– A hetekben hosszúra nyúlt vita zajlott le a Tanácsköztársaság megítéléséről, ami azzal kezdődött, hogy ön a Mandineren megjelent cikkében azt állította: Csunderlik Péter történész relativizálta a proletárdiktatúra rémtetteit. Hogyan értékeli a történteket? Meggyőzte önt Csunderlik arról, hogy nem relativizálta Szamuelyék bűneit?
– Arról győzött meg, hogy nem állt szándékában. De az állítása, miszerint Szamuely Tibor „nem volt vérszomjas”, biztosan nem igaz. Erről nem tudott meggyőzni. Ezt az egész vitát azért tartottam fontosnak, mert a magyar társadalom nagyon gyakran a múltra vetíti ki a kollektív morális önreflexióját. Egy történetiség tudatától áthatott közéletben pedig egyáltalán nem mindegy, hogyan fogalmazunk a vörösterror áldozataival kapcsolatban. Szerintem a vita legfontosabb eredménye, hogy sikerült élénkíteni a diskurzust, mert a Tanácsköztársaság az évforduló közelsége ellenére sem kapott elég figyelmet a közbeszédben.
– Mondhatná ma valaki Szálasira, hogy nem volt egy vérgőzös figura, anélkül, hogy egészpályás letámadás indulna ellene a közbeszédben?
– Biztos vagyok benne, hogy nem. De nem is ez a probléma. Az teljesen rendben van, hogy Szálasival kapcsolatban nem lehet ezt megtenni, azzal van baj, hogy a másik oldallal viszont igen. Ugyanazzal a mércével kell mérni a totalitárius ideológiák nevében a XX. században végbevitt terrort. A totalitarizmuselmélet annyiban mindenképpen igaz, hogy a náci és a kommunista rendszer totalitárius jellegében ugyanolyan volt. Nem a terror színét kell nézni, hanem az áldozatokat. Ez nem pusztán a jobboldal vagy a baloldal küzdelme kell, hogy legyen.
– Érte önt is támadás mostanság, ha közvetetten is. „Így szivárog be a fasizmus az egyetemekre.” Ismerős ez a mondat?
– Az új baloldali Mérce egyik szerzője reagált így arra, hogy a megújult Kommentár első számát Horkay Hörcher Ferenc betette egy kurzusa olvasmánylistájába.
– Mennyire érzi saját érdemének, hogy ez az indulatos reflexió megszületett? Elvégre ön is szerzője a folyóiratnak.
– Tény, hogy ami a Kommentárban megfogalmazódik – amit szoktak nemzeti konzervatívnak, szuverenistának, új jobboldalinak, forradalmi konzervatívnak vagy csak további jelző nélkül konzervatívnak is nevezni –, az eléggé megfoghatatlan a neomarxistáknak.
– Meg tudják fogni: fasizmusnak nevezik.
– Ez is mutatja, hogy a progresszívek lemaradtak. A dimitrovi szóhasználat jegyében minden kicsit is jobboldali dolgot egységesen fasizmusnak minősítenek, ami felszámolja az értelmes vita lehetőségét. Hogy miért baj ez? Mert a következő politikai generációk már nem úgy vitatkoznak majd a politikáról, ahogy azt az előzők tették. Nem a liberalizmus különböző árnyalataiba fogják burkolni a saját mondanivalójukat. Sokkal inkább a globalizációkritikus, zöld új baloldal lesz az egyik irány, a másik oldalon pedig inkább az lesz meghatározó, amit ma jobboldali populizmusnak neveznek. Utóbbi inkább a közösségi értékeket, a nemzeti és vallási identitást helyezi előtérbe. Teljesen új diskurzus van tehát születőben. A kritikusaink tanácstalanságát látom, amikor fasizmust emlegetnek, mert szó sincs ilyesmiről. Erről annyit, hogy írtam egy recenziót is az előző számba, amelyben épp a nacionalizmus XIX–XX. században kialakult politikai, vallási jellegét kritizáltam.
– A XX. századi szélsőséges nézetek egyesek szerint egyenes következményei a modernitásnak. A legújabb Kommentárban épp azzal foglalkozott, hogy a modernitás, a marxista világszemlélet gyarmatosította a jobboldalt.
– A modernitás diskurzusában úgy gyarmatosították a konzervatív tudatot, hogy bizonyos kérdésfelvetéseket eleve ellehetetlenítettek. Csak olyan kérdéseket lehet felvetni, amelyek progresszív előfeltevéseken alapulnak. Olyanokon, hogy a történelemnek meghatározott iránya van, és egy ideális állapot a cél. Pedig igazságos társadalmi rend nem létezik, a legtöbb, amire a politikus törekedhet, a jó kormányzás. Az utópiák hívei a mennyországról szóló vallásos tanításokat helyezik át a politika területére. A marxizmus egy politikai vallás, a marxista történetírás pedig egy politikai eszkatológia, egy szekuláris üdvtörténet. Még a nyelvezetében is megjelenik ez a „vallásosság”. Az egyik híres plakáton például ez állt: „Proletárok, ti vagytok a világ megváltói.”
