2011-ben két másik magyar agykutatóval, Freund Tamással és Buzsáki Györggyel megkapták a Brain Prize-t. Az agykutatás Nobel-díjának is nevezik, de Somogyi Péter ezt elhárítja. Úgy fogalmaz: az elismerés nem feltétlenül a tudományos eredetiséget tükrözi, azt az eredmény mélysége adja, hogy mennyire mozdítja elő a megértést, mennyire segíti mások munkáját. Az egyik hivatása, hogy megértse az agyat, a másik, ami talán fontosabb, hogy felnevelje egymás után a következő generációkat, amelyek folytatják az agykutatást.
– Korábban elmondta, hogy zoológusnak készült, gyerekként a neves ornitológussal, Schmidt Egonnal gyűrűztek madarakat. Ő terelte a tudomány felé?
– Schmidt Egon óriási hatással volt a fejlődésemre. Úgy kezelt, mint a gyermekét, példaképet szolgáltatott nekem a szerénységével, nagy tudásával, rendkívüli odaadásával, a természet szeretetével. De nem ő terelt a tudomány felé, őt én találtam meg. Nem ő indított el, így születtem. A tudósok esetén nagyon ritka, hogy egy tanár vagy egy karizmatikus tudós kiváltja a tudomány iránti érdeklődést. Attól a pillanattól, hogy elkezdtem csúszni-mászni, érdekeltek az állatok, velük foglalkoztam, róluk szóló könyveket olvastam, kértem. A legtöbb tudós tudósnak születik. Azt kell elérnünk, hogy azok, akik annak születnek, ne vesszenek el, ne tévedjenek olyan pályára, amelyen mások is el tudnak boldogulni. Schmidt mellett sokat tanultam Benedeczky Istvántól a SOTE II. Sz. Kórbonctani Intézetében, ő terelt az idegrendszer felé. Az első állásom már Szentágothai János mellett volt, tudományos segédmunkatársként. Kivételes módon végeztem az egyetemet, egy csoda révén segédmunkáscsaládból kijutottam ötödévben egy egyéves tanulmányútra az Oxfordi Egyetemre. Ezt Benedeczky Istvánnak köszönhetem, aki megtanított engem a mikroszkopizálásra. Ma is jó barátom, Szentendrén él. Felesége, Rozika volt a biológiatanárom a gimnáziumban. Ők voltak a meghatározó személyiségek a jövőm szempontjából.
– Belenézett az elektronmikroszkópba, azonosított egy idegsejtet, majd a tudományos pályája Oxfordba vitte, ahol intézetvezető lett. Mi a története ennek a kiemelkedő karriernek?
– Az intézetvezetés jön vele, mint a nyűg. Mára ezt a feladatot átadtam, átkerültem közvetlenül az egyetem alá, de behozom a fizetésem és az embereim fizetését, ez így van 1985 óta. Egy tudós életében az a meghatározó, hogy ráérez-e, mi az új, érti-e, hol van a tudományban az a blokk, amely a tudásunk hiánya miatt akadályozza a fejlődést. Erre tervez valamilyen tesztet, kísérletet, majd belenéz a mikroszkópba, s vagy meglátja, vagy nem. Százból kilencvenöt nem látja meg. Nem egy sejtet fedeztem fel magam sem, hanem többet, ezeket üldözöm ma is.
– Hogy lehet megragadni, mekkorát fejlődött a tudomány a mai napig ahhoz képest, amikor Szentágothainál elkezdte a pályáját?
– A tudásmennyiség egyre gyorsuló ütemben, exponenciálisan nő. Ahhoz képest, amit ma tudunk, középkornak számít, amikor elkezdtem. Nemcsak az agykutatásban dolgozó emberek száma, a ráfordított dollármilliárdok nőttek meg, hanem az értés is. A komputerizáció nagyon meggyorsítja a munkát, nagyságrendekkel bővült annak az információnak a mennyisége, amelyet én itt, az íróasztalomnál tudok kezelni. A másik, ami rendkívül felgyorsult, az az együttműködés. A tudomány jó példát mutat a társadalomnak, hogy mekkora fejlődést lehet elérni, ha érdekből – nem szeretetből – teszik össze a kutatók a tudásukat, az agyukat. Épp most vettem részt egy olyan, három országot érintő tudományos konferencián, amelynek a témáján nyolc vezető tudós dolgozik majd rajtam kívül, de egyikünkben sincs meg a végleges tudás.
– Mennyit ismert meg a tudomány az agyból? Mit tudunk róla?
