A középiskolás ismerőseim arra panaszkodnak, hogy igen nagy a heti óraszámuk, akár napi 7-8 órát is a tantermekben töltenek, ehhez jön még az otthoni tanulás. Aki bejárós, annak plusz két óra utazással valóban elmegy a napja. Így semmi másra nem jut idejük, magánéletre, szórakozásra, szabadidőre, ahogy ők és támogató szüleik fogalmaznak. Viszonylag új keletű problémafelvetés ez; talán nem túlzás azt állítani, hogy korábban soha nem az volt a szempont a nevelés és az edukáció folyamatában, hogy mennyi ideje jut a diáknak a szórakozásra. A gyermekkor az általános iskolával lezárult, a középiskolába már célokkal érkeztek a tanulók, a gimnazisták megkezdték a felkészülést a felsőoktatásra, a szakmát tanulók meg majdani hivatásukra. Ez ma már nem így van. Ahogy Jean Twenge, az iGeneration kutatója fogalmaz, a gyermekkor kitolódott a középiskola végéig.
ÉLMÉNYEK KONTRA KÖTELESSÉG
A kilencvenes években jelent meg a német Gerhard Schulze Élménytársadalom – A jelenkor kultúrszociológiája című nagy ívű munkája, amelyben elsőként írta le a kordiagnózist, az élmények hajszolását. Az élményorientáció a boldogság keresésének legközvetlenebb formája – fogalmaz Schulze. A mai ember mindenben az impulzust keresi, akkor érzi tartalmasnak az életét, ha minél hosszabb a bakancslistája és minél többet kipipálhat rajta. A mostani középiskolás generáció már ebben a közegben nőtt fel, tagjainak a többségét programról programra hordták a szülei, fejlesztették őket, ha kell, ha nem, unnak mindent, ahol nem jelenik meg az „élmény”. Ezzel párhuzamosan kialakult egy hamis szülői öntudat, amely ellenséget lát a pedagógusban, és Vekerdy Tamás pszichológus tanácsára a felmenők a gyerekek szövetségesei lettek. Cinkosaik abban, hogy ne készítsék el a házi feladatukat, ha túl soknak találják azt. Mivel Vekerdy eszménye a liberális, a diák kedélyére és nem a teljesítményére épülő Waldorf-pedagógia, véleményvezérként nagymértékben hozzájárult a pedagógusszakma tekintélyének erodálásához. Elhitette a szülőkkel, hogy nem a jó tanulókból lesznek a sikeres emberek, hanem az integrálhatatlan különcökből, és azt is, hogy a tanulásnak játékosnak, szórakoztatónak kell lennie, hogy a gyerek jól érezze magát. Egyáltalán nem baj, ha a tanulók kitűnően érzik magukat az iskolában, a közösségben, de nem lehet ez az egyetlen szempont. Nagy felelőtlenség azt a hamis képzetet kelteni, hogy játszva, erőfeszítések nélkül bármit meg lehet tanulni. Egy népdalt igen, de egy verset, a Pitagorasz-tétel bizonyítását nem. Az önfegyelem, az erőfeszítés, a teljesítmény a posztmodern, liberális nevelés korában szitokszóvá vált. Ami kötelező, az korlátozó, és sérti valakinek az érzékenységét – ezt akarja elhitetni a nyugati társadalommal a balliberális kultúrharc.
TÉNYLEG SOK?
Ha visszapillantunk az időben, akkor igazán elgondolkodtató a túlterheltség kérdése. A II. világháború előtti reálgimnáziumokban természettudományos és úgynevezett nemzeti tárgyak (irodalom, történelem, művészetek) mellett modern nyelveket, angolt, franciát vagy olaszt tanítottak a latin és a – mindhárom iskolatípusban kötelező – német mellett. A munkácsi héber gimnáziumban hat nyelvet oktattak a diákoknak. Az tehát, hogy ma sokkal többet kell tanulniuk a gyerekeknek, mint bármikor, nem biztos, hogy fedi a valóságot. Azzal viszont számolni kell, hogy a digitalizáció egyik súlyos következménye, hogy a mai iskolások agya az elmélyülés és a koncentrálás helyett az azonnali válaszokra huzalozott, így az oktatás módszertana ezt már nem hagyhatja figyelmen kívül.
HETI 35 ÓRA
Egy középiskolásnak jelenleg hetente 34-38 órán kell részt vennie. Ebből 35 a kötelező a 12. évfolyamon, a többi már választott fakultáció. A mindennapos testnevelés valóban megnövelte az óraszámot, de pont azt a célt szolgálná, hogy a diákok kikapcsolódjanak és javuljon az állóképességük. Állóképesség és megfelelő alvásmennyiség nélkül tényleg nagyon megterhelő a sok tanulás. Egészen különös, hogy kutatások azt próbálják igazolni, hogy a kamaszok éjszakázása egy élettani dolog, és semmi köze az okostelefonjaikhoz. Erre a felvetésünkre középiskolások azt mondták: nem ők tehetnek arról, hogy ma már léteznek ezek az eszközök, és régen nem voltak. Azt ugyanis, hogy a kütyüt ki lehet kapcsolni, nem kell használni, szinte képtelenek belátni és megérteni. Ahogy a kutatók fogalmaznak, ők egyek az eszközzel, a részüknek tekintik azt.
BÍRNÁK, HA AKARNÁK?
Tihanyi László gimnáziumi tanárt arról kérdezte a Figyelő, hogyan látja a túlterhelés kérdését. Azt mondja, összetett dologról van szó. A mai gyerekek is bírnák a terhelést, csak jobban szeretnének mindent kevés befektetéssel megszerezni. A mostani instagramos világban azonnal szépnek, sikeresnek akarnak látszani. Sok esetben bele sem kezdenek abba, amiért sokkal többet kell tenni az átlagosnál. Vannak diákok, akik más egyéb, sok esetben családi okok miatt nem tudnak teljesíteni, pedig képesek lennének rá. Nagyon sok az otthoni probléma, ami ebben a korban gyökeres változásokat okoz egy gyerek lelkivilágában, tanulási szokásaiban, hozzáállásában. Tihanyi László matematikát tanít. Úgy látja, a mai iskolások egyre többet küzdenek ezzel a tantárggyal, nagyon kevés diáknak van adottsága, érzéke hozzá. Nagyon ritka már az, hogy a tanulók örülnek, hogy megértettek egy matekpéldát, ez a fajta siker kiveszik ennek a tárgynak a tanításából. Nem ritka, hogy hisztizni kezd egy-egy fiatal, ha olyan feladatot kap, amelyet korábban még nem csináltak. Arra is emlékeztet a tanár úr, hogy a matematikaérettségi követelményei az elmúlt húsz évben alacsonyabbak lettek, ahogy ő fogalmaz, már alig tanítunk valamit. Ezt igazolja az egyetemi oktatók panaszkodása. Azt kifogásolják, hogy nagyon keveset tudnak matematikából az elsőéves hallgatók. A középiskolai tanárok ellenben úgy látják, az általános iskola nem tudja kialakítani a gondolkodás képességét. Az nyilvánvaló, hogy az új Nemzeti alaptantervnek ezeket a problémákat kezelni kell, Csépe Valéria miniszteri biztos erre ígéretet is tett.
