Az új világ születését lánggúlák fénye előtt, elállatiasodva, mezítelenül, a rettegéstől őrjöngve várták, a tüzet pedig saját vágyaikkal, égőáldozatként tartották életben (míg végül mindent feláldoztak néma isteneiknek), a dzsungelekben a géppuskák, a helikop-terrotorok üvöltő hangja felébresztette az Appalache-hegység nyomorgó redneckjeit, a dél vadul protestáns, kőgazdag konzervatívjait, akik csak a nemzetben, Istenben és a munkájuk gyümölcsében hittek. Mindenkit égető lázba hozott, mindenkit megfertőzött, mindenki részt akart venni benne, ez volt az első olyan háború, amely apokaliptikus látványosságként szolgált a posztmodern kultúrharc totális realityjéhez. A szívek és elmék háborúja volt, amiben a harc nemcsak a toprongyos, állandóan szétszívott tengerészgyalogosok és a mindig éhező, kegyetlenségre nevelt vietkong között zajlott, hanem az amerikai társadalom kulturális proxyháborúja volt.
Az ellenállás, az ellenkultúra ekkor hozta létre mindazt, amivel idővel és nem kevés véráldozat árán megszállta az emberek szívét és elméjét, és ekkor, rövid időre, szinte minden elveszett a másik oldal számára. Ezek után már senki, még a konzervatívok sem úgy éltek, ahogy előtte, egy új időszámítás kezdete volt, valóban a vízöntő kora jött el. Ma Magyarországon nagyon hasonló a helyzet. Politikailag ugyan a jobboldal uralkodik, gazdaságilag megteremti egy új életminőség lehetőségét, de kulturálisan még mindig a baloldal toposzai munkálnak az emberek szívében. Az ok egyszerű: a baloldal a politikai fegyverzeten túl is képes volt megfogalmazni küldetését, céljait, úgy tudta megmutatni azt, hogy mit, kit kell követni, hogyan kell „jól” élni, hogy éveken át csak sugalmazott. A kultúra itt és most az ember életét jelenti.
A kultúrharc nem jobboldali műfaj. Totálisan baloldali álművelet lenne konzervatív irányultságú művészeket arra rákényszeríteni, hogy dogmákat, politikai prefixumokat megkövetve „alkossanak remekműveket”. Minden ilyen kísérlet esetén a végeredmény kínos és rettenetesen ügyetlen lesz, mert a posztmodern tömegesztétika adottságai nem a jobboldal üzeneteire vannak szabva. Ezért lenne fontos az, hogy azok, akik a jobboldal céljait fontosnak tartják, életükben is képviseljék azt, amit magukénak vallanak belőle. A politika nem fogja „megváltani”, nem fogja megváltoztatni azt, ahogyan élünk, a politika lehetőséget ad arra, hogy kifejezzük identitásunk egy részletét. Nekünk viszont az egész kell ahhoz, hogy meg tudjuk változtatni azt a mindent átható rossz szellemiséget, ami a Kádár-rendszer megalkuvó, kényelmes életmódjából ránk száradt, mindent berohaszt körülöttünk.
A politika önmagában nem fogja visszaadni az emberek szabadságvágyát, azt, amit az a bizonyos első május elseje elvett tőlük, illetve akkor és ott tálcán kínálták fel, cserébe a semmiért, a kényelemért. Mert Magyarországon a politika nem totalitás, van tér cselekedni. A jobboldaliak ne papírmasé figurák legyenek, akik éppen kilépnek a politika akolmelegéből, hanem hús-vér emberek, akiken érződik, hogy saját, nem rezisztens identitásuk van, saját erkölcsük, amiben jól érzik magukat, szabadon. Veszett nehéz lesz nem liberálisként élni egy a mindent megkérdőjelező világban, de ez a valódi lázadás: a máshogyan élni. Így lehet elkerülni a vereséget és megnyerni a szívek és elmék láthatatlan háborúját, ami a jövőért zajlik.