– Az agy arra való, hogy a belső környezetünkkel – vérnyomás, lélegzés, szívmozgás, emésztés stb. – és a külső környezettel, a világból érkező ingerekkel összehangolja a viselkedésünket, a döntéseinket és a gyakorlati lépéseinket. Megérteti az egyénnel a világ működését, összehangolja a továbbélésre és a gének szaporítására vonatkozó viselkedésünket. Egy idegsejt átlagban kb. 1000–10 000
kapcsolatot létesít más idegsejtekkel. Ezek a kapcsolatok annak megfelelően változnak, hogy mennyire fontosak és hányszor használjuk azokat. Nincsenek ugyanis állandóan bedrótozva, folyamatosan módosulnak, attól függően, hogy mennyire van jelentőségük a döntéseinkben és a viselkedésünkben. Azt kell megértenünk, mitől melyik idegsejt változik. A hippocampus területére specializálódtam, amely a memóriákat rakja le és segít azok előhívásában is. Ezen a területen próbálom megérteni, hányféle idegsejt van. Leírjuk, de ezzel még nem ismerjük a működésüket. Amikor az egér elszalad, hogy egy kis vízcseppet igyon, akkor az a kérdés, melyik idegsejt mikor kapcsol be és ki. Mindegyik működik, de más időmintázatban. Ha elromlik valami, például Alzheimer-betegség esetén egy területen nagy számban kipusztulnak az idegsejtek, azt kell kutatni, melyiken lehetne változtatni, hogy ne romoljon tovább annak a területnek a funkciója. Sajnos ez az én életemben nem fog befejeződni. Az agy nem ismerhető meg. De nemcsak az agy, hanem semmi a világon. Soha nem jutunk el tudományos kérdésben a végső megoldásig. A tudomány egy folyamat. Arra kereshetjük a válaszokat, hogy miért felejtünk el valamit, vagy miért jobb az egyik ember memóriája, mint a másiké. Lehet tenyészteni olyan egeret és patkányt, amelyik nem fog emlékezni és lehet olyat is, amelyik viszont igen.
– Említene néhány kiváló tudóst a tanítványai közül?
– Magyarországon dolgozik Freund Tamás, Nusser Zoltán, Tamás Gábor, ők mindhárman akadémikusok. Nagyon jó tanítványom Kisvárdai Zoltán, ő Debrecenben dolgozik, Halasy Katalin pedig az Állatorvostudományi Egyetemen. Magyar származású Soltész Iván, aki a Stanford professzora. Az Innsbrucki Egyetem farmakológiaprofesszora szintén az én tanítványom, ahogy a Bécsi Egyetem kutatóintézetének az igazgatója is, hogy csak néhány nevet említsek. A természettudomány globalizálódott, egyetlenegy front van: a teljes világ tudása meg a tudatlansága közötti. Ott kell lenni. Aki az életét úgy akarja eltölteni, hogy amikor visszanéz, akkor meg tudja válaszolni, mitől lett jobb a világ, hogy létezett, annak ott kell állni a fronton. Magyarország az agykutatásban ott áll. A magyar kormány óriási pénzt fektetett a Nemzeti agykutatási programba, de az igazán világvezető csoportok mind rendelkeznek amerikai és európai grantokkal. Magyarországon nem hallok arról, hogy milyen hatalmas összegekkel járul hozzá az Európai Kutatási Tanács támogatása hazánk tudományos fejlődéséhez, és ez nem jó.
– Soha nem akart itthon tevékenykedni?
– Egyetlenegyszer hívtak, az én kategóriámban meghívásra megyünk dolgozni. Oxfordba is meghívtak, előtte Ausztráliában voltam. Vizi E. Szilveszter keresett meg, hogy legyek osztályvezető, de ez visszalépés lett volna. Azóta senki sem hívott. De ebben talán az is benne van, hogy a magyarországi kutatási pénzek, grantok intézetek közötti elosztása témájában nagyon kritikus vagyok. Ahogy a vesszőparipám a Magyar Tudományos Akadémián a nők hiánya; mindössze 6,5 százalék nálunk a hölgyek aránya, ami kirívóan alacsony. Mindig elmondom, hogy ez gyengíti a magyar tudományt. Teljes felelősséget érzek ennek a problémának a megoldásáért, a nők esélyegyenlőségéért, ami nem pozitív diszkriminációt jelent. Húsz év alatt sem sikerült javulni ezen a téren, pedig az Akadémiának példát kellene mutatni ebben.
– Mi sarkallta arra a kommunizmus idején, hogy felkarolja a magyar értelmiséget, tudósokat az egész Kárpát-medence területéről?
