a szívem. Ezek az ujjak érintették a költő lázas homlokát? Ezek íratták vele: „Ha ő nem jött, nem lesz már senki párom”? Ünnepélyes volt a csend. Szepi törte meg: „Pihenj tovább, a fiatalember elköszön.” Karon fogott és kivezetett a szobából. Micsoda szerencse ért, egyetlen kézfogásra voltam Ady Endrétől! ‒ zúgott, zakatolt bennem ez a felismerés, de aztán Szepi bort hozott, és az árnyékos udvaron kijózanodtam.

A poharakért visszamentünk a házba. Az asztalán legalább három tucat ecset. „Minek ennyi?ˮ ‒ kérdeztem. „Gyűjtöm őket. Ez például Szinyei Merséé volt. 
Szinyei Merse Letícián keresztül jutottam hozzá. Neki Füzy volt a férje, azok pedig a Rákócziakkal rokonok.ˮ
Még éreztem a pár perccel korábbi találkozó hatását. Rá kellett kérdeznem: „Hogy ismerted meg Dénes Zsófiát?ˮ 

„Szántó György, a vak erdélyi festő és író asztaltársasága abban a vendéglőben találkozott, amelyet Aranyfácánnak hívnak. Zsuka is oda járt. Volt ott egy remek zongorista, a Horváth. Szóltam neki, játssza el a Parlez-moi d’amour-t. Fedák Sári azt tanította, hogy a nótákat mondani kell, nem harsogni. Ő volt az első János 
vitéz. Zsuka ott volt a bemutatón, jóban lettek, és sok ilyesmit adott tovább. Tőle tudtam, ezért énekeltem neki így.ˮ 
Elvarázsolva ültem. Ez az ember mindenkit ismer? A bor remek volt, az is a Szepi ízlését dicsérte. Volt néhány felesége. Szépek lehettek.

„Beleszerettél Zsukába?ˮ ‒ törtem meg a pillanatnyi csendet. Szepi kortyolt egyet a poharából, s miután letette, büszkén válaszolt: „Nem, ő szeretett belém. Egyszer beszéltem egy riporternek az időskori szerelemről. Kérlek szépen, az is nagy érzés. Zsuka híve volt a férfikvalitásnak, ezért szerette Adyt, ezért szerette Farkas Istvánt, a nagy festőt…ˮ

Nehéz abbahagyni. A jövő héten folytatom. 

Borítófotó: Végh Alpár Sándor (fotós: Fürjes Viktória)

Nők fejkendővel és a nélkül

A lenyugodni készülő nap fénye boldogan szűrődött át az egzotikus kendőn, Zsohár macskásra sminkelt szemei pedig csak úgy villogtak, ahogyan dacos, önjelölt forradalmárként, hol ülve, hol állva, hol a kamerába hajolva harcias szónoklatba kezdett az emberi jogokról, a demokráciáról, a vallásról és még ki tudja, mi mindenről. (Igen, közben kissé elkalandoztam. Megesik az ilyesmi, amikor érdektelen és buta mondatokat kell egy percnél tovább hallgatnom.)

Szóval Zsohár arab/muzulmán asszonynak beöltözve, mintha farsang lenne, videóüzenetben szólt a magyarokhoz. A felvétel egy pontjánál drámai mozdulattal levette a kendőt, és arról kezdett szavalni, hogy ő nem muszlim, ő európai, valamint nő. És követeli a szabadságát. Majd egy valódi szavalattal, egy József Attila-idézettel zárta performance-át. A videó egy kibontott kendővel elsétáló Zsohárral ér véget. Természetesen lassítva. Valószínűleg el is sírta magát saját nagyszerűségétől és jóságától, valamint drámai képességétől, mind a négy égtáj felé meghajolt, majd hazament szír szerelméhez. 

Hogy pontosan milyen típusú szabadságot követel, az nem ebből a felvételből, hanem egy korábbi Facebook-posztjából derült ki. Akkor azt írta, hogy egészen április 8-ig, a magyar választás napjáig kendőt, természetesen muszlim vallási kendőt fog viselni. Zsohár a szabadságjogok megtestesülését látja a hajat és a nyakat eltakaró viseletben. 

Ezzel szemben nézzük, mi történik napjainkban Irakban. Az elmúlt hónapokban négy közismert nőt gyilkoltak meg, valószínűleg vallási fanatikusok, mert a hölgyek a közösségi médiában és a való életben  kendő, hidzsáb vagy nikáb nélkül, fedetlen fejjel, szoknyában és magas sarkúban mertek mutatkozni. Így készültek róluk képek, így mentek ki az utcára. Így élték az életüket. Pontosabban így próbálták meg élni. Csak épp a női szabadságjogokról és a női szerepekről merőben másképp gondolkozó muzulmán urak nem hagyták. Hogy éljenek. Hogy így éljenek. 

A legkegyetlenebb módon Tara Fares volt szépségkirálynővel végeztek. Az autójában ült fényes nappal az utcán Bagdadban, amikor egy férfi háromszor fejbe lőtte, majd elhajtott motorral. A gyilkosságot fel is vették a térfigyelő kamerák. A botrány óriási. Még a megbízott iraki  miniszterelnök is arról beszélt, hogy ezek az esetek egészen biztosan nem véletlenek, és megígérte, hogy megtalálják a támadókat. A Közel-Keleten a nőket a muszlim férfiak így, vagy egy picit kevésbé drasztikus módon próbálják rávenni arra, hogy kendőt viseljenek, hogy szoknya, magas sarkú cipő helyett fekete zsákokban járjanak. Ezzel szemben Zsohár Zsuzsa a szabadság, a haladás és az elfogadás jelképeként demonstrált benne s oktatott ki bennünket. 

Remélem, időközben eljutottak hozzá például az Irakban meggyilkolt nőtársairól szóló beszámolók. Remélem, egyszer bocsánatot is kér majd.