Megérkezik a két ismeretlen férfi.
Mindketten munkásőr-díszegyen-ru-há-ban érkeznek. Az egyik, az idősebb 1956-ban volt tizennégy, most hetvenhat éves. A másik, a fiatalabb 2006-ban volt tizenhat éves, akkor már a Munkáspárt Központi Bizottságának a tagja, ma huszonnyolc. Juhász Lajos és Juhász Norbert. Nem rokonok. Elvtársak. Olyanok, mint két ártalmatlannak tűnő alak a zuglói tömbházátjárók szocialista idilljét manifesztáló mozaikpasztoráljain. Ez bennük az igazán lidércnyomásszerű. Az, hogy még ma is léteznek ennek a szocialista embertípusnak a pontos másai.
Kezet fogunk.
Az idősebbnek tisztátalan, de kétségkívül erőt sugárzó aurája van. A totalitárius rendszerek bűnöseinek, azaz kedvezményezettjeinek a magabiztossága árad belőle. Afféle embernek tűnik, akinek saját igazsága van. Mert vannak hatalmi struktúrák, ahol a kivételezettség bűnössé tesz, bevon a legitimitást adó ősbűnbe, megfertőz vele. Mint az egyik utolsó mamut, félillegalitásba vonult őskommunista, ezt soha nem érezte. Ő munkásőrként csak szeretetet kapott az emberektől, mert a munkásőr „a politikai kiállást, a példamutatást jelentette, és a dolgozók látták, hogy ezek önzetlenül fegyvert fogtak, hogy bármikor hajlandók legyenek a szocialista társadalmi rendet megvédeni”. Nagyvonalúságot árasztó félmosollyal a szája szélén, mint Ceaușescu a katonai bíróság előtt, ő is lassan mondja, hogy mindenki megértse: „Azzal szoktak jönni rám, hogy tagadom a kommunizmus bűneit. Márpedig tagadni csak azt tudja az ember, amit elkövetett. Mivel nem követtem el semmit, tagadni sem tudok semmit. Hogy a történéseket másképp ítélem meg, az nem tagadás.”
A fiatal magányosnak látszik, de ebben a látszólagos egyedüllétben, a világtól való idegenségben is rejlenek erőtartalékok. Rezignált hangon beszél felém: „Az utcán egyenruhában sem keltünk feltűnést, el tudunk tűnni. Általában vagyonőrnek vagy az Astoria Szálló portásának néznek.” Inzultus (őt) soha nem érte az egyenruha viselése miatt, de előfordult, hogy valaki felismerte az „acélszürkét”, és a meghatottságtól sírva fakadt. Ekkor az idősebb (aki ifjúgárdistából lett a legfiatalabb munkásőr tizenhét évesen) átveszi a szót: „Mindig is szerettem a rendet. Az embert kordában kell tartani, mert rend hiányában állattá válik. Ezt bizonyítják az 56-os események, akkor rászabadultak a bűnözők, a köztörvényesek az utcákra. A szabadság nem egy elvont, magasztos dolog, hanem teret ad az ember romlottságának.”
JÖTTEK A HARCKOCSIK
„Emlékszem rá gyerekfejjel, hogy már jóval az események előtt fél évvel a rádió mindig közvetítette a Petőfi Kört, amelyet otthon hallgattunk. Édesapám egyszer megjegyezte – amit én még nem tudtam felfogni –, hogy ennek nem lesz jó vége. Aztán bekövetkeztek az események, apukám elment dolgozni, aztán nem jött haza.”
Utólag tudta meg, hogy megalakultak a munkástanácsok, és az apja mint alapszervezeti párttitkár a gyárban keményen tiltakozott ellenük. „Állandóan azt halljuk: a társadalom nagy része együttműködött az 56-os eseményekkel, gyári dolgozók, minden… Na nem! A többség csendben várakozó állásponton volt, figyelve a fejleményeket.”
A forradalom első napjain otthonról elszökve órákon át bolyongott a városban.
„Ellenforradalom volt?” – kérdezem. „Természetesen. Azok az események a szocialista rendszer ellen, annak megdöntésére irányultak; amit akkor nem tudtak elérni, azt elérték 89-ben, békésen. 1956 nem forradalom, hanem ellenforradalom volt, és ezt nem lehet eleget hangsúlyozni. Amikor Pozsgay 89-ben népfelkelésnek nevezte, a gyárban volt olyan dolgozónő, aki sírva fakadt.” Nagyot harapott a külvárosi szmogból, nehezet sóhajtott, de folytatta: „Én tizennégy éves gyerekfejjel nem éreztem semmilyen felszabadult hangulatot. Borzasztó, felkavaró volt, ami mély nyomot hagyott bennem. Mai fejjel egyáltalán nem látom úgy, hogy ez felszabadulás volt. Félelmet nem éreztem – hiába volt kommunista az apám –, mert kemény gyerek voltam már akkor is. 89-ben sem féltem, mert úgy voltam vele, ha engem mint kommunistát beletaposnak a betonba, én akkor is kinövök. De ott van a nagy kérdés, miért nem mutatják meg a mai generációnak azokat a képeket, melyeket a nyugati tudósítók készítettek. Akkor a fiatalok megláthatnák a nagy szabadságnak a valóságát, hogy valójában mi történt.”
