„Lassan a fejesugrást is el fogod felejteni.” „Legalább visszavehet az arcából, nagyképű majom.” „Már évek óta csak az ügyeletes szépfiú, semmi más.” „Mit tett 2012 óta a magyar úszósportért vagy az országért? Semmit! És mit kapott? Na, ez a probléma!” „Meg van fizetve! A lényeg, hogy a frizura jól álljon, ha nyilatkozik!” Csak néhány vélemény azok közül, amelyek a különböző közösségimédia-csatornákon Gyurta Dániel teljesítményére jöttek reakcióként a vizes világbajnokság alatt. A célpont egy veretlenségét hosszú évekig őrző olimpiai, világ- és Európa-bajnok. Az más kérdés, hogy a budapesti vb, csakúgy, mint a riói olimpia, nem sikerült neki. Ezt nyilván lehet kritikával illetni – vitathatatlan, hogy rossz két esztendőn van túl, az eddigiektől messze elmaradó eredményekkel –, viszont az a „saváradat”, amely a közösségi csatornákon a versenyzőre zúdult, elgondolkodtató. Sós Csaba szövetségi kapitány nem véletlenül tett egy megjegyzést az aranyérem után közös fotóért tülekedő, a padlón lévőbe meg belerúgó emberekről.
NEM MINDENKI BÍRJA
Ez persze csak egy eset a rengetegből. Megtörténhetett volna máshol, más sportágban, más sportolóval, és a reakciók hasonlók lettek volna. A közösségi média óriási lehetőséget kínál, hogy a sportolók közvetlenül kommunikáljanak követőikkel, rajongóikkal, építsék énmárkájukat, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Mert a direkt kontakt sokszor nagyon is kíméletlen ítélkezési lehetőséget jelent. Napjaink egyik legjobb országúti kerékpárosa, az angol Mark Cavendish a Tour de France körversenyen a szlovák Peter Sagannal ütközött egy szakasz végi sprintnél, s a verseny feladására kényszerült, riválisát pedig kizárták. Cavendish olyan gyűlölethullámmal találkozott, hogy videóüzenetben kérte: hagyjanak fel családja gyalázásával és fenyegetésével. A kanadai teniszező Rebecca Marino 22 évesen vonult vissza. Döntésének legfőbb oka az volt, hogy nem tudta kezelni a közösségi oldalain ömlő gyalázkodást – ez depressziója súlyosbodásában is szerepet játszott. Csalódott fogadók, frusztrációjukat kiélő szurkolók, „állandó” trollok egyaránt megtalálták. A brazilok cselgáncsozó világklasszisa, Rafaela Silva a londoni olimpián azzal szembesült, hogy kizárása után döbbenetes rasszista gyűlölködés zúdult rá. A riói Isten Városa favellában felnőtt Silva „utcai stílusban” válaszolt, a dolgok elfajultak, végül a Brazil Olimpiai Bizottságnak kellett közbelépnie. „Nagyon elkeseredett voltam a vereség miatt. Visszamentem a szobámba, megnéztem a közösségimédia-oldalaimat, és mindenki engem inzultált. Ketrecbe zárandó majomnak neveztek, rettenetesen felzaklatott az egész” – vallotta a négy évvel később, szülővárosában olimpiai bajnoki címet szerző cselgáncsozó. „Látod a kommenteket, hogy nemcsak téged támadnak, hanem a családodat, a barátaidat is, és sosem vagy elég jó. Értéktelen senkinek érzed magad” – mondta könnyek között egy sajtótájékoztatón a 22 éves profi golfozó Paige Spiranac, amikor rákérdeztek a Twitter-fiókján érkezett üzenetekre.
Vannak, akiket Marinóhoz vagy Spira-nac-hoz hasonlóan nagyon megvisel a kritika. Vannak, akik ugranak és visszaszólnak, azután olyanok is, akik megszüntetik közösségi oldalaikat – de a legjobban alighanem azok járnak, akik felismerik: jobb profikra bízni a kapcsolattartást és a márkaépítést. No és persze meg is engedhetik ezt maguknak.
„Fel kell ismerni, hogy a közösségi oldal élsportolóként már nem a személyünkről szól, hanem az énmárkánkról. Élesen el kell választani egymástól a profizmust és az amatörizmust, a csapdahelyzet viszont az, hogy a platform mindenki számára nyitott. Amíg a jó eredményeket kell kiposztolni, addig jönnek a lájkok, nem válik el egymástól amatőr és profi. Az akkor mutatkozik meg, mikor krízis áll elő. A sportolói énmárka és a közösségi média már rég túlnőtt azon, hogy professzionális csapat nélkül lehessen kezelni. Van, akinek nincs erre pénze vagy nem tartja fontosnak, de nagy kockázatot vállal azzal, hogy saját maga menedzseli a közösségi oldalait. Ez olyan pszichikai terhelést jelent, amelyet nehéz lábon kihordani – magyarázta a Figyelőnek Siska Mátyás közösségimédia-szakértő. – Aki profi sportolói pályára áll, abban nagyon fontos lenne tudatosítani: ma a világ kommunikációról, képekről, idolokról szól. Ez egy lényeges edukációs kérdés: elmagyarázni neki, hogy ebből él meg a következő években, sőt, az aktív karrier-je utáni évtizedekben is. Ha már nem sportoló, akkor mi marad? Az énmárka. És az borzasztóan értékes, tudni kell felépíteni és fenntartani.”
A közösségimédia-szakértő szerint a sportolókat célba vevő kritikák sem feltétlenül veszélyesek, hiszen saját, kontrollálható közösségi oldalukon vannak, amelyen támogatóik megvédhetik őket – amíg a versenyző nem követ el súlyos kommunikációs hibát, renoméja is érintetlen marad.
BELEÁLLNI A HARCBA
A különböző felügyeleti szervek és vezetők különböző megoldásokat kínálnak. Van olyan szervezet, amely cyberbullying-bejelentő csatornát működtet, egyre többen ajánlanak fel közösségimédia-képzést és -tanácsadást, vagy teszik azt kötelezővé. A magyar férfivízilabda-válogatott szövetségi kapitánya, Märcz Tamás megtiltotta játékosainak, hogy a kommentáradattal foglalkozzanak – indoklásul azt hozta fel, hogy a vélemények nagy része nem hozzáértőktől származik, és felesleges energiapazarlás ezekkel törődni. A női válogatottnál ugyancsak „embargósak” voltak ezek az oldalak. Ettől még persze mindig lesz olyan, aki „beleáll” a harcokba a közösségi médiában, sőt. A világ egyik legértékesebb és legnépszerűbb sportolójaként rendkívül profin menedzselt Cristiano Ronaldo mintha élvezetét is lelné azokban a visszaszólásokban, amelyekkel az őt bírálók kommentjeire reagál. Persze nála ez nyilvánvalóan tudatos, és hozzá is tartozik az énmárkához. „Az embereket csak a csillogásom zavarja. A rovarok csak ragyogó fényekre támadnak” – írt bejegyzést, miután elhagyta a tárgyalótermet adócsalási ügyében. Aligha lehetne őt bármivel is megrendíteni.