– A konkrét kiváltó ok az volt, amikor Ceauşescu megkezdte a falvak rombolását, az ott élőket panelbe költöztette, hogy megsemmisítse azt a kultúrát, amelyről úgy gondolta, ellenállást jelent Nagy-Románia megteremtésében. Akkor engem megkerestek, hogy Oxfordból szólaljak fel a falurombolás ellen. Kiderült, hogy Elena Ceauşescu a New York-i Akadémia tagja volt, valamint az egyik angol egyetem díszdoktora. Mert a diktátor kikötötte, hogy az üzletkötéseket a feleségének kell jóváhagyni, aki analfabéta vegyész volt. Kötelességemnek éreztem, hogy ezekről a helyekről kipiszkáljam, s felhívjam a figyelmet a diktatúrára azzal, hogy a tudósok között napirenden van a téma, hogy meg kell szüntetni a tagságát. A New York-i Akadémián már sikerült elérnem, hogy összeüljön a bizottság, ám ekkor kitört a forradalom és lelőtték őket. Abban bíztam, hogy az új román demokráciának kellenek a képzett emberek, ezért létrehoztam egy alapítványt. Hoztunk ki fiatal egyetemi oktatókat, hogy versenyképesek legyenek, idővel összeállítottam egy testületet, amely a gimnazisták tehetséggondozását végzi. Pályázatokon vehettek részt, a nyertes tanulmányútra jött Oxfordba. Három város – Szentendre, Dunaszerdahely és Marosvásárhely – gimnazistái versenyeztek. A 11 év alatt közel harminc fiatalt díjaztunk, kis vállalkozás volt. Ami most folyik, az a kivételes egyetemi tudósjelöltek felismerése és jutalmazása. Ezt a Stephen W. Kuffler Kutatási Alapítvány végzi, amelyet a Semmelweis Budapest Award pénzdíjból hoztam létre, s Nusser Zoltán akadémikus vezeti. Az idén egyébként egy Nobel-díjas agykutató adta át a díjakat Pécsen a hallgatóknak. Azt kell felismerni, hogy nem segítség kell az embereknek. Ebben jó a krisztusi üzenet, bár én nem vagyok vallásos – nem halat kell nekik adni, hanem meg kell tanítani halászni őket.
– Korunk nagy kihívása a digitalizáció. Volt valaha ilyen erős hatás, amely az agyat érte?
– Nem tudom, hogy a kőbalta kifejlesztése mekkora hatással volt az agyra, de valószínűleg nagy. A digitalizáció annyira gyors és új, hogy megjósolhatatlanok a következményei. Az agy nagyon plasztikus, a beérkezett információ alakítja a kapcsolatok erősségét és a személyiséget is. S mivel a digitalizáció módosítja a kapcsolatok erősségét, mindnyájan átalakulunk. Magam is, ha belegondolok, hány órát töltök a képernyő előtt a mikroszkóp rovására. Ez teljesen megváltozott a korábbiakhoz képest. Számomra az a szomorú, hogy dől az adminisztratív információ is, ami egyben eszköz lett arra, hogy kontrollálja a kreatív agyakat. Az adminisztratív és menedzsmentterületen dolgozók kezébe egy olyan fegyvert adott a digitalizáció, amellyel le tudják igázni a kreatív agyakat. Ezt igen nehéz kikerülni, ha lelkiismeretesek akarunk maradni.
– A kreativitás meg a tudomány viszonya nehezen belátható laikusként, hiszen a hipotézisek bizonyítása nyilván egyfajta útra kényszeríti a kutatókat. Miként lehet egyensúlyozni itt?
– A saját életemben meg a tanítv-á–nyo-ké-ban is próbálom kialakítani a bátorságot, hogy ne azt lássák meg, ne azt akarják mindenáron igazolni, amit előre kigondoltak, hanem nyitottak legyenek a valóságra. Többször átéltem magam is, hogy amikor dokumentáltam a megfigyeléseimet, egész más sült ki belőlük. De ehhez bátorság kell, és erre ma is megvan a lehetőség. Ami baj, hogy a kreativitásra fordítható idő kevesebb lett, beszűkül a tudósok alkotási szabadsága. A művészetben talán még nincs ez így. Hangsúlyoztam már az együttműködés fontosságát; ezekben a helyzetekben leosztott részfeladatok vannak, ez korlátozza is a produktivitást.
– Milyen időközönként jár haza?
– Mivel az Akadémia rendes tagja vagyok, az osztály ülésein havonta ott kell lennem, s igyekszem minél többször részt venni rajtuk. Leányfalun van egy kis víkendházunk, onnan stoppal szoktam bejönni az Akadémiára. Amikor 1975-ben elkezdtem dolgozni, akkor álltam neki stoppolni is, mert sok időt megspóroltam ezzel. Most már csak nosztalgiából is mindig stoppolok, nyolcvan százalékban fel is vesznek. Nagyon érdekes emberekkel találkozom, ekkor ismerkedem meg olyan nézetekkel, amelyekkel az Akadémián nem találkoznék.
NÉVJEGY
1950-ben született Szentendrén
1975-ben végzett az ELTE-n biológusként
Jelenleg az Oxfordi Egyetemen dolgozik
Számos díjjal tüntették ki pályafutása során
2000-ben tagjává választotta a Brit Tudományos Akadémia
2004-ben levelező tag lett a Magyar Tudományos Akadémián
2009-ben az Európai Akadémia tagja lett
2013-ban a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották
2011-ben harmadmagával megkapta a The Brain Prize-
2012-ben Semmelweis Budapest Award
Borítófotó: 2011-ben Koppenhágában. a Brain Prize díj átadóján, Somogyi Péter Buzsáki Györggyel és Freund Tamással együtt kapta a díjat (Jens Noergaard Larsen, EPA)