Lajos november 4-én kenyérre várt a Gyömrői úton. „Három órát is álltunk a sorokban akkoriban. Egy ostromot már átélt anyám, és tudta, hogy a pincében kell elbújni, ott vártak rám, mert egész nap városszerte dörögtek a fegyverek. Apám nem volt sehol, de én többször kiszöktem keresni őt.” Ekkor már hallani lehetett a szovjet páncélosok robajlását a külváros felől, az emberek pedig Kádár hajnali bejelentéséről sugdolóztak: megalakult a forradalmi munkás-paraszt kormány, a szovjet csapatokkal együtt megindultak Budapest felé, leverni az „ellenforradalmat”. Órák voltak hátra ebből a nagy és szabad lélegzetvételből. Elképzeltem, ahogyan a munkásőr mélyet szív az internacionáléba és kiköpi a hideg kőbányait a betonra, a lábam elé. De ő csak beszélt tovább. „Ott álltunk és hallottam, hogy az egyszerű emberek tudja, mit mondtak? Na végre! Nyugalom lesz. Rend lesz. Ezt szó szerint így higgye el. Jöttek a harckocsik végig a Gyömrőin, Vecsés felől. Az emberek némán, ováció nélkül álltak, és tudták, hogy minden rendben lesz.” Megrökönyödtem. Milyen szomorú pillanat lehetett ez, a maga pőre valóságában. Ilyen természetes közönnyel fogadni az újbóli szolgaságot. A férfi számára ez is azt igazolta, amiben a haláláig hinni fog, menthetetlenül. Újra rágyújtok, közben mások, egészen más emberek történetére gondolok – talán ugyanarról a napról.
VOLOGYA
„Hogyan tudott volna egy kommunista, kapitalizmust csinálni?” – kérdezem. Megszólal a fiatalabb, miközben nagy füstfelhő mögül tűnnek fel apró, sötét szemei, amelyek az igazságérzettől izzanak: „Nagy Imre mint kommunista, ez azért megüti az ember fülét. Tudni kell róla, hogy van neki egy bizonyos nehéz múltja. A magyar kommunista emigrációban az NKVD tisztjeként, Vologya fedőnéven mindenkiről jelentett. Kun Béla és más tanácsköztársasági vezetők, valamint a magyar forradalmi gárda neki köszönhetően semmisültek meg a sztálini tisztogatások alatt. De részt vett a cári család kivégzésében. Ott volt az Ipatyev-házban. Azt is meg tudom önnek mondani, hogy Mauser típusú pisztolyt használt, az első sorban, térdre ereszkedve tüzelt, és a feje fölött dördültek a Nagant típusú puskák.” Dermedten, hitetlenkedve ülök. Látom, hogy ez tetszik neki. „Ez az információ Rabinovits József (akit szintén Nagy Imre besúgása alapján ítéltek el) lányától származik, aki apjával együtt, a magyar emigráció részeként megélte, hogy elvtársi társaságban többször nosztalgiázott Nagy Imre arról, hogy részt vett a cár kivégzésében.”
MI GYŐZÜNK
Az öreg veszi át a szót. Az arca boldognak látszik. „Az ellenforradalom után 1957. május elseje volt az igazi győzelem napja. Ezen a május elsején én is részt vettem. Hazugság, hogy kényszerből voltak ott. Nem hajtották ki az embereket. Mentünk együtt, lelkesen, önként. Hatalmas tömeg volt. Senki sem félt, hazugság, hogy az emberek félelemből vonultak. Bíztak, bíztunk a rendszerben. Ez a május elseje megmutatta azt, hogy ismételten győzött a proletariátus, és ennek soha többé nem szabad előfordulnia. De mondok magának valamit: a Nagy Imrén és társain végrehajtott jogszerű halálos ítélet is teljesen hidegen hagyta a társadalmat. Nem érdekelt senkit, mert béke volt. Ez volt a lényeg.”
