RIHMER ZOLTÁN
– Szigorló orvos korában, kereken ötven évvel ezelőtt házasodott össze belgyógyász-pszichiáter feleségével. Mivel a családban mindenki jogász vagy orvos, fia kánonjogász, lánya pszichiáter lett.
– Egy pszichiátriai osztály nem csak bőrkanapékból áll, ahol csupán jól szituált, neurotikus szépasszonyok ücsörögnek. Jogos lehet a kérdés: mi tetszett meg a sűrűjében egy ifjú orvosnak?
– Az, hogy már akkoriban is voltak komoly eredmények. Amikor egy delirium tremenses beteg életveszélyes állapotban, remegve, kiszáradva, nyugtalanul bekerült, a kezelés után három nappal felöltözött és járkált, öt nap múlva hazament. A súlyos depressziós beteg injekciós kúra után teljesen jól lett, a mániás páciensek megfelelő gyógyszeres kezelést követően „lenyugodtak”, ahogy szokták mondani a laikusok. Tehát voltak akkor is eredmények, és ez megtetszett nekem. Sok mellékhatást okoztak a gyógyszerek, ez tény, de akkor nem volt más. Úgy döntöttem, a pszichiátriára adom be a jelentkezésemet, de akkoriban a Lipótra két helyre ötvenen jelentkeztek. Nem csüggedtem, elmentem Pomázra, a munkaterápiás intézetbe, onnan hat hónapra katonának, mert akkor mindenkinek el kellett mennie legalább fél évre. Még egy esztendőt lehúztam Pomázon, amikor is az egyik kolléganő, akit felvettek a Lipótra, disszidált. Akkor zutty, beszippantottak a helyére, tehát 1973-ban kezdtem a Lipóton orvosként. Nagyon nem bántam meg. Pár hónap múlva azt mondtam, ez az én terepem, és eszembe se jutott, hogy elmenjek máshová.
– Egészen a Lipót szétveréséig ott dolgozott.
– Igen, 2007-ig. Szakvizsgáztam pszichiátriából, azután neurológiából, mert azért az sem ártott, a két szakterület közel áll egymáshoz. Később klinikai farmakológiából is, és 1983-ban osztályvezető főorvos lettem. 36 évesen, ez nagyon fiatalnak számított. Egy nagy felvételes osztályt vezettem egészen 2007-ig, közben oktattam a Semmelweis Egyetemen mint külső előadó, majd mint külső professzor. Így sikerült az osztályom egy részét „átmenteni” a SOTE Kútvölgyi Klinikájára.
– Térjünk még vissza a Lipótra, ahol a fél életét töltötte. A veszteség óriási volt, a szakmai kutatások, az országos regiszterek mind elvesztek, élőláncos tüntetést is szerveztek az intézet megmentéséért. Hogyan élték meg belülről ezt a szakmaiatlannak tartott, kegyetlenül végrehajtott döntést?
– Egyszerűen nem akartuk elhinni a legelső híreket. Egészen elképesztő képtelenségnek tűntek, hiszen nagyon jól szervezett intézmény volt a Lipót…
– Az épületegyüttest ráadásul erre a célra tervezték.
– Igen. Közel ezer fekvő beteget láttunk el, és ezt az országos ellátást végző intézetet egyszerűen megszüntették…
– Ki volt akkor az egészségügyi miniszter?
– Molnár Lajos, a fül-orr-gégész SZDSZ-es tárcavezető. Nem érdekelték az észérvek. Azt mondták, az ágyakat szétosztják. Egyrészt az ágyak fele csak eltűnt, az ambuláns ellátás finanszírozását, amit emelni kellett volna, azt meg a felére csökkentették. A Lipóton tízezer betegfelvétel történt egy évben, valamint tízezer betegelbocsátás. Nem szabadultak őrjöngő őrültek a városra. Nem az volt a probléma, hogy bezárták és az ott „fogva tartottak” mérgezték a társadalmat, hanem az, hogy az a tízezer beteg máshol jelent meg, ott nagyobb lett a zsúfoltság, és ahol nagyobb a zsúfoltság, ott az ellátás színvonala biztosan alacsonyabb. Nem mindegy, hogy huszonöt perc van a gondozóban egy betegre, vagy nyolc. Emellett megszűnt egy szakmai centrum, amelyet – bár próbálkozások vannak – a mai napig nem tudtak pótolni.
