„A férfiak borzasztók, amikor az egészségükről beszélnek, nemde? Pedig ez olyan dolog, amit meg kellene tanulnunk. Nem hagyhatjuk a nőkre, hogy csak ők fecsegjenek róla. Nekünk kellene megvitatnunk egymás között” – intézett figyelemfelhívást férfitársaihoz a The Guardiannek egy hete adott interjúban Martin Adams. Ő a Magyarországon inkább népszerű PDC riválisánál, a BDO szervezet égisze alatt szereplő háromszoros világbajnok dartsos. Vagy ahogy a Brit-szigeteken inkább ismerik: Farkasember. Neki már csak van róla sejtése, miről beszél, hiszen két éve a rákkal is szembenézett. Ez az erőt sugalló kiállás nem hétköznapi vállalás tőle, ugyanis sportága közege pusztán társadalmi berögzültségeknél fogva is őrzi maszkulin jellemzőit. Példa erre csak az elmúlt hónapok két nagy visszhangot keltő sztorija: óriási volt a felháborodás, amikor a darts egyik legnagyobb egyénisége, a kétszeres PDC-világbajnok Mi-chael van Gerwen kijelentette, hogy a nők sosem veszik fel a versenyt a férfiakkal ebben a játékban; míg a másik esetben több oldalról is lendületes reakciókat váltott ki, hogy a PDC búcsút int a „meccstartozékokat” jelentő kísérő lányoknak.
A közeget értve nem meglepő, hogy 2016-ban Adams sem az első pillanattól vállalta fel, hogy prosztatarákot diagnosztizáltak nála. Ám egy óvatlan pillanatban elszólta magát a helyi sportszerkesztőnek. „Éppen arról beszéltem, hogy tapasztalatom szerint az egyik napon jól teljesítek, majd a következőn pocsékul, amikor közbekérdezett: miért van ez így? Én rávágtam, hogy elég sokat szenvedtem, és persze a prosztatarák sem segít. »Pardon?« – nézett rám. Én meg: »Upsz. Ez most kiderült.«”
Adams hagyta megjelenni a hírt, a folytatásban a nyilvánosság előtt vívta meg – sikerrel – a rák elleni harcát. Négy hét alatt húsz sugárkezelésen ment keresztül, és az eredményei jók, amennyire lehet. („Nem adhatnak száz százalékot. Sajnos a ráknak megvan az a szokása, hogy visszajön.”) A kezelések óta pedig a bajnok az egyik ismert brit rákellenes egyesület „nagykövete” lett. Annyiszor hangoztatja az odafigyelés, a rendszeres szűrések szükségszerűségét, amennyiszer csak lehet.
„Nyolc férfiból egyet az élete során diagnosztizálnak prosztatarákkal. A feketéknél négyből egyet. Hihetetlen” – hangsúlyozta Adams. Rendszeresen kiemeli: a férfiak betegsége nem gyengeség és főként nem szégyellnivaló. Az adatsorok mögött önveszélyes macsóság sejlik fel: a férfiaknak 14 százalékkal több az esélyük a rákra, és a női betegekhez képest 37 százalékkal rosszabb az esélyük a gyógyulásra. Nagy-Britanniában ma már többen halnak meg prosztata-, mint mellrákban. Nem nehéz kikövetkeztetni: elsősorban azért, mert az urak nem vagy csak későn mennek orvoshoz. Közismert tény, hogy a várható élettartamot tekintve a férfiak helyzete hazánkban is rosszabb a hölgyekével összevetve (KSH, 2017: 72,4, illetve 79,2 év). Ebben meghatározó szerepe van a daganatos betegségekkel szembeni, más-más pozícióból indított küzdelemnek. De azt vajon hányan tudják, hogy a – különösen ötven felett veszélyes – prosztatarák már a második leggyakoribb halálos kór? És hogy a magyar férfiak közel ötven százalékánál menthetetlen stádiumban ismerik fel? S az a kutatás ki előtt ismert, hogy a férfi egészsége szempontjából az egyik legfontosabb tényező a nő megléte? Az ezredforduló utáni adatok szerint a feleségükkel élő rákos férfiak legalább 2,2-szer kisebb valószínűséggel haltak meg. No de elég szomorú, ha a noszogató feleség teszi a tudatos férfit, nemde? Ennél több kell az uraktól, minden fronton felelősebb és nyitottabb gondolkozás.
„Szoktam iszogatni egy sráccal, és amikor a prosztatarákom nyilvánosságot kapott, elmondta, hogy korábban neki is volt egy prosztataműtétje – elevenített fel egy jellemző történetet Adams. – »Nem tudtad, ugye?« – kérdezte. Nem. Honnan a nyavalyából tudtam volna, ha nem mondja? Mi, pasasok nem beszélünk erről. Pedig kellene.”
Kellene bizony.
