Pokol vagy aranybánya?

A gyerekek félelmetes keménységű felkészítése az életre ugyan kiváló eredményeket hoz a nemzetközi méréseken, de a felsőoktatásban még verhetetlenek az amerikai egyetemek. Viszont azzal a mítosszal le kell számolni, hogy a kínaiak csak másolni tudnak, az ázsiai kreativitás aranykora most kezdődik.

Kis túlzással persze, de az ázsiai gyerekek a kompetenciákat mérő PISA-tesztek királyai, teljesítményük hátterét pedig több magyarázat is igyekszik megvilágítani. Vajon mi a titok nyitja? Csak és kizárólag a több ezer éves tradíció és a túlnépesedett társadalom versenyszemlélete, vagy más okokat is érdemes keresni?

„A siker mögött meghatározó tényezőként van jelen, hogy a kínai kultúra országairól van szó, ahol a Konfuciusz-féle értékrend ma is mélyen meghatározza a közgondolkodást” – fogalmazott a Figyelőnek Setényi János oktatáskutató. E szellemiség az életben való előrehaladásnak két lehetséges módját ismeri: a kemény és megfeszített fizikai munkát, valamint a tanulást. Tehát a társadalmi felemelkedés útját az utóbbi jelenti, hiszen bármit meg lehet tanulni, s teljesen természetes az is, ha mindez csak nagyon kemény és fáradságos munkával érhető el. A másik fontos tényező, hogy nagy népességű országokról, illetve városállamokról (Hongkong, Szingapúr, Makaó) van szó, s mindenki szeretne feljebb jutni a társadalmi ranglétrán.

Start az óvodában

A gyerekek már az iskola előtt találkoznak a versenyszellemmel, megtanítják nekik, hogy az életben való boldogulásuk csak rajtuk áll. Ez a szemlélet – hívta fel a figyelmet Setényi – Európában az elmúlt nagyjából húsz évben eltűnt. Az oktatás sikerességének fontos eleme az is, hogy a gyermekkedélyt előtérbe helyező posztmodern ideológiák még nem érték el az ázsiai szülőket, az iskolában történtekről nem tesznek fel kérdéseket. Mivel az Európai Unióban a hazai tanítás mutatja a legnagyobb hasonlóságot az ázsiai rendszerrel, így magyar szemmel a harmadik szempont a legérdekesebb, tehát a délutáni és esti felkészítő kurzusok jelenléte az állami oktatás mellett. A kínai (koreai, japán, vietnami) gyerekek az iskola után e felkészítőkre járnak, ezután otthon megírják a házi feladataikat, majd következik valamilyen oktatójáték a tableten, később pedig átnézik az aznap tanultakat. Amy Chua, A tigrisanya harci himnusza című bestseller szerzője (lásd a Kelet és nyugat című írást) azt mondja: a kínai szülő tízszer több időt tölt gyermeke tanulásának a támogatásával, mint a nyugati. Ennek pedig az a következménye, hogy a kínai és posztkínai nemzetek a PISA-teszteken azonnal az élre ugranak, méghozzá behozhatatlan előnnyel – hozzájuk képest Finnország egy derék közepes versenyző.

Pokoli gyermekévek

Amikor az első PISA-mérésen Sanghaj a mennyekbe ment, a Kínai Kommunista Párt lapja, a Zsenmin Zsipao három hétig hallgatott a hírről, mivel a reformisták addigra már jelentős sikereket értek el abban, hogy megkezdődjön az iskolák fokozatos „humanizálása”, a teszteredmény viszont a keményvonalas kommunistákat igazolta. A reformerek szerint ugyan csodálatosak az eredmények, ám ebbe belerokkannak a gyerekek, elégtelen a szociális kapcsolatrendszerük, a szolidaritás az egész társadalomban ismeretlen fogalom. Az emberek értékvákuumban élnek, amit az európai szemmel felfoghatatlan intenzitású pénzhajhászás és gazdagodás helyettesít. Ma már a kí-naiak azt mondják: a PISA-nak köszönhetik, hogy modern értékelési rendszert sikerült felépíteniük, ám mostanra mindezt meghaladták; céljuk a humanizálás és az innovatív megoldások alkalmazása annak érdekében, hogy a gyerekek korai éveiket ne egy „tanulási pokolban” töltsék. A módszereiken azonban még ma is a szovjet pedagógia hatása érezhető: a tanárok frontálisan tanítják a nagy létszámú osztályokat, folyamatos a feleltetés és a dolgozatírás. A tanári pálya Ázsiában is elnőiesedett, a férfiak idővel gyakran kiszállnak, hogy a tradíciókat folytatva saját üzletet vigyenek.

Mivel a hagyományos, frontális oktatás nem alkalmas a kompetenciafejlesztésre, joggal merül fel a kérdés: tradicionális metodikával hogyan érhetnek el kimagasló eredményeket a kompetenciákat vizsgáló méréseken? Setényi János szerint azt kell megértenünk, hogy az ázsiai kultúrában és a hozzá kapcsolódó attitűddel bármit meg tudnak tanulni. Így azt is, hogyan kell egy tesztet eredményesen kitölteni, ilyen értelemben pedig a PISA-felmérések kialakítanak egy „tesztkompetenciát”. Mindeközben a szülők nem háborognak, s a tanárt sem vonják kérdőre, nem válnak a gyerek cinkosaivá a pedagógus ellenében, ahogy azt például Vekerdy Tamás szokta javasolni.