– Amikor több mint húsz évvel ezelőtt először találkoztunk, akkor mint a depresszió és az öngyilkosságok első számú szakértőjéhez irányítottak. Ön ezzel lett világhírű: rengeteget foglalkozott a major és a bipoláris depresszió kutatásával, továbbá az öngyilkosságok okaival.
– Az 1970-es évek végén kezdtem el a kutatásokat, fiatal orvosként, mert láttam, hogy öngyilkossági kísérlettel sok beteg jön vissza. Mindegyiküknél az derült ki, hogy abbahagyták a depresszióellenes kezelést. Azokat a pácienseinket viszont nem hozta vissza a mentő öngyilkossági kísérlettel, akik rendszeresen bejártak az ambulanciára, szedték a gyógyszert, akiket gondoztunk. Akkor azt mondtam, hogy igen, számos pszichiátriai betegség van, de a depresszió a leggyakoribb, abszolút értelemben annak tudjuk a legjobban a terápiáját. Ezt követi a szorongás meg az alkoholbetegség. Az unipoláris, egypólusú depresszió kezelése tényleg nagyon szépen megoldott, így elkezdtük vizsgálni a visszaesés tényezőit. A lényeg az, hogy követni kezdtük a betegeket, másrészt megnéztük azokat a klinikailag feltárható rizikófaktorokat, amelyek alapján előre jelezhető az öngyilkosság veszélye. A nem kezelt depressziós páciensek fele kísérel meg öngyilkosságot, és tizenöt százalékuk hal meg ily módon. Ez azt jelenti, hogy a depressziós betegek fele sohasem lesz öngyilkos. Vannak egyéb tényezők is; önmagában a depresszió kevés ehhez, az az első lépés, de nem elegendő ok. Van tíz-tizenkét apróbb jel, amely az öngyilkossági hajlamra utal. Háromszáz publikációnk jelent meg angolul, valójában ez hozta meg az ismertséget. Az, hogy a depresszió melyik hulláma hozza magával az öngyilkossági késztetést, szintén egyénenként változó. Van, aki bekerül hozzánk, és még eszébe sem jutnak önpusztító gondolatok. Megfigyelhetők olyan nagy tapasztalattal észrevehető tünetek, amelyek alapján már meg lehet mondani, hogy ennek és ennek a betegnek ez majd az eszébe jut. Ezt el is szoktuk mondani a páciensnek. Olyan, mint az epekő. Ott van, látszólag nem okoz gondot, de tíz év múlva epehólyagrák lehet belőle.
– Ezzel nem adnak ötleteket? Nem sütnek a betegre stigmát?
– Elmondjuk neki és a rokonoknak is, hogy a depressziójában ez is várható. Készüljenek fel, mert akkor jó esetben megelőzhető a tragédia. Olyan kezeléseket alkalmazunk, amelyekkel ezt a veszélyt, ha ezerszázalékosan nem is vagyunk képesek kizárni, de lényegesen csökkenteni tudjuk. A lítiumterápiával kezeltek harminc százaléka meggyógyul, harminc százaléka lényegesen jobban van, harminc százalékukra nincs semmilyen hatása.
– Azt mondja ön és a kutatócsoportja, hogy komoly szerepük van abban, hogy csökkent Magyarországon az öngyil-kosok száma. Ezt mivel tudják bizonyítani?
