Április 19-én Daniel Melingo argentin tangóénekes lép fel zenekarával a MOMkultban. A művész basszus, ami azért érdekes, mert sokáig csak tenorok énekeltek a tangózenekarokban. Melingo nem is akármilyen basszus.
Az a mély, füstös, rekedt hang, amellyel egy kicsit parlando énekel, és az embert egy táncterem félhomályos végébe varázsolja. Ez az a hang, amely személyes tapasztalataim és házi közvélemény-kutatásom szerint különösen erős hatással van nőkre és férfiakra egyaránt. A művész a színpadon mesél, meséi az emberekről és a szerelemről szólnak. Nagyon jól.
Fiatalkorában elvégezte a Buenos Aires-i Zeneakadémiát, klasszikus zenét tanult klarinét és gitár szakon. Akkoriban megjárta a könnyűzene különféle bugyrait, majd sokféle stílusban kereste a helyét. Az idén 60 éves Melingo mindössze 20 éve talált rá a tangóra. Gyakran énekel egy szál gitárral, klipjeiben az elmaradhatatlan színes sálakkal a nyakában. Sokszor mókázik is. A koncert az más, az általában öltönyös és vérkomoly. Zenekarában hegedű, tangóharmonika, gitár, bőgő szólal meg, mély harmóniában az énekessel.
A tangó a szenvedély, szomorúság, találkozások és ellentétek különleges egyvelege, a zene és a tánc gyökerei a XIX. század második felétől kezdtek kialakulni a szegényebb társadalmi rétegek világában.
A tangó mint tánc, ahogy a XX. század elejére kialakult, sok konvenciót, szabályt felrúgott az addig ismert táncokhoz képest. Az összesimuló felsőtestek, a combok érintkezése, a kifinomult arcjáték és fejtartás érdekes kohéziója az egykoron Buenos Aires szegénynegyedeiben megszokott mulatságoknak és a tánctanárok munkálkodásának. Valahogy így alakult ki a mai formájában ismert argentin tangó.
Bár a tánc profánnak tűnik, annak kifinomult művelése igazi nemzeti kincsnek számít minden argentin számára. Olyannyira, hogy 2015. de-cem-ber 17-én háromezer tangótáncos jelent meg a Szent Péter téren, Ferenc pápát születésnapján köszöntendő. A katolikus egyház feje többször elmondta, hogy fiatalkorában tangózott, s nagyon szerette Astor Piazzolla zenéjét.
Az ám a muzsika. A tangó zenéje ugyanolyan formabontó és szabad, mint a tánc maga. A tangódal atyjaként ismert Carlos Gardel teremtette meg az argentin nemzeti táncról máig élő képet: vidám szólamok helyett szomorkás hangulattal telítette meg szerzeményeit, mellyel azonnal az emberek szívéig hatolt, előkészítve az utat a későbbi tangósztereotípiáknak. Ez az a stílus, amelyre a ma embere rávágja, hogy „tangós”.
A tangó a XX. század egyik legnépszerűbb zenei stílusa, amely a közönség társadalmi, etnikai, nemzeti hovatartozásától függetlenül aratott sikereket. Több tízezres mennyiségben írtak tangókat csak Argentínában és Uruguayban, amelyeket együttesek százai adtak elő.