A kiemelkedő ázsiai sikerek még nem írták át a felsőoktatási nemzetközi rangsorokat, még mindig az amerikai egyetemek állnak az élen. Setényit idézve: az ázsiai tanulási pokol gyönyörű eredményeket produkál középfokon, ám ez csak a felvételiig tart, mert amint sikerül bejutni egy olyan állami egyetemre, amelynek nagyon magas presztízsű diplomája van, ott már nem kell beleszakadni a tanulásba. De gőzerővel megy a fejlesztés a felsőoktatásban is; a tudományos publikációk tekintetében Kína már vezet, a legtöbb szabadalmat is ők termelik, de a mennyiség még nem áll megfelelő arányban a minőséggel. Pontszerű áttöréseik vannak egyes területeken, a teljes oktatásügyi térhódításhoz kell még nagyjából 10-15 év.

A jelenség persze túlmutat Kelet-Ázsián. Az amerikai mainstream sajtó évek óta elemzi az ázsiai fiatalok térnyerését az amerikai elit egyetemeken. Setényi János ezt azzal magyarázza, hogy az amerikai oktatás játékos, a gyermekkedélyre épít, projektben gondolkozik. A folyamatosan megerősítő és integráló módszerek azonban azt eredményezték, hogy a fehér emberek memoriterrel, kemény munkával járó természettudományokkal már nem bíbelődnek érdemben. A tengerentúli csúcsegyetemek PhD-képzéseinek meghatározó tömegét a kelet-ázsiai, többségében kínai hallgatók munkája teszi ki. Majd persze be is kerülnek a helyi fejlesztőintézetekbe, laboratóriumokba, és kínai állampolgárként építik azt a Chinamerica nevű egységes k+f konglomerátumot, amelyről az amerikaiak igyekeznek nem tudomást venni. Áramoltatják a tudást és az információt, majd idővel haza is költöznek. Az USA és a távol-keleti óriás technológiai és innovációmenedzsmenti értelemben nincsen külön, ezért a nyíltan vagy burkoltan megfogalmazott kvóták, szankciók az egyetemek részéről teljesen elhibázottak, hiszen a legfrissebb kutatások is pár hét alatt Kínába jutnak. Az amerikai kicsik heti 24 órát töltenek a televízió előtt, a tehetséges gyerekek szülei-nek jó ideje szembe kell nézniük az egalitárius és antiintellektuális dogmákkal – legalábbis az amerikai sajtó szerint itt kell keresni az okokat. Többek között ennek is következménye, hogy Észak-Amerikában tömegessé vált az otthon tanulás. Másrészt a széthulló, válás után egyszülőssé vált családban felnövő gyerek teljesítményét komolyan befolyásolja az instabil háttér, míg a kínai család egy nagyon erős, zárt rendszerként működik.

Megvannak az erősségeink

De visszakanyarodva a hazai közoktatás helyzetére: a folyamatos hisztéria ellenére vannak a tanításban erősségeink, még ha ezeket nem is ismerjük fel. „Ha egyensúlyban gondolkodunk, akkor fontos lenne egy lágyabb szemléletet behozni az iskoláinkba” – fogalmazott Setényi. Ázsia pedig azt mutatja meg, hogy mit kell megtartani: a komolyságot, a tudományos alapot, a tantárgyakat, az értékelést és a követelményeket, a szoros kapcsolatot a szülői házzal. De arra is rávilágít, hogy a felnőtt-gyerek viszony már csak a tapasztalat okán sem jelent partneri viszonyrendszert. „A legfontosabb szempont nem az Ázsia kontra posztmodern, balos Európa kérdése, hanem az, hogy végre fogadjuk el kellő önreflexióval individualista, konfliktuskereső természetünket, és erősségként realizáljuk. Ha ezt megtennénk, akkor erre alapozva végtelenül kreatív, kezdeményező emberekké tudnánk válni” – állítja az oktatáskutató szakember.  

 

 

KELET ÉS NYUGAT

Évekkel ezelőtt óriási sikert aratott és hatalmas vitát generált Amy Chua könyve, A tigrisanya harci himnusza. A Yale Egyetemen jogászprofesszorként dolgozó, kínai bevándorló szü-lőkkel bíró Chua amerikai férje mellett látta meg, hogy teljesen más a keleti és a nyugati nevelés célja. Az előbbi azt tűzi ki – s ennek alá is rendel mindent –, hogy kiemelkedően teljesítő és az életben sikeres ifjakat bocsásson majd szárnyra. A kínai szülők úgy vélik: jobban ismerik a gyereket, mint ő önmagát, s majd ők szabják meg, hogy mivel foglalja el magát hasznosan. A maximumot követelik, mert szilárd meggyőződésük, hogy a kicsi képes a tökéletesre. Ha valami nem sikerül, annak egyetlen logikus magyarázata van: nem dolgozott meg érte eléggé.

Ezek is érdekelhetnek

További híreink