– Meg kell nézni az adatokat. Egyébként Európában mindenhol csökken, de nagyon sok minden befolyásolhatja ezt. Az öngyilkosságban meghaltak kilencven százaléka aktuálisan pszichiátriai beteg, döntő többségük depressziós, skizofrén és alkoholista. Az alkohol átfedésben van a depresszióval, mert nagyon sok depressziós alkoholista is. Az öngyilkosságban meghaltak többsége nem kezelt depressziós. Nagyon fontos tényező, hogy egyre többen keresik fel a szakembereket, kapnak ellátást, továbbá tizenháromszorosára nőtt az antidepresszánsok forgalma.
– Az egyik gyereke kánonjogász lett, a másik pszichiáter. Kevert dinasztia alakult ki. Hogyan osztódtak a szerepek?
– Ez is érdekes, mert az édesapám ügyvéd volt, az öcsém is az, s a bátyám lett orvos meg én. A fiam jogi egyetemre akart menni, megmondta, hogy orvos nem lesz. De nem érdekelte a gyakorló jogászi pálya, sokkal inkább a római jog, abszolút profi a latin nyelvben. Miután a piaristáknál végzett, jött a kánonjog, most még a zene is. Öt nyelven beszél, a Zeneművészeti Egyetemen is bedolgozott, ő egy tudóstípus. Ancsa lányom pszichiáter lett. Először a gyerekgyógyászat érdekelte, azután kezdte mondogatni, hogy pszichiáter lesz. Akkoriban jeleztem neki: amit a pszichiátriából látsz, az a csillogó felszín, a kongresszusok világa. Elhívtam az osztályomra dolgozni egy hónapra ápolónak. Ötödévben el is jött, és ennek ellenére ezt választotta. A diploma megszerzése után klinikán dolgozott, kutatott és oktatott, mert elvégezte az orvosi egyetem mellett az angol–magyar orvosi szakfordítói szakot, és örömmel csinálta az angol nyelvű oktatást is a klinikai munkája mellett. Szerintem nagyon ügyes. Ezen a területen azért kell egyfajta szimat meg empátia. Ezek mind megvannak benne.
SZIGETHY ANNA
Az édesapa nyomában
Rhimer Annamária viszi tovább az orvoslás hagyományát
a családban. Gyerekkora óta látta a pszichiátria zárt világát, de
ez nem ijesztette el.
– Orvos szülők gyermekeként természetesen választhatta az orvosi hivatást, de meg is rettenhetett volna az egésztől.
– Az biztos, hogy von haus aus jött. Arra emlékszem, amikor gyerekként mentem anyával a metrón, rendszeresen összetalálkoztunk betegekkel. Régi skizofrén páciensei voltak, akiktől a többiek viszolyogtak, de anyához mindig odajöttek. Igazából nekem az tetszett nagyon, hogy kézzelfoghatatlan a pszichiátria: ami a hátránya, az az előnye is. Nem az történik, mint egy magas vérnyomás vagy egy csonttörés esetében, hanem a beteg szavaiból, viselkedéséből kell olvasni. Vissza lehet téríteni egy teljesen normális állapotba. A javulás foka nagyon nagy mértékű lehet, ellentétben a vérnyomásproblémákkal. Nem tudnék azzal azonosulni, hogy hú, de jó, a 220-as vérnyomást levittem 140-re, mert az nem szembetűnő. A szorongásos állapot megszűnése, ahogy elmaradnak a tünetek, nagyon látványos. A pszichiátriához kell egy toll, egy papír meg egy száj, amelyik beszél, rejtvényekből lehet összeállítani a diagnózist, és onnan lehet sikert elérni.