„Lett volna esélyük a kommunistáknak 89-ben megállítani az erjedést?” Kérdésemre egyfajta első, öntudatlan reakcióként szomorúságot fedezek fel az öreg arcán. „1989-ben minden további nélkül meghaltam volna a Kádár-rendszerért, mert az volt bennem, hogy felvállalom a harcot, nem adom oda magam könnyen ezeknek. Hangoztattam is, hogy ne adjuk át a stafétát, a hatalmat, harcoljunk a rendszerért, menjünk a fegyverraktárakhoz, ne adjuk át tálcán, ne vegyék el tőlünk erőszakkal azt, amiért a mártírjaink meghaltak. A harc bizonyosan nagy véráldozatot követelt volna, de azt hozzá kell tennem: egyáltalán nem biztos, hogy felbuktam volna, mert lehet, ha arra kerül a sor, én túlélem és mi győzünk.” A fiatalabb közbeékeli azért, hogy a Kiskunhalasi Munkásőrség parancsnoka volt az egyetlen – a Horthy-hadseregben szolgált anno vezérkari tisztként –, aki kijelentette: „Meg kell indulni Budapest visszafoglalására.” Amikor azonban ráébredt arra, hogy az „árulás” felsőbb, a legfelsőbb szinten történt meg, „akkor szembesült azzal, hogy csak lemészároltatná a parancsnoksága alatt lévő pár ezer embert. Pedig abban a pillanatban az egész megyét mozgósítani tudta volna. Olyan munkásőröket, akik meghaltak volna a rendszerért”.
Az 1989-es „négyigenes” népszavazásra hivatkozom. Talán mégsem volt feltétlen az a szeretet, amit Juhász elvtárs, az öregebb munkásőr érzett. A válasz tőle érkezik, mint bikacsökütés a mezítelen nyakszirtre: „A nép elárulta a munkásőrséget és a pártot. A munkásőrök »puccsszerű lefegyverzése« »a fegyverbarátság elárulása« volt. Hiába nyilatkozott úgy Borbély elvtárs (a munkásőrség utolsó főparancsnoka), hogy munkásőrség volt, van és lesz.” Kezével az asztalt csapkodva hangsúlyozza egyesével a szavakat. A veterán acélszürke testamentuma: a magyar rendvédelmi és fegyveres szervezetek azóta sem tisztultak meg ettől a „bűntől”.
A következő provokatív kérdésem szinte elsikkadt az arra érkező válaszban: „Felpofozta volna Orbán Viktort 89-ben?”
„Nemhogy felpofoztam volna, hanem megmondom magának, mit tettem volna. Egyáltalán nem lett volna szabad hagynunk, hogy idáig fajuljon a helyzet. Emlékszem rá, amikor 87-ben megalakult a Fidesz, a párttagság tanácskozott (de nem taggyűlésen, csak a pártirodában), s ott közölték velünk, hogy a KISZ mellett megalakult a Fidesz. Azonnal megjegyeztem, hogy a hangulatjelentésbe tegyük bele: sittre velük, álljon meg a menet, mert ennek nem lesz jó vége.” Az előző mondatot a sújtólég erejével folytatja: „A marxizmus–leninizmus nem ismer ilyen szavakat, kifejezéseket, hogy rendszerváltás, a pártállam lebontása, reformkommunisták; ezt ők annak idején az önmaguk vigasztalására találták ki. A mi eszménk szellemében a rendszerváltás a rendszer szétverése, a pártállam lebontása, a pártállam elárulása volt, reformkommunisták pedig egyáltalán nem voltak, csak árulók. Szűrös, Németh, Pozsgay, Nemes és sorolhatnám a többit, mind azok. Az árulók csoportjába sorolom azokat, akik kitolták az MSZMP-dekorációt és behúzták az MSZP-dekorációt.”
„De mit érdemelne Horn Gyula azért, amiért megnyitotta a határokat?” – teszem fel a zárókérdést az öregnek és nyomom el az utolsó cigit. „Hogyha azok a törvények maradnak életben és nem törlik el a halálbüntetést, akkor természetesen: halált.”
A találkozó után a zsúfolt villamosról a két eltűnő munkásőr alakját figyelem. Szinte egybemosódnak a lakóépületekkel, a kocsmákkal. Mindennel, amihez a lábuk hozzáér. Majd a körülöttem lévő fáradt arcokat egyszerre fotónegatívban látom, a metsző délelőtti napfényből eltűnnek a kontúrok, a kontrasztok, a színek, a bőr mögött, a bőr alatt a koponyák valósága tűnik fel, s vele egy nyugtalanító kérdés: kik ezek az emberek? A kezem a zsebemben pedig ökölbe szorul.