– Mintha a tömegkultúra egy az egyben ezekre az eszmei sarokpontokra épülne. Az ember bekapcsolja a tévét, hogy megnézzen egy kosztümös játékfilmet mondjuk az ókorról, és biztos lehet benne, hogy valami osztályharcos feszültség lesz a történetben.
– Ezek a marxista toposzok a mai napig nagyon meghatározók. Emlékszem, gyermekkoromban néha gyanútlanul levettem a könyvespolcról Mód Aladár és hasonló szerzők könyveit, hogy a képeket nézegessem. Az egyik ilyen könyvben Dózsa György ült a tüzes trónon, és rá volt írva a mellkasára: Büdös paraszt. Közben pedig úgy volt tálalva az egész, mintha a Dózsa-féle felkelés valami osztályharc lett volna. Pedig valójában egy keresztes hadjáratot akart vezetni Bakócz Tamás és a Szentszék megbízásából, ráadásul nemes volt, egyáltalán nem paraszt. Elképesztő, hogy a marxista történelemkönyvekben egyetlen képen hány hazugság fér el. Ezektől fokról fokra meg kell szabadulnunk, és meg kell tisztítanunk a tudatunkat a marxista toposzoktól. Itt már nem rendszerváltásról beszélünk, az politikai értelemben lezárult. A kulturális korszakváltás viszont azt jelentené: amellett, hogy létrejött egy erős, szuverén magyar állam, jöjjön létre egy erős magyar társadalom is, amely képes reflektálni önmagára, és amely képes a korunk igényeinek megfelelően újra megfogalmazni a saját értékeit. Ez persze csak vitákban történhet.
– Azt is írta az említett cikkében, hogy a jobboldalnak új térképet kell felrajzolnia saját magának. Nem rejlik ebben hasonló veszély, mint ami a baloldal minden jelenlegi gyengeségét okozza: önmagunk szellemi ketrecbe zárása?
– Mindenkit fenyeget, hogy ideologikussá válik, és hogy lezárul a gondolkodása. Ezért kell kihívásokat intéznünk magunkhoz. Az semmiképpen sem cél, hogy gyarmatosítsuk a baloldali tudatot, bármilyen távol is vagyunk ettől. Pusztán az a feladatunk, hogy olyan helyzetet teremtsünk, amelyben a konzervatív gondolkodás ki tud bontakozni, és értékeink megfogalmazása nem minősül rögtön a civilizáció elleni támadásnak. A progresszív oldal úgy állítja be magát, mintha a dogmái azonosak lennének a nyugati civilizáció értékeivel. Mint a haladás, az egyoldalúan, leegyszerűsítve felfogott egyenlőség vagy az emberi jogi radikalizmus. Ezeknek mind vannak pozitív gyökerei is, amelyekhez vissza kell találni. Például a jog előtti egyenlőség vagy az emberi méltóság tisztelete egyaránt konzervatív érték, és egyre inkább csak az. Ha megfelelő fogalmi keretbe helyezzük a történeteinket, akkor a konzervativizmus hangneme többé nem lesz mentegetőző.
– A jelenlegi kultúrharc is némileg marxizmussal fertőzött, hiszen elsősorban anyagi, elosztási kérdésekről szól. Ezt is ön írta. Miről kellene, hogy szóljon?
– Robert Spaemann német filozófus szerint a kultúrharc értékekért folytatott küzdelem. De ő sem az anyagi értékekre gondol, hanem arra, hogy amikor a politikai valósághoz fogalmakat rendelünk, akkor az egyszerre kulturális és politikai teljesítmény. Ez azt jelenti, hogy itt és most megnevezzük s védelmünkbe vesszük politikai közösségünk – vagyis esetünkben a magyar nemzet – hagyományait és érdekeit. Az én értelmezésemben a kultúrharc nem pusztán a politikai játszmák lefolytatása a kulturális térben. Ez a politikát megelőző, annál sokkal fontosabb történet, amely arra épül, hogy megfogalmazzuk a saját értékeinket, hogy mi a normalitás. Épp ezért lényeges, hogy a kultúrharc elsősorban a minőségről szóljon!
névjegy
Az ELTE történelem szakán végzett
A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen politikatudományi tanulmányokat folytat
A Mandiner és a Kommentár folyóirat munkatársa