– Igen, de a pszichiátrián vannak zárt osztályok, különböző ön- és közveszélyes betegek, őrjöngő szerfüggők…
– Ez így van, de ez sohasem riasztott engem. A Lipótra jártam óvodába, mert a Lipóton dolgozóknak üzemeltettek egy óvodát, tehát elég hamar megszoktam a körülményeket. Többször előfordultam az osztályokon, emlékszem a hálós ágyra, betegekre, ha nem is őrjöngőkre. Ezekkel a tapasztalatokkal már nem úgy álltam hozzá, mint aki életében először jár ilyen helyen. A klinikán persze az öngyilkosok, a pszichésen teljesen szétesettek felvétele nem tartozik a szép dolgok közé, de ott is jó esetben az a vége, hogy egy összeszedett, felépült embert tudunk elbocsátani.
– A társadalomban a riasztóan meggyőző statisztikák ellenére még mindig sokan nem ismerik el valódi betegségnek a pszichés kórképeket, a depressziót, a szorongást.
– Ez még mindig hatalmas probléma, és nem csak az orvostársadalomé. Például nagyon hasznosnak találom, amikor a celebek fölvállalják a problémájukat, egy-egy ilyen kitárulkozó interjú tömegeket visz el orvoshoz. Emellett rengeteg tájékoztató prevenciós szűrőprogram kellene.
– A gyógyszerek boszorkánykonyhája – mondják a kétkedők és az ellenzők. Mit lehet ezzel kezdeni?
– Igen, ez egy érdekes téma. Nem olyan rosszak ezek a készítmények, mint amilyeneknek mondják őket. Az a bosszantó, hogy ha az ember bekapcsolja a tévét, és minden második hirdetés gyógyszerreklám, az nem probléma. De ha a pszichiátriai orvosságok kerülnek szóba, akkor jaj, nem szedem, nem vagyok dilis, nem akarok rákattanni. Mindig elmondom, ez mindig nagyon sokat számít, hogy vannak gyógyszerek, amelyek okozhatnak rászokást, de nagyon sok nem, és hogy ezek segítenek, nem kell félni tőlük. Tehát azt látom, hogy a tájékoztatás nagyon sokat segít. Azt vallom: a pszichiátria által használt készítmények nem ördögtől valók, ahogy sokan próbálják beállítani őket.
– Egy világszerte ismert, több mint jó nevű pszichiáter lányaként lépett erre a pályára. Előnyét vagy hátrányát érzi-e inkább?
– Mindig nagyon szorgalmas és jó tanuló voltam. A szakvizsgára készülve is ösztönzött, hogy lehetőleg ne tudjanak olyat kérdezni tőlem, amit nem tudok, mert arra gondoltam, hogy akkor esetleg az apukámnak azt mondják: ezt a témát egy kicsit jobban át kellett volna venni. De ahogy egy kollégám mondta a klinikán: a jó hátszélhez kell jó vitorla is. Ez tényleg így van; ha valaki tök hülye, akkor hiába van hátszele.
– Most a klinikumot a gyerekei miatt háttérbe szorította.
– A kutatásra szerintem jó lehetőség van a magánrendelésen is: mérni, szűrni, számolni lehet a betegeket. Nagyon sok a szorongásos eset, a testi panasz. Érdemes lenne ebből cikkeket írni a háziorvosokkal együtt, hogy mindez miként jelenik meg az alapellátásban, és eljut-e a szakorvosokhoz. Ehhez azonban több idő kell. Majd amikor nagyobbak lesznek a gyerekek, akkor ezzel foglalkozom.
– Van már elég érettségünk ahhoz, hogy felfogjuk: a depresszió tényleg betegség? Valóban a szorongásos kórképek lesznek a XXI. század járványai?
– Az a baj, hogy még a szakmán belül is vannak orvosok, akik legyintenek: „Minek menni pszichiáterhez, úgyse tud magán segíteni!” Nem küldik át a húszéves beteget, aki irritábilis bélszindrómától szenved. Ezt látva azt kell mondanom: sajnos nem elég érett a társadalom, mert kollégák is ilyeneket mondanak. Kampány kellene, felvilágosítás és munkahelyi szűrés, nemcsak a multiknál, hanem minden munkahelyen, akkor sokan kaphatnának megfelelő ellátást.
