Lehet-e keresztény egy tömeggyilkos?

Társadalom
A „keresztény terrorizmus” terminus létjogosultságának alapfeltétele, hogy létezzen „kereszténység”, hogy a „keresztény mainstream kultúra” mint uralkodó tényező legyen jelen, ellenőrizze és szervezze az életet, méghozzá olyan dominanciával, amely által kinevelődhet egy Breivikhez, Bowershöz vagy Tarranthoz hasonló tömeggyilkos pszichopata.

LÁTLELET

Amikor bárki az előre programozott, távvezérelt, a politikai-közérzeti integritását, konformérzetét védelmező érvekkel felfegyverkezve, egy gyilkoséhoz hasonló vérkéjjel leírja (természetesen közben részletesen maga elé képzeli, ahogyan vitapartnerét egy fél téglával veri agyon, esetleges ellenvetéseit így előre és végérvényesen megsemmisítve), hogy „keresztény terrorizmus”, akkor az nem minősíthető másként, mint direkt politikai megbélyegzésként. Azonnal stigmaként ég rá mindenkire, aki bármilyen rejtett, személyes vagy nyilvános, tehát társadalmi okból köti magát a posztkereszténység szellemi alakzataihoz.

Ezzel szemben a valóság az, hogy a Nyugatnak nincs vallása, nincsenek metafizikai prefixumai, nincs szakrális szubsztanciája, a kereszténység elveszett a demokráciák erkölcsi relativizmusában, a mindenre kiterjedő konzumindividualizmusban, az önálló, tekintély nélküli vallásértelmezések, ezoterikus tanítások és az egocoaching (a „réparateur de l’ego”, azaz a ego-helyreállító beavatkozások) ezerféle, egyre sötétebb, még kétségbeejtőbb útvesztőiben. Nyugaton egyedül ennek a magánynak és ennek a bolyongásnak van az egész civilizációt átható ereje, így ha valami megteremtheti a biztos kézzel gyilkoló, cinikus tekintetű pszichopatát, akkor ez lehet az. De ennek a kereszténységhez már semmi köze. Nem attól lesz szerves és élő a kereszténység, mert vannak, akik tradicionális latin rítusú miselátogatásban látják a hitük megkérdőjelezhetetlen fundamentumait, mert ez biztosítja számukra a vallási gourmet szerepkört. Nyugaton a vallás az igényesség, a sznobizmus (végeredményben a fogyasztás) része lett, a nagy szórakoztatóipar, a „le grand cirque” része. Ugyanilyen Michelin-csillagos vallásfogyasztók érdeklődnek a zen buddhizmus, a kabbala vagy a zoroasztriánus szekták iránt. Tény: a kereszténység piaci értéke kisebb, mint a felsoroltaké, ez ad némi tűzfedezetet a számára. 


Feldolgozhatatlan trauma. Gyászolók emlékeznek Christchurchben

A kereszténységnek (mint a szentséget közvetítő vallási egységnek) tehát már semmiféle szellemtörténeti jelentősége nincsen, pláne nincs hatása az emberek sirályszarfehér hétköznapjaira. A pápai intézkedés, az „urbi et orbi” nagyjából annyira (sem) fajsúlyos tényező a „meghatározó beszédek világában” (amennyiben létezik egyáltalán ilyen kategória), mint az Eurovíziós Dalfesztivál győztesének szívhez szóló poszthumanista pártdirektívái (amelyek kivétel nélkül a másság, a különlegesség, a bűntudat generálta szegénységeposz giccsmalasztját mint a kor megváltástanát hirdetik ki), nem beszélve az Oscar-díj-átadó könnyes és undorítóan emberi pillanatairól. 

Keresztény gyökereink vannak, de ezeket a gyökereket már régen kifordította a földből két világégés, a kommunizmus terrorja, a fogyasztás kultusza. Ami most látszik, az életképtelennek és haldoklónak tűnik, nem maradt más, mint néhány mag, amelyet rossz, a nap által fölszárított talajba vetettek el.

Hol van „itt”, nyugaton a „kereszténység”, milyen kazamatákban bujkál? A neoprotestáns szektaalvilág extázisaiban, amelyek éppen annyira rövid életű felvillanások, hogy csak szubkultúrák szintjén tudnak megnyilvánulni? Az ilyen hit lángja gyorsan kiég, mert kinek nincsenek olyan barátai, akik hosszabb-rövidebb időn át nem voltak a tagjai valamilyen protestáns kisegyháznak? Mi ellen harcolnak a liberalizmus prófétái, és miért harcolnak ezek a megszállott, a Breivikhez hasonló hús-vér tömegpusztító fegyverek? Nem a kereszténység ellen, nem a kereszténységért. Ez a föld minden pontjára exportált Nyugat-konzummammon, a nagy tabu, a nagy démon jelenlétének válságtünete, ez a vég kezdete.

 

Borítófotó: Virrasztás. Hagyományos maori tánccal fejezték ki tiltakozásukat a merénylet ellen a helybeli fiatalok