Új járvány: gyerek helyett kutya

Gazdikeresés árva kiskutyáknak, adománygyűjtés menhelyeknek – nem telik el nap a közösségi oldalakon ilyen és ehhez hasonló posztok nélkül. Az állatmentés motorjai jól láthatóan nők, de ha kutyaiskolát vagy akár egy agilitybemutatót látogat meg az ember, ott is azzal szembesülhet, hogy fiatal, jellemzően egyedülálló hölgyek nagy rajongással képzik ki kedvenceiket. Nem specifikusan magyar jelenségről van szó, éppen ezt fejtegeti egy amerikai cikk is: a kora és késő harmincasok jelentős része meghatározatlan ideig elhalasztja a gyermekvállalást, és inkább kutyát „fogad örökbe”. A döntésben persze van racionalitás is; a fiatalok valamelyest szeretnék megalapozni az életüket, hogy megfelelő körülményeket biztosítsanak a jövőbeli gyermekeik számára. A hazai fórumokba beleolvasván – ahol a gyermektelenséget választók viccelődnek a szülőkön – az látszik, hogy a fiatalok beleesnek a magazinok által mutatott világ csapdájába, s azt gondolják, hogy minden a pénzen múlik, anyagilag mindent meg kell adniuk a kicsiknek. Megfelelő tapasztalatok híján nincs reális fogalmuk arról, hogy egy gyereknek elsősorban figyelemre és törődésre van szüksége, nem pedig méregdrága babakocsira vagy játékok tömkelegére. Miközben e nők gondoskodási ösztöne a helyén van, a gyermekvállalást túlságosan nagy feladatnak érzik, így „helyettesítő terméket” keresve többnyire valamilyen állatot tartanak. Manapság talán már az sem lep meg senkit, amikor a kisállat-tulajdonos fiatalok mamának és papának nevezik önmagukat, kedvencüket meg kisfiúnak, kislánynak, nyaralás esetén pedig a nagyihoz viszik a „kiscsajt”. Vajon mit élhetnek át ezek a nagyszülők, amikor kortársaik nyáron az unokákra vigyáznak, ők pedig a macskát, kutyát, vagy akár az ugróegeret pesztrálgatják? Vajon szenvednek ettől a zavarba ejtő színjátéktól? Egyes vélemények szerint e korszak a bé-bi-he-lyet-te-sí-tés időszakaként vonul majd be a pszichológia történetébe. A kis kedvencek pedig élik a kiskirályok életét, hiszen gazdáik mindent megtesznek a kifogástalan élet biztosítása érdekében. Olyannyira nem sajnálják az anyagiakat a minőségi állateledelre, karácsonyi ajándékokra, szépségszalonokra és mindenféle inkább kacatnak nevezhető dolgokra, hogy tavaly az amerikai gazdik kisállataikra tizenegymilliárd dollárt költöttek. Mivel hatalmas mennyiségű elkölthető pénzről van szó, a reklámipar is erősen ráépült erre a piacra, sorra jelennek meg az olyan reklámfilmek, amelyeknek a szereplői embergyerekként bánnak az állataikkal; például egy jóképű férfi tűnik fel a képernyőn a macskájával, szuperkényeztetőt ajánlgatva. E bizarr irányzat és látvány már fel sem tűnik a reklámzajban. Az állattartás mellett elhangzó gyakori érvelés szerint mindez egyfajta felelősségpróbát is jelent a gyermekvállalás életre szóló döntése előtt; kinek mennyire fekszik a korán kelés, hogyan és mennyire képes a gondoskodásra, miképpen tud gazdálkodni az idejével. Miközben – és erre senki sem hívja föl e generáció figyelmét – téves megközelítés az állattartást a gyermekneveléssel párhuzamba állítani. Könnyen hibás következtetést vonhat le az az ember, aki egy menhelyről kihozott kezelhetetlen kutyával kudarcot vallva arra jut, hogy „mivel az ebbel befürödtem, gyerek sem kell”. Az igazság pillanata általában akkor érkezik el, amikor valaki megtapasztalja, hogy mekkora különbség van egy kutya és egy gyerek iránt táplált érzelem között. Különösen az az élmény igazán erős, amelynek a hatására a kutyás pár valódi szülővé válva arra a polcra teszi az ebet, amely őt megilleti; a kutya szerepébe helyezve, aki szolgájául szegődött az embernek.